Szimpla kormányváltás következik, vagy rendszerváltozással egybekötött hatalomátvétel fenyeget? A normál parlamenti váltógazdaság újabb fordulója vagy a parlamentarizmus fölszámolása előtt áll-e Magyarország? Megmarad az 1989-90-es rendszerváltozással született – valójában: újjászületett, hisz a kényszerszüneteket leszámítva (1849-67, 1919-20, 1948-89) úgy-ahogy 1848 óta működő –, mára ismét recsegő-ropogó magyar közjogi berendezkedés, vagy a harmadik Magyar Köztársasággal együtt (beláthatatlan időre, netán végleg) felszámolják? Az első szabad választásokat követő ötödik kormányzati ciklus derekára ezek a kérdések, pontosabban: ez a kérdés vált a magyar politika alapkérdésévé; még akkor is, ha a politikai közbeszéd résztvevőinek többsége nem tud, nem akar vagy nem mer nyíltan szembenézni vele.
A Fideszhez kötődő jobboldal eleve nem vesz részt ebben a diskurzusban: ők más kategóriákban gondolkodnak (helyesebben éreznek, de erről később). A többiek durván két csoportba sorolhatók. Az egyik tagjai (ők tűnnek számosabbnak) nem ismerik föl, illetve tagadják az új rendszer- és korszakváltás lehetőségét. Vagy ha számolnak is vele, nem tartják veszélyesnek. De ha mégis, akkor igyekeznek elbagatellizálni a veszélyt, és jó előre alkalmazkodni, idomulni hozzá (hogy finom legyek). A másik csoport tagjai katasztrofálisnak látják a küszöbönálló politikai változásokat, megpróbálnak tiltakozni, küzdeni ellenük – talán nem kell mondanom: e sorok írója közéjük tartozik.
Mielőtt a magam érveit kifejteném, szeretnék egy pillantást vetni az első csoporton belül tipikusnak mondható érvelés-, illetve szemléletmódra – nem lesz tanulság nélküli. Olyan magukat karakteresen liberálisnak valló, tekintélyes véleményformálók képviselik ezt, mint például Papp László Tamás vagy Seres László, akik – az internetes újságírásban divatozó stílnek hódolva – persze a bölcsek kövét is a kezükben tartják, s eszerint osztják az észt. Jobbra is, balra is – egyformán porciózva, hisz ez a független publicista ismérve –, továbbá roppant magabiztosan, lesajnálva mindenkit, aki másként gondolja a dolgot. (Aki eleve csak elfogult, zsoldos vagy fóbiás lehet, esetleg simán hülye).
Papp Fideszes kétharmad: vágyak és rémképek címmel publikált cikket a Hírszerzőn, május 5-én. Beszédes és jellemző már maga a cím is, nemkülönben a felütés: „»Narancsszínbe bújt fasizmus szennyes árja hömpölyögne végig a pesti utcákon« – álmából ébresztve ilyesmit vizionálna a balliberális drukkerek oroszlánrésze, ha arról faggatnánk: mi volna itt, amennyiben Orbánék kétharmados többséget produkálnának.” Ilyesmit szerintem senki se vizionál, de hát tudjuk: egy kreált vitapartnerrel, akinek eleve mi adunk a szájába túlzó, karikaturisztikus állításokat, hálás dolog „vitatkozni”. Papp szerint aki attól fél, hogy „a Fidesz-kétharmad jóvátehetetlenül romosítaná a demokráciát”, az figyelmen kívül hagyja, hogy „volt már eset 1989-90 után a fent írt szituációra”. Erre csak azt mondhatjuk, hogy nem volt: Orbánnak nem volt még kétharmados többsége a törvényhozásban. (Mellesleg, ha 1998 és 2002 között lett volna neki, és nem élt volna vele, az azóta eltelt időszak ismeretében ezt is amellett szóló érvként kellene számba venni, hogy másodszor aligha követne el ilyen „hibát”.)
Papp szerint a Fidesznek „a kétharmados diadalhoz olyan fokon lenne muszáj gyűjtőpárttá alakulnia, hogy a látszólagos pártegység belső koalíciók sejthalmazává oszlana”. Aki ilyesmit ír, az nem a valóságból indul ki. Az egyszerűen rávetíti a demokratikus pártok működésének törvényszerűségeit a Fideszre, és egyszerűen eltekint az Orbán vezette pártalakulat valódi karakterétől, hatalmi viszonyaitól, azoktól az írott és íratlan szabályoktól, illetve erőviszonyoktól, amelyek szerint az működik (ezekre később visszatérünk). „Nem eszik oly forrón a kását” – szól a szerző következő súlyos érve, majd így latolgatja tovább a fideszes alkotmányozás esélyeit: „Nyilván másfelé tolná a hangsúlyokat a szimpla egyéni képviselő. Fordított útra terelne a listás politikai emblémanév viselője.” Ezt értelmezni se tudom, de sebaj, jön a végső, minden aggodalmat megértő, ám legott el is oszlató közjogi argumentáció: „Igen, kétharmaddal tengersok dolog átverhető. Csakhogy Orbánék… maguk gondoskodtak esetleges jövőbeni túlhatalmuk ellensúlyáról. Ami nem egyéb, mint a jogilag felértékelt népszavazási intézmény… Újabb populista csodafegyver, amit ellenzékben Orbán kovácsolt, de hatalomra jutva őellene fordítható. Kicsorbítva vele az országházi majoritás hegyét.” Bár az utóbbi metafora különösen szép, nekem azért eszembe jut a kérdés: és tessék mondani, a népszavazási törvény nem módosítható kétharmaddal? Hacsak úgy nem…
Nézzük Serest. Őrajta Orbán zárt ajtó mögül kiszivárgott gazdaságpolitikai mondatfoszlányai és egy Horthyra hivatkozó autokratikus gesztusa hallatán lesz úrrá a liberális lelkesedés (Nem kell félni, fájni fog. Hírszerző, május 30.): „Két évig megszorítana, reálértéken fagyasztaná be a nyugdíjakat, felülvizsgálna pár állami nagyberuházást, bonuszként felképelné és hazazavarná a Magyar Gárdát. Nem ezt akartuk? Nem ezt várja tőle a fél média… De.” És most tényleg azt hiszik, hogy megkapták, amire vártak? Hisz Orbán reformokról egy árva szót se szólt, sőt a félreértések elkerülése végett leszögezte: „a piacosítást el kell felejteni”. Kizárólag megszorításokról beszélt – egy nem létező heveny válságra hivatkozva –, amiből világos, hogy nem akar mást a gazdasággal – pontosabban a társadalommal –, mint (elődei rablásaira hivatkozva) újból alaposan megsarcolni. A pénzt aztán, amire így rátenné a kezét, szétosztaná az övéinek, például azoknak a vállalkozóknak, akiket újra a tenyeréből etetne – szegény Széchenyi nevében. Az állami szerepvállalás tehát nőne: összhangban mindazzal, amit Orbán a politikában régóta képvisel. Ami meg a nyilasokat illeti, őket nem Horthy pofozt(att)a föl, hanem a független magyar bíróság ítélte el és tiltotta be teljesen jogszerűen (arról nem is beszélve, hogy a történet aztán – az ismert okok miatt – egészen más véget ért).
