Dimitrie Cantemir egyénisége, politikai pályafutása és tudományos munkássága mély gyökereket eresztett a román nép hagyományokat őrző tudatában. Hagyatékát kegyelettel óvták nemzedékek.
Dimitrie Cantemir mindenekelőtt nagy hazafi, aki hűen ragaszkodott hazájához, népéhez, nyelvéhez. Tette mindezt igen mostoha körülmények között, hiszen már tizenöt éves korában el kellett hagynia az országot, s hosszú ideig, huszonkét évig élt Konstantinápolyban, majd 1711 után tizenkét évet töltött Oroszországban. Az idegenben töltött harmincnégy év sem halványíthatta el Cantemirben szülőföldje emlékét, ellenkezőleg, ragaszkodása hazájához, a román néphez és a román nyelvhez erősebbé, céltudatosabbá vált. Ezért tekint a román nép Dimitrie Cantemirre mint a hazaszeretet példaképére.
Dimitrie Cantemir emléke a román nép tudatában azért is él, mert egész politikai pályafutását maradéktalanul hazája s népe felszabadításának szolgálatába állította. E magasztos cél megvalósítása érdekében lemondott azokról az anyagi és hatalmi előnyökről, amelyekre egy, a Portához hű moldvai vagy munténiai uralkodó mindig számíthatott.
Dimitrie Cantemir tudományos munkássága fontos szerepet játszott a román nemzeti tudat kialakításában és formálásában. Történelem kutatói munkásságának középpontjában a román nép kialakulása, évszázados küzdelme állott. A románok római eredete, kontinuitása – e vezéreszmék tudományos megalapozása volt legfontosabb művének, a moldo-vlahok ősiségéről szóló könyvének célja. Azt akarta tudatosítani a korabeli európai tudományos közvéleményben, hogy a hajdani római Dacia területén latin származású nép él, melynek sorsa idegen iga alatt igen szomorú. A Moldva sokoldalú leírását magában foglaló Descriptio Moldaviae című művében is arra törekedett, hogy népe szokásait, hazája történetét, társadalmi és politikai életét, az ország természeti kincseit, szépségét ismertté tegye.
Dimitrie Cantemir személyiségében a román nép az akkori Európa méreteivel mért tudósát tiszteli. Az írni-olvasni nem tudó, szegény szabadparaszti származású Constantin Cantemir moldvai vajda fia több világnyelvet ismert, tudott latinul és görögül, jártas volt az arab és perzsa nyelvben, olyan tudományokban, mint a történetírás, bölcselet, logika, földrajz, orientalisztika, államelmélet. Rendkívüli tehetsége a zeneművészet, építészet terén is maradandót alkotott. A XVIII. század közepén egész Európában a török birodalom történetének ismert és elismert szakértője volt, könyve a XIX. század elejéig több kiadásban jelent meg angolul, franciául, németül és olaszul.
Az irodalomtörténet a román szatíra megalapozóját, a történetírás a modern értelemben vett oknyomozó történelemkutatás hazai előfutárát látja Dimitrie Cantemir személyében. Államelméleti, bölcseleti művei és tanulmányai ugyancsak hozzájárultak Dimitrie Cantemir sokoldalú tudományos hagyatékának gazdagításához.
