Néhány esztendeje mind nagyobb teret hódít a népmesekutatásban az úgynevezett egyéniségkutatás, vagyis egy-egy mesemondó teljes repertoárjának, előadó- és alkotóművészetének és egyéniségének vizsgálata. Ez közvetve elősegíti a szájhagyományozódás kérdéseinek jobb megértését és az egyes mesetípusok, illetve motívumok vizsgálatát is.

Jelentős eseménye folklorisztikánknak Nagy Olga és Vöő Gabriella kötetének megjelenése, amely a kiváló tehetségű Jakab István görgényüvegcsűri cigány származású mesemondó tíz meséjét tartalmazza – viszonylag kis részét Jákob István teljes repertoárjának, amely hetvennégy darabból áll (ebből négy már megjelent a szintén Nagy Olga összeállította Lüdérc sógor című kötetben, hatvan pedig még kiadatlan).

Jakab István tudatosan alkotó mesemondó. Az egyes motívumok tetszése szerinti felhasználásával új meg új meséket alkot. Sajátságos megnyilvánulása volt ennek, amikor – hogy a gyűjtők előtt minél nagyobb mesekészlettel büszkélkedhessen – meséskönyvet vásárolt, és az abból megtanult meséket igyekezett minél inkább átalakítani. Mivel azonban nem volt még ideje többszöri elmondással „kikísérletezni“, kicsiszolni ezeket a meséket, az átalakítások általában bántóak, s a gyűjtök számára könnyen felismerhetőek voltak. E kevésbé sikerült alkotásaival szemben hivatkozhatunk viszont olyan remeklésekre, mint a korábban megjelent A Zöld gyík városa című meséje; az öreg katona sorsa, akinek mellét elborítják a kitüntetések, de akit nem hívnak meg a tiszteletére rendezett bankettre, akiről teljesen megfeledkeznek, s aki kitüntetéseit eladogatva tengeti életét, valóban megrázó történet. De megnyilvánul az alkotói tehetség és kedv ismert mesetípusoknál is egy-egy motívum kiszínezésében, realisztikus vagy éppen fantasztikus részletezésében, például a Tökváros című mese kezdetén.

A tudatos újítás mellett szinte meglepő, hogy a ritka archaikus motívumok milyen bőségben fordulnak elő Jakab István meséiben. Elég, ha ehelyütt a kacsalábon forgó várra, az „eleven” kardra, az alvilágba kötélen való leereszkedésre utalok, valamint arra a népmesékben ritka motívumra, hogy a hős alvó ellenfelét nem bántja („nem vitézség” alvót megölni).

Érdekes sajátossága Jakab mesemondásának, hogy meséit – bizonyos határokon belül – tetszés szerinti hosszúságúra alakíthatja elmondás közben. (A gyűjtéskor ismételten előfordult, hogy a mese vége pontosan a hangszalag végére került.) Ez viszont az egyes motívumoknak pusztán a mese hosszabbra nyújtását szolgáló szervetlen halmozásához, illetve hasonló vagy éppen azonos motívumok ismételgetéséhez vezethet. Utóbbi előfordul egyik legértékesebb meséjében, a Babszem Jankóban is.

Jakab István meséiben gyakran két nemzedék sorsáról is szó van, máskor meg a főhős két királylány kezéért is megküzd, míg valamelyik mellett megtalálja boldogságát. Valószínű, hogy mindennek csupán a mese minél hosszabbra nyújtása a célja, részben esetleg a cigány népmesék sajátossága. (A Nagy Olga gyűjtötte mesékben máshol is megfigyelhető a kalandok halmozására való törekvés, főleg A Nap húga meg a pakulár című kötetben közöltekben; ezekben viszont a mesemondó így akarta a tündérmese műfajától mindinkább elforduló érdeklődést felkelteni.)

A kötet igen értékes és eredeti bevezető tanulmányában Vöő Gabriella részletesen bemutatja a mesemondó közösségét, Görgényüvegcsűrt, foglalkozik a havasi mesemondással és Jakab meséinek forrásaival; Nagy Olga a hagyományosság és korszerűség viszonyát vizsgálja Jakab meséiben, majd a mesemondó alkotó művészetét és a mese általános műfaji kérdéseit tárgyalja. Jakab meséinek szerkezeti sajátosságairól, előadóművészetéról és a meséiben megfigyelhető román hatásokról Vöő Gabriella ír.

A bevezető tanulmány végén következik a falu valamennyi – összesen 23 – számon tartott mesemondója teljes repertoárjának listája, minden feljegyzett szövegnél a nemzetközi és a magyar mesekatalógus szerinti típusszám megjelölésével, örvendetes újítás ez; hasonló közlés – legalábbis tudomásom szerint – még nem volt folklorisztikánkban, noha nagyon hasznos nemcsak az egy faluban élő teljes mesekincs megismerése, hanem egy-egy részletesen tanulmányozott mesemondó – esetünkben Jakab István – művészetének vizsgálata szempontjából is.

Figyelemre méltó, hogy a 256 (illetve Jakab meséit leszámítva 182) szöveg legnagyobb része tréfás mese, anekdota,„igaz történet”, hiedelemmonda; a tündérmeséket jórészt Jakab István tartotta fenn. Mint a típusszámokból megállapítható, számos mesetípus már csak nála fordul elő, a falu többi mesemondója nem ismeri vagy legalábbis nem meséli. Számos meséje nem tipologizálható, ezek jó része a maga alkotása lehet.

A kötetet bizonyára a mai mesemondást kutatók, a mesék eredetével, kialakulásával foglalkozó szakemberek éppoly haszonnal forgathatják majd, mint az ősköltészet és az ősi hitvilág tanulmányozói.

De jó lenne, ha minél több érdeklődő, irodalmat szerető olvasó is megismerné ezeket az eredeti tehetségről, egyszersmind sok ezer éves hagyományokról valló szövegeket.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 27. számában, 1975. július 4-én.