Orbánnak – a megszorítások és a reformok miatt roppant népszerűtlen kormányzás mellett is – két évébe telt, mire megnyerte magának az „alsóbb néposztályok” zömének támogatását. A gazdasági meg a véleményformáló „elit” jó részét viszont, úgy látszik, pár hét alatt el tudta bolondítani – pár odasuttogott mondatfoszlánnyal, amelyeket ezek szerint ráadásul alaposan félre is hallottak a vájtfülűek. Ezt illusztrálandó, nézzünk még egy szemelvényt a szóban forgó liberális orákulum bölcsességeiből. Talián Miklós ugyancsak a Hírszerzőn teszi föl a kérdést (június 4- én): „Féljünk-e Orbántól?” A választ alighanem sejtik a tisztelt olvasók: ugyan, dehogy! Talián sem fél, noha jelzi: Orbán amúgy nem az ő esete. „ízléstelen, persze. Csakhogy ennyi ízléstelenséget hajlandó vagyok lenyelni, ha a megszellőztetett praktikus szándékok, gazdasági tervek megvalósulnak. Ha az állami újraelosztás tényleg a GDP negyven százalékára csökken [Honnan veszi? – D. J.], és tényleg elég lesz egy A4-es lap adóbevallásnak, akkor felőlem lehet minden utcasarkon giccses turulszobor, majd nem nézek oda, előbb-utóbb úgyis elhordják színesfém-hulladéknak… Orbán Viktor tényleg nem ígér következetes, klasszikus liberális gazdaságpolitikát, olyasmit, amire mondjuk szavaznék. De ami kiszivárgott a szándékaiból, az még mindig liberálisabb, mint az MSZP és az SZDSZ 2002 óta folytatott… [??? – D. J.] Szerintem ettől nem kell tartani. Korántsem biztos, hogy alkotmányozó többsége lesz. Ha meg lesz is, valódi, kidolgozott koncepciója – egyelőre –végképp nincs… Ezen túl meg mit kezdene Orbán Viktor az alkotmánnyal? Korlátozná a szólás szabadságát, a sajtószabadságot, a gyülekezési szabadságot, az egyesülés- vagy a pártalapítás szabadságát? Dehogy. Vagy betiltaná a diszkót és a rockkoncertet? Aligha, legfeljebb nem járna rájuk állami támogatás, azt meg csak üdvözölni tudom.” Gondolom, ennyi elég: ezzel a végtelenül ostoba és felületes – ámde roppant jellemző, sőt szimptomatikus – szöveggel még csak vitatkozni sem lehet. Általában azonban szeretnék fölidézni pár dolgot azok közül, amelyek szerintem félreérthetetlenül jelzik: Orbán hatalomra jutásával – különösen ha kétharmados többséget szerez – új korszak kezdődik a magyar politikában. És új rendszer. Merthogy ő maga új politikát, új célokat, új értékrendet, új világot képvisel, hirdet és kíván teremteni. Nézzük sorban!
Az új politika első számú attribútuma a parlamentarizmus tagadása. 1998 és 2002 között, amíg Orbán hatalmon volt, még csak korlátozni akarta a kormány fölötti parlamenti kontrollt (háromheti ülésezés, kétéves költségvetés, a vizsgálóbizottságok megbénítása, a házbeli jelenlét redukálása stb.), miután azonban elvesztette a hatalmat, meg is tagadta annak a szisztémának az érvényességét, amely egyáltalán lehetővé tette, hogy ő – formálisan – elveszítse hatalmát! Sokszor idéztem már, és még fogom is azokat a kulcsmondatokat, amelyeket 2002 májusában mondott egy utcai tömeggyűlésen: „Meglehet, pártjaink és képviselőink az Országgyűlésben ellenzékben vannak, de mi, akik itt vagyunk a téren, nem lehetünk, és nem is leszünk ellenzékben, mert a haza nem lehet ellenzékben.” (Dísz tér, 2002. május 7.) Ez a nép által szabadon választott parlamenttől elnyert kormányzati mandátum fölé helyez egy homályos és misztikus, a politikai ellenfelet a magyarságból kirekesztő, tehát merőben antidemokratikus „kormányzati mandátumot”. Hogy nem véletlen elszólás volt (ugyan!), azt jelzi a többszöri ismétlés. íme, egy a 2006-os Fidesz-kongreszszuson elmondott beszédből (november 6.): „A parlamentben egyelőre ellenzékben vagyunk, de csak az Országgyűlésben vagyunk ott. De a nemzet nem lehet ellenzékben, mi országépítők vagyunk, nem lehetünk soha ellenzékben.”
Közben volt három és fél éves némaság az Országgyűlésben, utcai demonstrációk, templomi szónoklatok, „polgári körök”, faluparlamentek, nemzeti konzultáció, hetvenkét órás ultimátum és a többi: mind-mind a parlamentáris politizálás negligálása, illetve tagadása.