Az évforduló megfelelő alkalmat nyújtott arra, hogy történészek, orientalisták, néprajz- és földrajzkutatók, zenetörténészek, nyelvészek és irodalomtörténészek mérlegre tegyék a XVIII. század eleji nagy moldvai hazafi, politikus és az akkori méretekkel mért európai színvonalon álló tudós hagyatékával kapcsolatos kutatások jelenlegi állását. Mondanunk sem kell, hogy e hagyaték felmérésére tett kísérletek nem újkeletűek. Dimitrie Cantemir egyes munkáinak megjelenése kapcsán már a XVIII. században jelentek meg olyan értékelések, amelyek jóval túllépték az egyszerű beszámolók és méltatások határait. 1825-ben a Descriptio Moldaviae első román nyelvű kiadásában hazai viszonylatban először látott napvilágot egy néhány oldalas tájékoztató Dimitrie Cantemir életéről, politikai és tudományos pályafutásáról. A XIX. század második felében előbb B. P. Hașdeu, majd testületileg a Román Akadémiai Társulat vette kezébe Cantemir tudományos hagyatékának alaposabb feltárását. Száz évvel ezelőtt kezdődött műveinek az akkori igényeknek megfelelő kiadása. A hazai és külföldi levéltárakban, kézirattárakban és könyvtárakban folytatott búvárkodás eredményeként ma már össze tudjuk állítani összes műveinek többé-kevésbé pontos jegyzékét, tudomásunk van a szerző kézírásában vagy későbbi másolatokban ránk maradt kéziratok őrzési helyéről. Cantemir hagyatékának feltárása különösen fontos eredményeket ért el a felszabadulás utáni közel három évtizedben. Ma már alig akad egy-két olyan kisebb terjedelmű vagy jelentőségű Cantemir-mű, amelyik eddig román nyelven meg ne jelent volna vagy kiadása folyamatban ne lenne. Ha összeszednők műveinek minden hazai és külföldi kiadását, a róla szóló tudományos értekezéseket, kisebb vagy nagyobb terjedelmű összefoglaló munkákat, a szakfolyóiratokban megjelent tanulmányokat és forrásközléseket, nem jelentéktelen Cantemir-könyvtárat lehetne belőlük összeállítani. Míg évtizedekkel ezelőtt a tudományos szakvélemény is csak néhány munkáját ismerte, ma már egyre újabb területeket ölel fel a kutatás.
ÚJ ADALÉKOK AZ ÉLETMŰHÖZ
Furcsán hangzik, de az az igazság, hogy a XVIII. századi külföldi (angol, francia, német orosz) szakirodalomban ismert és elismert román orientalistát a XX. század közepén újra fel kellett fedezni. A hazai s külföldi kutatások bizonyítják, hogy a török birodalom történetéről, az oszmán hatalom és hódítás kibontakozásáról és későbbi visszaesésének okairól szóló munkája a XVIII. század eleji európai szakirodalom tükrében is igen jelentős teljesítménynek számítható. S ha hozzátesszük azt is, hogy az eredeti latin nyelvű kéziratban megőrzött változat még mindig kiadatlan, s azt is, hogy az 1722-ben Szentpéterváron orosz nyelven megjelent Koránnal, azaz a mohamedán vallás rendszerét taglaló értekezésével még csak nem is foglalkozott érdemlegesen a kutatás, talán érzékeltettük is, hogy az orientalista Cantemirről alkotott képünk mennyire hézagos még.
CANTEMIR-KÉPÜNK
Mit tudtunk évtizedekkel ezelőtt Cantemirről mint a közel-keleti népek zenéjének búvárjáról és zeneszerzőjéről? De talán még ma is kevesen hallottak arról, hogy Cantemir a XVII. század végi és a XVIII. század eleji konstantinápolyi zenei élet középpontjában állott, hogy szerzeményeit a legfényesebb udvaroknál és kifinomult zenei műveltséggel bíró közönség előtt adták elő vagy adta elő maga a szerző, s hogy kottáinak alapján ismerjük a korabeli török zenét, sőt, hogy a modern hangszerekre átültetett darabjait mi is nagy példányszámban gyártott lemezekről hallgathatjuk.
