Valamilyen írói probléma, keresés hatására újraolvasom a Színek és évek-et. Persze olvastam már licista koromban is, meg egyetemistaként is, de hát másként figyeltem akkor, és másra. És nemcsak a könyvet olvasom, hanem a szerzőről is mindent, amit csak össze tudok szedni.

Először is az döbbent meg, hogy mennyire jó ez a regény: bízvást a XX. század legjobb magyar könyvei közé sorolható. A mesélés áradó, érzékletes, láttató: az elbeszélő jelenetezni éppúgy tud, mint beszéltetni a szereplőit.

Nem azért csodálkozom, mert aki írta: nő. Hanem azért, mert az első két olvasáskor nem éreztem meg ezt a kiválóságot – megjegyeztem mondatokat, de nem soroltam volna a legjobbak közé. Most már fel sem merül, hogy máshová is sorolhatnám.

Emlékszem, egyszer Horváth Andor – aki 1944-ben ezen a napon született – Jane Austenről áradozott. Voltak ilyen pillanatai: miután megbeszéltük a kurzust-szemináriumot, a mindennapi teendőket, hirtelen magáról kezdett beszélni a könyvek révén. Nagyjából azt mondta, hogy szociális tágassága nagyobb, mint az Emily Brontë-é, akiről jól sejtette, hogy szeretem.

Kaffka Jane Austen-hez hasonlít: úgy ábrázolja Pórtelky Magdát, hogy mindent vele ábrázol: a kort, a partiumi kisvárost, az akkori nők szűkös lehetőségeit, akik bármit a férfiak révén érhettek csak el, a sálakat-púdereket, melyek alatt-mögött nagy nagyravágyások feszülnek.

Ha a korabeli dicsérő kritikákat olvassuk, elfog a szégyen: nagyjából mindenki azért dicséri, mert nem tudja elképzelni, hogy egy nő jól is írhat, „úgy, mint egy férfi”. Ugyanakkor megtudjuk, hogy Kaffkát az írófeleségek asztalához ültették a nyugatosok a kávéházban, holott még csak egy író felesége sem volt, „csak” írónő.

„Embert nem teremthetsz a kor ellenében” – idézi Dáné Tibor Madáchot: nem azon hüledezem, hogy az akkori emberek nem gondoltak mást, mint amit gondolhattak, de azon mégis, hogy azt se gondolták, hogy ami nem felel meg a kategorizálásuknak, azt külön is kellene kezelni.

A látásmód sokáig megmaradt: a példányom 1973-ban jelent meg, utószavát Bodnár György írta, és majdnem ugyanazt szajkózza, persze szocialista kiadásban, mint az elődei.

A könyvön Szántó Piroska szép grafikája: egy elmerengő, melankolikus arc, amely olyan, hogy Antinoosz vagy Nárcisszusz is lehetne: görögösen androgün. Mintha azt mondaná: nem az a lényeg, hová sorolnak be.

A szerző blogbejegyzése 2026. március 8-án.