„Van, aki a parlamentre teszi a hangsúlyt – én a demokráciára” – mondta ki Orbán 2005 elején. (MTV1, A szólás szabadsága, február 21.) Majd ezt is: „Ma a közbizalmat nem a parlamenten belüli mozgásokkal kell helyreállítani, hanem végre azzal az élménnyel, hogy az emberek látják, hogy ők döntenek a legfontosabb kérdésekről… Magyarországon a legfontosabb kérdésekben az embereknek kell dönteni… Nem arról szól a demokrácia, hogy négyévente elküldhetjük őket vagy sem, és nem is fogok beletörődni, hogy erről szóljon.” (TV2, Mokka, 2007. május 23.) Aztán meg ezt: „Egy demokráciában az embereknek két lehetősége (sic!) van. Az egyik, hogy a közvetett demokráciában bíznak… elmegyünk a parlamenti választáskor szavazni… és akkor bízhatunk az ország vezetőiben, választott képviselőinkben. Na de Magyarországon… az embereket becsapták, félrevezették… tehát a magyar emberek ma nem bízhatnak a közvetett demokráciában… ezt nem javasolnám a magyaroknak… A másik lehetőség, hogy a közvetett demokrácia helyett a közvetlen demokrácia eszközéhez folyamodik. Ez a népszavazás… hogy néhány konkrét kérdésben… én, mint nép, mint választópolgár közvetlenül döntsek. Nem a politikusokon keresztül.” (Inforádió, Aréna, 2007. május 23.) Továbbá: „A közvetett demokrácia, a parlamentáris demokrácia elvette tőlük a lehetőséget, hogy a kezükbe vegyék az ország sorsát. Ilyenkor… az embereknek a közvetlen demokráciához lehet fordulniuk… Meglátjuk, ki az úr: a gálya vagy a víznek árja?” (Magyar Hírlap, 2007. május 26.) És még: „Magyarországon ma nincs demokrácia… Az intézmények csak a demokrácia hiányát elleplező paravánként szolgálnak… Van, aki azt állítja, hogy az intézményrendszer, vagyis a demokrácia fundamentuma rendben van. Mégis el kellene gondolkodni azon, hogyan jöhetett létre ez a mai világ. Nem lehet, hogy a szereplőkön túl az intézményekkel is baj van? Miért nem tudták megvédeni magukat a demokrácia elleni támadásokkal szemben? Az a legkevesebb, hogy közvitára bocsássuk az alkotmányos intézményrendszer alapjait érintő kérdéseket… Jól szabályozott-e például az államfő és a parlament viszonya.” (Magyar Nemzet, 2007. június 2.) Végül, de nem utolsósorban: „A politikai irányt, amely egy nemzet életét meghatározza, a népakaratnak kell kialakítania… minden magyarországi hazugsággal és csalással megnyert választás ellenére… Ha az alkotmányos rend nem tudja szolgálni a demokráciát, mert a mostani körülmények között Magyarországon nem tudja… akkor meg kell teremteni azokat az alkotmányos intézményeket és garanciákat, amelyeknek a segítségével a magyar demokrácia meg tudja védeni saját magát… Egyszer kell majd nyernünk, de akkor nagyon.” (Tusnádfürdő, 2007. július 22.)
El lehet tekinteni ezektől a kijelentésektől? Lehet ezek ismeretében; továbbá a volt kancelláriaminiszter sorozatos – ugyancsak a magyar alkotmányos berendezkedés gyökeres átszabását (nyolcéves időtartamú, megnövelt hatalmú elnöki mandátumot, technokrata szerepre redukált kormányt, felsőházat stb.) célul kitűző – nyilatkozatainak ismeretében ép ésszel azt állítani, hogy egy esetleges fideszes kétharmados többség nem vezetne biztosan az alkotmányos rend radikális átalakításához? Nyilvánvalóan nem lehet.
Nem lehet eltekinteni attól a nyelvtől sem, amelyet a fideszes vezér évek óta tudatosan és szisztematikusan használ: a gyűlöletkeltés – semminemű demokratikus berendezkedéssel, illetve politizálással össze nem egyeztethető – nyelvétől. Orbán évek óta, de különösen 2006-tól a megbélyegző, gyűlöletkeltő minősítések lavináját zúdítja ellenfeleire, azaz: ellenségeire. Illusztrációként némi ízelítő a 2007-es „országértékelő” beszédből. Az „új arisztokrácia” kifejezés tizenegyszer hangzott el ebben, legtöbbször a „klikk” szó társaságában; hatszor szinonimaként: az új „kiváltságosok”. Tizenhatszor társultak hozzájuk a „hazug”, „hazudik”, „hazugság” szavak. Egyéb ellenfelet minősítő jelzők, számos ismétléssel: „pimasz”, „gőgös”, „húsevő”, „dúsgazdag”, „gátlástalan”, „erőszakos”, „kapzsi” (nyolcszor!), „pénzéhes”, „ripacs”, „erkölcsileg megsemmisült”, „alkalmatlan”, „alantas”, „ostoba”; valamint „hűtlen vezetők” és „hamis pásztorok”. Továbbá: „kevélység”, „csúfság”, „manipuláció”, „cinizmus”, „szélhámosság”, „káosz”, „zűrzavar”, „bűn”, „tettestárs”. Nem túlzás: ehhez foghatót a Rákosi-idők óta nem hallottunk Magyarországon. A gyűlölet első számú céltáblája természetesen Gyurcsány Ferenc, a miniszterelnök, akinek nevét Orbán sose mondja ki: „Minden erőmmel azon vagyok, hogy Magyarország ne kerüljön olyan helyzetbe, amikor nekem egy a demokráciára veszélyt jelentő beteges hazudozóval kell tárgyalnom… [Figyelem: Magyarország! Vagyis ha én méltatlan helyzetbe kerülök, akkor az ország kerül méltatlan helyzetbe, hisz: az ország én vagyok – D. J.] Az utódpárti elit vezetői rossz következtetést vontak le a békés rendszerváltozásból, örülniük kellett volna, hogy elszámoltatás és börtönök nélkül megúszták… De itt állunk ismét nyakig eladósodva… a közvagyon elherdálásával… a hatalomba visszatért posztkommunista elit ezúttal nem tudja elkerülni, hogy minden cselekedetéért kiméressék rá a jog szerinti felelősség… Csak a menekülő róka hiszi, hogy aki mellett már elfutott, az többé nem kerül elébe… A demokrácia alapját jelentő elszámoltatást… nem lehet elkerülni, ha máskor nem, a következő hatalomváltás pillanatában. Ebben nincs alku, nem 1990-et írunk.” (Heti Válasz, 2006. december 14.) Kell ehhez kommentár? Miféle rezsim lesz az, ahol az igazságszolgáltatás nem független intézményi keretek között, hanem a politikai bosszú eszközeként működik majd? Megmondom: autokratikus. Magyar szóval: önkényuralom. Sokan írtak már az orbáni nyelvhasználatról, a legvilágosabban Szilágyi Anna. Aki legutóbbi cikkében (A félelemkeltés nyelve. Élet és Irodalom, 2008. április 30.) megállapítja hogy a fídeszes vezér – ellenfeleiről szólva – rendre „betegességet, paranoiát emleget. E jelzők nem a rivális politikai tábor felfogásával, nézeteivel szállnak vitába, hanem annak pszichés állapotáról mondanak lehangoló ítéletet: a neurózis stigmájával illetik… lehetetlenné téve minden ellenirányú érvelést. Hiszen ha az eltérő… meggyőződését valakinek, esetleg egy egész politikai tábornak a kóros elmeállapotából eredeztetik, ha a másként gondolkodást szellemi fogyatékosságnak, őrületnek, neurózisnak tekintik, mint a régi szép időkben, akkor ott sok minden lehetséges… csak a felek egyenlőségén alapuló politikai vita nem… Ebben az aszimmetriában az a fenyegetés is benne rejlik, hogy ha nem térsz