A Cantemir-életművet feltáró munka sikerrel folyik. Külföldi s hazai forráskiadásokra, valamint saját búvárkodásaira támaszkodva Jakó Zsigmond is olyan kérdésekre terelte már évekkel ezelőtt a kutatók figyelmét, amelyek mélyebben belevilágítanak Cantemir munkásságának s műveinek a korabeli Európa tudományos és szellemi életével, való kapcsolataiba, e kapcsolatok szétágazó összefüggéseibe. Moszkvai és leningrádi könyv- és levéltárakban végzett kutatásaink kapcsán magunk is meggyőződhettünk arról, hogy Dimitrie Cantemir gazdag hagyatékának sok még a kiaknázatlan területe. Többek között a moszkvai központi levéltárban több mint hatvan eddig teljesen ismeretlen Cantemir-levelet sikerült előkeriteni. Az érdekességek közé tartozik az is, hogy a leningrádi M. E. Szaltikov-Scsedrin könyvtárban rábukkantunk a Nagy Péter cár által kibocsátott 1711. április 13-i „diploma” eredeti példányára, amelyik magában foglalja az orosz–moldvai szerződés tizenhét pontját. Az oklevél megkülönböztetett értéke abban áll, hogy az eredeti orosz szöveget Dimitrie Cantemir lefordította latinra és az okirat szabadlapjaira másolta. Ez a latin szöveg napjainkban került először sajtó alá. A moszkvai V. I. Lenin könyvtárban kezünkbe került Dimitrie Cantemir Bibliája, melyet a stănilești-i balsiker után magával vitt Oroszországba. A felszabadító küzdelem sikertelenségének súlyos gondjaitól gyötört Cantemir töprengéseire vetnek fényt azok a feljegyzések, amelyeket a biblia szélére írt. Ezek közül a román nyelvészet számára különösen érdekesek azok, amelyekben a tudós a bibliafordítók hibáit, a fordító helytelen szóhasználatát igazítja ki. A román történetírást már évtizedek óta foglalkoztatja a Cantemir és az őt megelőző moldvai és munténiai krónikások közötti összefüggés kérdése. O. Densușianu, I. Bogdan, C. Giurescu, N. Iorga, I. Nistor és újabban P. P. Panaitescu bebizonyította, hogy D. Cantemir a román nép római származásáról írott művében (Hronicul vechim ei a romano-moldo-vlahilor) Miron és Nicolae Costin, valamint Constantin Cantacuzino Stolnicul művét folytatta és fejlesztette tovább.
P. P. Panaitescu arra is rámutatott, hogy Cantemir könyvének szerkezeti felépítésében Miron Costinnak a moldvaiak eredetéről (De neamul moldovenilor) szóló munkáját követte. Meg kell azonban említenünk, hogy bár ezek a megállapítások alapjaiban véve helytállóak voltak, bizonyításukra nem sikerült a kutatásnak perdöntő érveket felsorakoztatni. Az eddigi érvelés a két mű közötti tartalmi összefüggés kimutatásán és más logikai következtetéseken alapult. A kérdés megnyugtató eldöntése azon múlott, sikerül-e megtalálni Miron Costin említett munkájának azt a példányát – amelyet Cantemir ismert és művének megírásánál fel is használt.
Ion Bogdan neves román szlavista már a múlt század végén felfedezte Miron Costin említett művének a pétervári könyvtárban őrzött legrégibb másolatát. Ezt C. Giurescu ki is adta jelezvén, hogy a kézirat margóján különböző latin és román nyelvű feljegyzések találhatók, s hogy ezeket nem a kézirat másolója, hanem valaki más toldotta be. A továbbiakban e feljegyzések teljesen elkerülték a kutatók figyelmét. A felszabadulás utáni román szakirodalomba az a téves értesülés csúszott be, hogy a Ion Bogdan által felfedezett kézirat a második világháború idején elpusztult, így aztán senki sem kereste a Leningrádban ma is fellelhető kéziratot s nem vette tüzetesebb vizsgálat alá, a kézirat széljegyzeteit pedig maga Dimitrie Cantemir írta. A megjegyzések, kiigazítások szó szerint bekerültek a moldvai tudós későbbi műveibe s mindenekelőtt a román nép eredetéről írt munkájába. Bebizonyosodott, hogy Miron Costin munkájának Leningrádban őrzött legrégibb másolata a Dimitrie Cantemiré volt, aki a másolatnak ezt a terjedelmesebb változatát akarta kiadatni latinul akkor, amikor 1714-ben a Berlini Akadémia tagjává választották. Ezt a kéziratot használta fel Cantemir az előbb latin, majd román nyelven megírt nagy művének megszerkesztésénél.
