A hétköznapi szexizmus, a hatóságok közönye és a társadalmi szerepelvárások elegye olyan közeggé válik, ahol a nők elleni erőszak nem kivétel, hanem rendszer. Miközben a közbeszéd látványosan másságellenes, a valódi agressziót elkövetők gyakran láthatatlanok – vagy épp ünnepeltek.
Amikor még Marosvásárhelyen éltem, és a szomszéd lány zaklatott bennünket, a rendőrség semmi egyebet nem tett azon kívül, hogy mindegyre a kibékülésre biztasson. Úgy gondolhatták, két „hisztis” nő között őrlődöm. A környezet sem segített, ma már úgy gondolom, az ügyvéd sem állt a helyzet magaslatán.
De hát a Tate-fivérek a szebeni múzeumban buliznak, miközben agresszióval vádolják őket.
A femicídium a patriarchátus dicső velejárója. Férfinak lenni, ez azt jelenti, hogy az ember mindig nagyszájú, ha mérges, ordít, ha pedig annál is mérgesebb, akkor öl. Az történik, amit ő mond, és utasításainak ellenszegülni halálos veszedelem.
A közösség pedig a heteró identitását félti a melegektől vagy a transzszexuálisoktól, és ezt a mélyen durvaságra épülő férfiszerepet az elnőiesedéstől.
Alig három éve hallottam egy közjegyzőnél, hogy az ügyfél – harminc alatti fiatalember – „kis csaj”-nak nevezi a titkárnőt. A rendőrség, a társadalom, a család egyaránt átitatódott ezzel a szemlélettel, mely talán azért termi az egyre gyarapodó gyilkosait, mert fenyegetve érzi magát – emlékezzünk csak a szerb ámokfutóra. Sok munka van még.