észre, ha nem szabadulsz meg téveszméidtől, akkor a társadalom érdekében kénytelenek leszünk mi magunk kigyógyítani belőlük… Az »eredendően Gonosz Ellenség« beállításhoz… tartozik: a kriminalizálás és a patologizálás. Magyarország miniszterelnökét ezért tünteti fel a jobboldali retorika folyamatosan »bűnöző« vagy »pszichopata« színében. »Ennek a bűnbandának távoznia kell a közélet közeléből« – közölte Kövér László.” Szilágyi konstatálja azt, amit nemhogy a jobb-, de a baloldali publicisták zöme se hajlandó, holott nyilvánvaló: „A baloldal és a jobboldal beszédmódja között ma éppen ebben rejlik a legfőbb különbség: előbbi ellenfelével küzd, utóbbi ellenségével harcol… Az ellenségképzésnek úgyszólván klasszikus módja ez a politika nyelvében: aki félelmet kelt, úgy tesz, mintha neki kellene félnie azoktól, akiket megfélemlít; aki másokat fenyeget, az a fenyegetetteket tünteti fel fenyegetőknek; aki autoritárius politikusként antidemokratikus rendszer kiépítésébe kezd, hirtelen azok demokráciaellenes összeesküvéséről rántja le a leplet, akik megpróbálják föltartóztatni őt a demokrácia felszámolásában. Régi történet ez.” Orbán a demokratikus közbeszéd jegyében nemrég így aposztrofálta a baloldali kormányzatot: „Nem a disznók szokták maguk után kitakarítani az ólat. Márpedig Magyarországon, ha ez így nem mehet tovább, akkor valakinek meg kell fogni a villa nyelét.” Szilágyi szerint „míg a baloldal szólamaiban… az animalitás metaforái szinte egyáltalán nem játszanak szerepet, a baloldal nem operál a fizikai undorkeltés nyelvi eszközével, addig a jobboldal… előszeretettel él… állatanalógiákkal (baktérium, zombi, patkány stb.)… hogy a politikai ellenfelet… »nem emberként«, »Unmenschként« mutassa be… [ami] óhatatlanul azt a képzetet is felkelti, hogy a kártevőktől meg kell szabadítani a társadalmat: el kell távolítani vagy el kell pusztítani őket.” Az orbáni jobboldal politikai tónusát ki is illusztrálhatná inkább, mint az egykori Fidesz-alapító sztárpublicista, akinek százezrek isszák a szavát (határon innen és határon túl). Akit maga a vezér vesz a jobbjára pogácsázás közben, és halmoz el barátságának jeleivel. Történik mindez tévékamerák kereszttüzében, s épp azt követően, hogy az illető az antiszemita gyűlöletbeszédben eljutott a faji alapokig. Nos, az illető publicista korábban a következő hangfekvésben szólította meg a kisebbik kormánypárt elnökét: „Kedves János, téged is gyűlöllek. Persze nem lenne túl nagy erőfeszítés ezt a tényt becsomagolni, politikailag korrektté tenni, de… nincs kedvem politikai korrektséghez, ugyanis az éppúgy elmebaj és hazugság, mint ti magatok. A világ… amelynek a megvalósításán fáradoztok, élhetetlen és rettenetes. A ti világotok fogja elhozni az új borzalmakat… Kifosztottátok az államot, gátlástalanul és aljasul… behajtjátok az elképesztő mennyiségű adókat a lakosságon, arról pofáztok, hogy az állam nem azért van, hogy adjon… Ez undorító és elviselhetetlen… Tehetitek, hiszen a magyar társadalom tetszhalott állapotban van még mindig. De egyszer majd felébred… Iszonyatos nap lesz, János, de sajnos elkerülhetetlen… Én már várom.” (Magyar Hírlap, 2008. február 4.) Ezen a ponton külön kell szólni a sajtóról. Azzal kezdem, hogy a hagyományos fogalmak szerint baloldali, illetve jobboldali sajtóról beszélni eleve fals kiindulás: nem alkalmas a politikát övező valóságos médiatér leírására. A baloldali sajtó ugyanis nagyjából olyan, amilyennek a demokráciában lennie kell: kisebb-nagyobb mértékben elkötelezett vagy lojális ugyan (ha egyáltalán), ám ezen túl, pontosabban ez előtt: szakmai és üzleti normák szerint működik. A hírérték, a profit, a sajtóetika szabályaihoz többé-kevésbé igazodva. Jobboldali sajtó viszont valójában – demokratikus értelemben – nincs is Magyarországon. A jobboldali orgánumok mindenekelőtt vagy kizárólagosan politikai alapon működnek. Politikai hűség, politikai érdekek, politikai elvárások, politikai utasítások szerint. Ez az első – a szakma, az üzlet, az erkölcsi norma a második (ha egyáltalán…). E tekintetben nincs különbség – legföljebb a fokozatok, az árnyalatok tekintetében – a Demokrata és, mondjuk, a Heti Válasz között. Jól kifejeződött ez abban a magától értetődő természetességben, ahogy Orbán annak idején felsorolta a maga kedvenc lapjait. A hangnem, a stílus, a morál változó – a Fideszhez és annak vezéréhez való hűség állandó. Miközben baloldali lapok közölnek igen kemény kormánykritikát is, a túloldalon ennek az ellenkezője elképzelhetetlen. Hogy például a Heti Válasz érdemben bírálja Orbánt, illetve hogy valami jót írjon Gyurcsányról. (Orbánt csak kétszer illették bírálattal ezen az oldalon: a két elbukott választást követő hetekben. Akkor sem érdemben: véletlenül sem politikája alapjait vették kritika alá, csupán taktikai értelemben: amiért nem tudott nyerni. A gyűlölködő, durva hangot nem azért kifogásolták, mert az demokráciában elfogadhatatlan, hanem mert nem bizonyult hatásosnak.) A jobboldali sajtót politikai fegyverként használják. Ez torzulást okoz a politikai vitatérben, ami ezért nem tekinthető demokratikusnak, noha a baloldalon (és „középen”) a résztvevők megpróbálnak úgy viselkedni, mintha az lenne. Mondhatnám úgy is, hogy miközben a baloldal a médiában klasszikus módon próbál vívni, aközben a másik oldalon gátlástalanul használják a napalmot és az egyéb tömegpusztító fegyvereket. A fegyverhasználat tekintetében újabban differenciálódás állt be a jobboldalon. Legalábbis Orbán maga – a népszavazási hadművelettel összeterelt heterogén szavazótábor egyben tartása érdekében – jelentősen visszavett korábbi verbális radikalizmusából. Hogy ezzel sikeresen megtéveszti a baloldali tömeg jó részét, azon nem csodálkozom. De hogy elemzők, intellektuelek, publicisták is képesek amnéziába esni, vagy ha emlékeznek is a múltra, elhiszik róla, hogy végképp eltörölhető, az több mint lehangoló. Szilágyi Anna így ír a változás sajtóbeli dimenziójáról: „Orbán új imázsa… kétarcúságot mutat. E kettősség leginkább a jobboldal média… tereiben érhető tetten… némelyikük a radikális jobboldal szubkultúrájának vadabb, némelyikük pedig a konzervatív-polgári közönség szolidabb igényeit elégíti ki. E két közösség egymásról való képi és nyelvi leolvasztása, kétfajta piacként való megjelenítése és kiszolgálása nemrég történt meg, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy az egy esztendeje retorikai nyitást végrehajtó Fidesz… ne veszítse el, sőt gyarapítsa a jobboldali centrumot, és megtartsa szélsőjobboldali támogatóit is.”