ROKONSZENVE A MAGYAR SZABADSÁGHARC IRÁNT
Cantemir hagyatékának megismerése során nem kerülhette el figyelmünket az alig két hónapig uralkodó moldvai vajdának a kurucok mozgalmához és II. Rákóczi Ferenc szabadságharcához való viszonya. Mind a magyar, mind a román történetírás számon tartja, hogy Dimitrie Cantemir 1711 nyarán a Rákóczi-féle szabadságharc leverése után befogadta és oltalmába vette a Moldvába menekült kurucokat, békés hazatérésüknek útját próbálta egyengetni. Érdekes utánanézni, ugyan csak uralkodásának idején találkozott-e először Cantemir az akkori Európa közvéleményét és diplomáciáját foglalkoztató kuruc mozgalomés Rákóczi-szabadságharc kérdésével. Különösen sokat foglalkozott a kurucok mozgalmával a Porta, mert arra törekedett, hogy Bécs sikertelen ostroma után Thököly mozgalmát minél eredményesebben aknázza ki a Habsburgokkal szemben. Dimitrie Cantemir meg már 1688 óta Konstantinápolyban lakott, szoros kapcsolatban állott a török birodalom vezetőivel. A Portán nemegyszer fordult meg maga Thököly Imre is. A török birodalom történetéről később írott művében Cantemir említi, hogy Thökölyvel többször is személyesen találkozott. A pár év múlva Moldva trónjára lépő Cantemir azt is feljegyzi, hogy miről folyt a beszélgetés e találkozások alkalmával. Thököly részletesen tájékoztatta Cantemirt a kuruc mozgalom céljairól, helyzetéről, lefolyásáról és nemzetközi kapcsolatairól. Talán éppen ezzel magyarázható, hogy Oroszországban írt könyvében Cantemir oly részletesen írja le a kuruc mozgalmat, rokonszenvvel számol be a kurucok harcáról. Külön fejezetet szentel az 1679 és 1683 közötti évek magyarországi és erdélyi kuruc mozgalmainak. A XVIII. század folyamán angol, francia, német és olasz nyelven kiadott Incrementa atque decrementa aulae othomanicae talán a legrészletesebb tájékoztatót nyújtotta az euró pai olvasónak a kuruc felkelésről és Thököly személyiségéről, szerepéről.
Az az őszinte melegség, amellyel Cantemir előadja a Habsburg-ellenes kuruc mozgalom eseményeit, önkéntelenül azt sugalmazza a mai olvasónak, hogy a Konstantinápolyban élő moldvai hazafi saját hazájának felszabadításán töprengett, hogy a Nagy Péterrel kötött szövetség gondolata nem véletlenül és nem is minden előzmény nélkül fogant meg elképzeléseiben, rövid második és utolsó uralkodásának idején. A Thökölyvel folytatott beszélgetések kapcsán is beláthatta Dimitrie Cantemir, hogy a Habsburgok sikeres előretörése, a törökök kiűzése a Duna-medencéből nem hozhatja meg sem Magyarország, sem Erdély felszabadítását, hogy Ausztria kizárólag hatalmának kiterjesztésére használja fel a hadszíntereken elért sikereit. Cantemir tanúja volt a II. Rákóczi Ferenc vezette, közel nyolc évig folyó magyar szabadságharcnak. Bizonyosan állíthatjuk, hogy Cantemir döntésében, egész politikai orientációjában nem csak Moldva földrajzi fekvése játszott igen fontos szerepet, hanem a történelmi tapasztalat. Ennek tanulságait Dimitrie Cantemir le is vonta, s hogy éppen Nagy Péter Oroszországában és nem Ausztriában kereste 1711-ben azt az európai hatalmat, amelyik segítségére legyen terveinek megvalósításában, abban bizonyára szerepet játszottak Thökölyvel, a kurucokkal a később a Rákóczi szabadságharccal való kapcsolatai.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 43. számában, 1973. október 26-án.