Sokszor értekeztem már arról a populizmusról, amely meghatározó vonása Orbán politikájának, s amelyet a felületes (ám sajnos többséget képező) kommentátorok rendre a magyar politika kétoldali betegségeként szoktak diagnosztizálni – teljesen megalapozatlanul. Nem először írom le: tisztában kell lennünk a populáris demokrácia és a rendszerré szerveződött autokratikus populizmus közti lényegi különbségekkel. Ehhez látni kell, hogy a 20. század végére a tömegdemokrácia és a tömegmédia korszakába jutott a nyugati politika. A politikusok szókincse leegyszerűsödött, az érvek, a racionális okfejtések, a koherens programok mellett vagy helyett egyre nagyobb teret kaptak a tetszetős szlogenek, a látványelemek, a píár, a politikai marketing, és előtérbe került a politikusok magánélete. A demokratikus politika populárissá vált, mediatizálódott és perszonalizálódott: a tömegmédia sztárkultuszához igazodva kialakult a politika vezérkultusza.
Az utóbbi nem hasonlítható a két világháború közti totális rendszerek vezérelvű diktatúrájához: Tony Blair, Gerhard Schröder vagy Nicolas Sarkozy vitán fölül demokratikus politikusok, még akkor is, ha a kormányzatban vagy pártjukban birtokolt hatalmuk felülmúlja a korábbi korszakok hagyományos demokratikus vezetőiét. Nyugaton is módosultak, de sohasem kérdőjéleződtek meg a parlamentáris demokrácia tradicionális alapelvei és alkotmányos intézményei. Az olyan fundamentális értékek sem, mint a magántulajdon, a piac, a kapitalizmus, az egyéni szabadságjogok vagy a politikai pártok versenye. A nyugati politika populáris jellege ellenére megőrizte liberális, parlamentáris és demokratikus karakterét: nem vált populistává és autokratikussá. A populizmust – ha megjelent is a radikális jobboldalon – jórészt sikerült a periférián tartani. Rendszerszerű formában – és hatalmon – leginkább Latin-Amerikában, illetve újabban Kelet-Európábán, mindenekelőtt egyes szovjet utódállamokban figyelhető meg a populista politika. Az argentin Perón, a venezuelai Chávez, a belorusz Lukasenko, az ukrán Kucsma vagy részben az orosz Putyin nevéhez köthetően. Náluk a Nyugaton is megfigyelhető populáris vonások (a szociális demagógia, a népre való sűrű hivatkozás, a perszonális hatalom, a modern tömegkommunikáció erőteljes használata) antiliberális, antiparlamentáris és antikapitalista vonásokkal társulnak. Rendszereik mind prezidenciálisak, ám az észak-amerikaival ellentétben nem demokratikusak, hanem autokratikusak.
Ezek a populisták nemcsak keresik a nép kegyeit, de misztifikálják a népet. Nemcsak a demokrácia, hanem minden érték, minden bölcsesség és minden jó forrásaként hivatkoznak rá, persze manipulativ módon. Általában szoros kapcsolatot ápolnak az egyházakkal, ami jól megfér azzal, hogy profi módon használják a modern tömegkommunikációt, amit kisajátítani és uralni igyekeznek. Az ő populizmusuk antiparlamentáris, de államközpontú, korlátozza a piacot és a versenyt. A tőkével szemben a munka értékteremtő s az állam értékvédő szerepét hangoztatja. Az utóbbinak erősnek kell lennie, biztosítani a munkahelyeket, gondoskodni az emberek biztonságáról.
Ez a politika – szavakban – elit- és pártellenes. Szidja a politikusokat; a korlátozásukat, a létszámuk csökkentését követeli. Azt mondja, a politikának közvetlenül kell a népre támaszkodnia. Nem kell ideológia: bal- és jobboldal túlhaladott fogalmak, sőt maguk a pártok is. A populizmus előszeretettel alkalmazza a közvetlen demokrácia parlamenten kívüli eszközeit: az utcai demonstrációkat, a népszavazásokat, a petíciókat. A választott, ellenőrizhető és leváltható vezetők tisztelete helyett a karizmatikus vezér iránti rajongás jellemzi. A vezér nemzeti politikát hirdet, magát a nép és a nemzet letéteményesének tekinti. Ellenfeleit, akiket rendre durván megbélyegez, mindezek ellenségének.
A populista hatalom a kormányzat fölötti parlamentáris kontroll kiiktatásával s a pártok háttérbe szorításával valójában az ellenőrzött és felelős demokrácia alapjait ássa alá: hosszabb távon önkényuralomhoz, kalandor politikához, válsághoz vezet. Csőstül lehetne idézni azokat a kijelentéseket, sorolni azokat a gyakorlati lépéseket, amelyek alapján az elmúlt években nyilvánvalóvá vált, hogy Orbán törekvései, egész politikája, személyisége, alkalmazott módszerei alapján egyértelműen a rendszerszerű populizmus felé tart, nemcsak eltávolodott a demokratikus parlamentarizmustól, de szembe is fordult vele. Noha az utóbbi hónapokban – taktikai megfontolásokból – mérsékelte ez irányú aktivitását, nem kétséges, hogy kétharmados többsége birtokában habozás nélkül hozzálátna egy prezidenciális szisztéma kialakításához, ami ideális kereteket adna az autokratikus populizmus rendszerszerű kiépítéséhez és bebetonozásához.
Ezzel összefüggésben külön is meg kell emlékezni arról a vezérelvű központosításról, amit Orbán az elmúlt években a saját pártjában, illetve politikai táborában megvalósított. Erről ma kevés szó esik, holott nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az a politikai erő, amely most a hatalom kapujában látszik állani, nem demokratikus természetű. Nemcsak gyakorlati működésében, hanem – a többi politikai párttól eltérően – működési szabályaiban sem az! Mielőtt ezeket megnéznénk, idézzük föl, milyen hangulatban, miféle nyomásgyakorlás után kerül sor 2003 tavaszán a Fidesz vezérpárttá alakítására. A Magyar Nemzet 2003. január 23-i száma nyílt leveleket közöl. Érdemes őket idézni, hogy ne merüljenek a feledés homályába. Orbán (ekkor formálisan nem a párt elnöke), le akarja nyomni az öklendező Fidesz torkán a maga „polgári” köreit, ezért a nyílt színen udvarokat magának „értelmiségi” holdudvarával: „Tisztelt Miniszterelnök Úr! Kedves Viktor! Örömmel értesültünk arról, hogy szándékaid és a mi várakozásaink szerint vállalni fogod a Fidesz – Magyar Polgári Párt elnöki tisztségét. Ugyanennyire örülünk annak, hogy ezt a lépést össze kívánod kapcsolni a Fidesz átfogó átalakításával és megújulásával… E levelünk mindössze azt a célt szolgálja, hogy kifejezzük készségünket az általad az elmúlt napokban felvázolt… célok támogatására.” „Tisztelt Miniszterelnök Úr! A napi politikai harcokból kívülálló, de közéleti és értelmiségi felelősségünkkel tisztában lévő magyar polgárként arra kérjük Önt, hogy kiemelkedő tehetségét a Fidesz-MPP elnökeként használja ahhoz, hogy egy ilyen összefogás létrejöjjön…” „Miniszterelnök Úr! Alulírottak örömmel hallottuk a jövőre vonatkozó politikai elképzeléseit, amelyeknek az a célja, hogy egy széles bázison nyugvó nemzeti-polgári-keresztény pártstruktúrát hozzon létre. Mélységesen egyetértünk abban, hogy ennek kikristályosodási és kezdeményező ereje egy Ön köré alaposan átszervezett Fidesz legyen… Egyszerűen nincs más út… az egyetemes magyarság érdekében. E cél érdekében háttérbe kell szorítani a mégoly jogos partikuláris érdekeket is.” „Tisztelt Orbán Viktor! Kezdeményezését a budapesti polgárok körében nemcsak különleges figyelem, egyetértés és szimpátia övezi, hanem jól érzékelhető várakozásuk az új szervezet megalakításában. Várakozásuknak az felelne meg, és egyben személyi garanciát is jelentene, ha Ön vállalná el az új párt elnöki tisztét. Kedves Viktor… a társadalmi közvélemény is nagyon várja, hogy jövőnk formálásában meghatározó szerepet vállalj.” Ilyen szövegek Rákosi óta nem láttak nyomdafestéket Magyarországon. A négy, csaknem egész újságoldalt betöltő levelet összesen hatvanheten írták alá. Zömmel ismert, pártonkívüli személyiségek (persze „spontán” módon). Azért se árt emlékezni, hogy némi fogalmat alkothassunk róla: mi vár ránk (mármint az átsasszézásukat már megkezdett baloldali értelmiségiekre), ha ezek a jelenségek egy nagyhatalmú államelnök személye körüli kultusz részét képezik majd.
Az átalakítás 2003-ban végletekig menő centralizálást hozott. A Fidesz – immár formálisan és intézményesen is – vezérpárttá vált. Az elnök jogköre és hatalma korlátlan és korlátozhatatlan lett. Az új alapszabály a hatalmi jogosítványoknak, továbbá azok többszörös, direkt és indirekt biztosítékainak egész arzenálját sorolta a hatáskörébe. A párt országos elnöksége súlytalanná vált, mivel létszámát földuzzasztották, s az operatív irányítást egy szűk, öttagú ügyvezető elnökség hatáskörébe utalták. Utóbbi az elnökből, az országos választmány elnökéből, a parlamenti frakció vezetőjéből, továbbá két alelnökből áll. A kongresszus csak az utóbbi kettőt választja. Az alapszabály szerint elnök tesz rájuk javaslatot, s az általa rájuk ruházott hatáskör alapján tevékenykednek. Közvetve vagy közvetlenül minden fontos személyi döntés az elnök kezébe került. Ő tesz javaslatot az országos elnökség kinevezési jogkörébe sorolt tisztségviselőkre, például a parlamenti frakcióvezető személyére. A frakciónak tagja se lehet senki az ő akarata nélkül. A képviselőjelöltek ugyanis az új választókerületi szervezetek elnökei, akiket még csak formálisan sem maguk az érintett szervezetek választanak. Ők csak javaslatot tehetnek rájuk, akiket aztán maga az elnök nevez ki: mind a 176-ot. Ha másodszor is vétót emel a jelölttel szemben, a szervezet kompetenciája megszűnik, s a döntés joga az ügyvezető elnökségre száll. Az alulról való választás demokratikus szabályát ezzel formálisan is fölváltja a fölülről való kinevezés oligarchikus szabálya. Ennek biztosítéka, hogy az új tagok fölvétele, illetve a meglévők kizárása csak első fokon tartozik a szervezetek hatáskörébe, a végső fellebbezési fórum az országos választmány elnöksége. A Kövér vezette testület segítségével tehát átírhatóak a helyi erővonalak. Ha kell, egyetlen tollvonással, hisz a választmány elnöksége bármelyik szervezetet föloszlathatja, mire megszűnik az érintettek tagi jogviszonya. Az egyenkénti vagy a csoportos kizárás indokaként elegendő, hogy az illető(k) tevékenysége súlyosan sérti a párt „érdekeit, illetve jó hírét”. Az elnök (vagy az ő javaslata alapján az ügyvezető elnökség) dönt a párt hivatali apparátusának és gazdálkodásának személyi, illetve pénzügyi kérdéseiben. Bármikor összehívhatja az országos választmány rendkívüli ülését. Ha az egész túlbiztosított hatalmi gépezetbe valahogy mégis homok kerülne, akkor az összes Fidesz-tag részvételével „népszavazást” kezdeményezhet, amivel fölülírhatja az intézményi struktúra erővonalait. Mindezen túl – és ez már az abszurditás birodalma – ha Orbán Viktor nem volna a Fidesz elnöke, az alapszabály szerint két további jogcímen is tagja lenne az országos elnökségnek: mint volt miniszterelnöke és mint az Európai Néppárt alelnöke.
Ez a végletes centralizáció kívül esik a demokratikus pártpolitika világán. Stumpf István szerint csupán Orbán addig is meglévő informális hatalmát formalizálták, ám épp ez a bökkenő! Tudniillik normális esetben valóban minden pártban fölülről lefelé érvényesül a hatalmi akarat. A pártelit (vagy akár egyetlen vezető) hozza a tényleges döntéseket. De nem direktben, hanem a meglévő demokratikus intézmények közbeiktatásával. Ilyen értelemben ebben áll a demokratikus politika művészete: érvényesíteni a felső akaratot az alulról épülő intézményeken keresztül. Ezek a demokratikus intézmények azonban minden formalitásuk és látszólagos ürességük ellenére sem iktathatóak ki a mechanizmusból, mert végső biztosítékul szolgálnak: a vezetés megbicsaklása, tévútra kerülése esetén az alternatíva, a korrekció esélyét biztosítják. A Fidesz alapszabálya és működési rendje ezt a végső biztosítékokat iktatja ki a párt életéből, s alapoz mindent a csalhatatlan és tévedhetetlen vezető döntéseire.
Ehhez az intézményes elnöki hatalomhoz társul egy már-már tulajdonosi pozíció, amelyet Orbán (feltehetőleg Simicska Lajossal együtt) a párt, a hozzá tartozó médiabirodalom és az egyéb kapcsolt részek – mások számára kívülről és belülről egyaránt átláthatatlan – finanszírozásában betölt. Az egészet pedig afféle spirituális cementként fogja össze az a roppant karizmatikus erő, amelyet Orbán az övéi között birtokol, s amely az egész általa szilárdan uralt politikai erőkoncentrátum legfőbb kohézióját adja. „A Fidesz már nem párt, hanem újfajta közösség” – mondta Orbán 2003 körül. Ez akkor üres lózungnak tűnt, mára azonban véresen komolyan kell vennünk. Ma már sokkal inkább hasonlít valamiféle hitelvű politikai szektára, semmint hagyományos értelemben vett – demokratikus – pártra. Ha az utóbbi volna, Orbán már rég nem uralhatná – két választási vereséget követően.
Ezek után kell végül, de korántsem utolsósorban szólni arról a politikai fundamentalizmusról, ami az idő előrehaladtával egyre fontosabb szerepet tölt be az orbáni politikában, s ha minden rosszul megy, akkor meghatározóvá válhat az ország életében is. Ez nem elszigetelt jelenség, nem Orbán politikai specifikuma, hanem fenyegető világtendencia, ami Magyarországon főleg Buda Péter tanulmányai, cikkei és interjúi, valamint Gábor György publikációi, továbbá kettejük közös munkái nyomán vált (válhatott volna) közismertté.
Az alábbiakban rájuk (különösen három szövegre: A politika oltára. Interjú Buda Péterrel. 168 Óra, 2006. november 23.; Buda Péter: Amiért a harang szól – Reflexiók a politika vallási dimenzióiról. Magyarország politikai évkönyve – 2006; Buda-Gábor: Metafora és küldetéstudat. Élet és Irodalom, 2007. július 20.) támaszkodva igyekszem summázni a politikai fundamentalizmus gondolat- és jelenségkörét. Ennek lényege: a vallás és a politika újbóli összefonódása. A vallásos jellegű és hátterű politikai mozgalmak világszerte előretörnek, teret nyer az antimodernista politikai felfogás. A jelenség mögött számos tényező együttes hatása érvényesül.
A világpolitikai keretet a szovjet-amerikai szembenállásra épülő bipoláris szuperhatalmi rendszer megszűnése adja. Ez (Fukuyama víziójával szemben) nem a vetélytárs nélkül maradt liberális demokráciák világtörténelmi győzelmével, hanem (Huntington diagnózisa szerint) a küzdelem új szereplőkkel, civilizációs alapon való kiújulásával járt. Ez nemcsak a korábban „lenyomott” civilizációk (főleg az iszlám) „lázadását” hozta magával (iráni forradalom, a szeptember 11-i merénylet), de a keresztény világban is új, vallásos alapú politikai élénkülést indukált: a szekularizációval szembeni ellentámadást. Ennek hátterében föllelhetőek a nyugati modernizáció társadalmi és egyéni életviszonyokat átrendező hatásai, a hagyományos normák fellazulása, a globális világ válságjelenségei. Az egzisztenciális és morális elbizonytalanodás nyomán újfajta identitáskeresés bontakozik ki a transzcendencia jegyében. Képviselői antimodernisták, elutasítják a szekuláris társadalmi és politikai berendezkedés eszméjét, s a politikai rendre újra mint felülről származtatott abszolútumra tekintenek. Azt várják, hogy a politika irányt mutasson a saját létkérdéseikben, hogy olyan végső igazságot kínáljon a zavaros világban, amivel könnyű azonosulni.
A politika így identitásközvetítő tényezővé lesz, a politikai ellenfél pedig átlényegül az egyén identitását fenyegető ellenséggé. Mindez egy ráción túli, a hit feltétlen jellegére, illetve érzelmekre és szenvedélyekre építő kizárólagos attitűdöt érvényesít. Ebben a világban nem jogos érdekek és eltérő vélemények versengenek egymással, hanem a Jó vívja végső harcát a Gonosz ellen. A politika vallási alapon történő átmoralizálása végső soron mindent igazol: a demokratikus szabályok megkérdőjelezését, sőt felrúgását is. Hosszabb távon ez oda vezet, hogy a világi hatalom korlátait megszabó alkotmányt és a jogot is hozzáigazítják a mindenek fölött álló hitbéli kizárólagossághoz s a belőle fakadó morális abszolútumhoz. A politikai fundamentalizmus természetesen szemben áll azzal a világi állam- és demokráciafölfogással, ami a polgári átalakulással a nyugati fejlődés sajátjává, sőt lényegévé vált. Noha rendszerként manapság – a világi és vallási hatalmat egybefogó – iszlám államokban létezik, újabban terjed Európában is.
Erre figyelmeztetett annak idején, nem sokkal halála előtt a magyarországi rendszerváltozás konzervatív miniszterelnöke, Antall József: „A szociális és politikai fundamentalizmus a 21. század bolsevizmusaként… törhet a világra… Nemcsak iszlám probléma a fundamentalizmus. Ez éppúgy jelentkezik Európában… Nekünk minden ellen, ami a fundamentalizmuson alapul, küzdeni kell, mert az életveszélyes a világra.” A nyugati politikatudomány és szociológia – nem beszélve a politikai döntéshozókról és a közvéleményről – lényegében az ezredfordulóig (mondhatni 2001. szeptember 11-ig) nem nézett szembe a fent leírt jelenségek súlyával és természetével. Oka volt ennek az említett tudományok szekuláris szemlélete, illetve a korábbi bipoláris világrend paradigmatikus kényszere (a szuperhatalmi szembenállás tudniillik szekuláris természetű volt).
Napjainkra azonban látható, hogy a régi társadalomtudományi paradigma felett eljárt az idő. Különösen a globalizált nemzetközi, illetve biztonságpolitika területén vált nyilvánvalóvá, hogy a vallási és etnikai identitást, illetve a vallási dimenziójú politikai pszichológiai tényezőket nem lehet figyelmen kívül hagyni. A politikai fundamentalizmus törekvései rendkívüli erővel jelentek meg és hódítottak teret Magyarországon is az elmúlt években. Tükröződik ez elsősorban a jobboldal domináns erejének radikalizálódásában, politikai karakterének rohamos megváltozásában, továbbá a teljes politikai spektrum természetének drámai átalakulásában. A pártpolitikai versenyt felváltó háborúskodásban, a politikai közbeszéd és eszközhasználat eldurvulásában, az ellenfél ellenségként való kezelésében, az irracionális indulatok tobzódásában, a politikai törekvések világnézeti, morális, illetve transzcendens igazolási kísérleteiben, egyházi tényezők ehhez csatlakozó partnerségében; a politika szekuláris világával való hol szimbolikus, hol valóságos szembefordulásban.
Nem lehet félreérteni: Orbán retorikája, eszközhasználata, stratégiája egy létező nemzetközi antimodernista trendbe illeszkedik: politikája a világszerte erőre kapó fundamentalista konjunktúra hazai mutánsaként értelmezhető. Ez a fölismerés a mai napig nem kapott kellő súlyt a magyar közélet vizsgálatában. Az elemzések, a hírlapi cikkek, a kommentárok gyakorlatilag figyelmen kívül hagyják ezt a dimenziót, így óhatatlanul félresiklanak, elvétik a hazai politikai és ideológiai küzdelmek valós nyomvonalát.
A politológia és a politikai közírás görcsösen ragaszkodik ahhoz a (nemrég elsajátított) nyugati szekuláris fogalomkészlethez, amely aligha alkalmas az új magyarországi politikai és társadalmi jelenségek leírására, elemzésére. (Ehhez járul egy hamis függetlenségre, illetve középen állásra való törekvés, ami végképp lehetetlenné teszi a dolgok értelmezését és megnevezését.) Maga a baloldal sem tudja értelmezni, mi folyik a jobboldalon, és mi történik vele is. A hagyományos gazdasági, pénzügyi, szociális – azaz materiális és racionális – logikával közelít az új társadalmi és politikai jelenségekhez, „mintha hőmérővel akarna sebességet mérni” (Buda), így nem képes érzékelni „az emberekben” dolgozó irracionális motívumokat. Pedig ezek képezik a drámai politikai konfliktusok lényegi aspektusát, ezek adhatnak magyarázatot arra, miért olyan kibékíthetetlen – valósággal lételméleti dimenziójú – az ellentét Magyarországon a két politikai tábor között.
Nem kétséges: paradigmaváltásra volna (lett volna már) szükség a magyar politikatudományban és a politikai közbeszédben. Körülbelül úgy és abban az értelemben, ahogyan annak idején a keynesiánus szemlélet lehetővé tette az első világháború utáni gazdaság – addig falsul értelmezett és kezelt – új korszakának megértését és a megfelelő válaszok megtalálását. Mindaz, amit eddig – az antiliberalizmus, az antiparlamentarizmus, a gyűlöletbeszéd, a populizmus stb. vonatkozásaiban – az orbáni politikáról leírtam, jórészt értelmezhető a politikai fundamentalizmus fogalmi keretében is.
Közismertek Orbán egyházi körökkel ápolt politikai kapcsolatai, amelyek messze túlmennek a konzervatív jobboldal hagyományos vonzalmain és elköteleződésein. Mi több, ellentétesek azokkal: ő már rég az állam és az egyház újbóli összeházasításán dolgozik, amiben láthatóan buzgó partnerekre lelt a szóban forgó egyházi körökben. Az alábbiakban álljon itt egy idézetgyűjtemény a fideszes vezér kulcsmondataiból, melyek a fentiek illusztrációjául szolgálnak: „A Gondviselés úgy alakította, hogy… a magyarok nagyobb része más utat választott. Mi úgy döntöttünk, hogy ezen az úton maradunk… Ami bajnak látszik, nem biztos, hogy az. Lehet jó is, fel is emelhet, ha minden próbatételnél elvesztünk valamit a bennünk lévő gyarlóságból… Nekünk többet kell dolgoznunk, többet kell imádkoznunk, többet kell viselnünk, mint a más úton járóknak… Hinnünk kell abban, hogy ha fényesebbek leszünk, nagyobb lesz a világosság… Mert mi mindennap újra kezdjük!” (Beszéd 2002. október 23-án.) „De ha nem politikában gondolkodunk, hanem államépítésben meg nemzetépítésben… tehát ha nemcsak kormányozni akarunk négy évig, hanem országot és nemzetet is akarunk építeni, akkor a magyar oktatásügy teljes áttekintésével kell kezdenünk a hosszabb távú munkát. És ennek az áttekintésnek a kulcskérdése éppen az, amit te vetettél most itt föl, püspök úr, hogy megadjuk-e a lehetőséget a gyerekeinknek arra, hogy megkapják azt a fajta lelki nevelést, hittanon keresztül, etikaoktatáson keresztül, ami nélkül a későbbiekben nem fogunk tudni helytállni. Ma nem kapják meg ezt szerintem, ezért alapvető reformra vagy alapvető átalakításra szorul a magyar oktatásügy mostani formája. Nagyon világosan kell beszélnünk a választási kampány során, hogy milyen értékeken nyugvó iskolarendszert akarunk látni Magyarországon… Én szeretnék egy erőteljes, a fundamentalista szó sajnálatos módon most negatív a magyar nyelvben, de fundamentalista választ adni majd erre a kérdésre… Nekem az országot kell építenem, kis o-val, az országot, ami a magyar nemzet e világi országa, és nagy O-val is, az országot: Isten országát, és ez a magasabb rendű célja és értelme annak, amit teszek… Az istenfélelem kulcskérdés… Persze, a törvények korlátozzák az embert, a parlament korlátozza az embert, a hatalom meg van osztva, de… a végső korlát nem más, mint az istenfélelem… ez a legutolsó, minden törvényen, hatalommegosztáson meg alkotmányon túli korlátja szerintem annak a veszélyes üzemnek, amit hatalomnak nevezünk… Az egyház: mérce… Mércét jelent a mindenkori világi hatalom számára… Ahogy a zsoltár mondja, a falat is átugrom, ugye, ha Isten velem van…” (Adventi találkozó, 2005. december; közli: Népszabadság, 2006. december 21.) „Az a célunk, hogy az ország mielőbb kiutat találjon a csapdából, és úrrá lehessen az elhatalmasodó erkölcsi válságon. Hiszünk abban, hogy a megoldás az erkölcsi rend helyreállítása… (Beszéd a Parlament előtt, 2006. október 6.) „Európában egy új politikai és szellemi korszak kezdődött, és egy új politika van kibontakozóban… Európa… azt mondja, hogy ebből a kulturális háttérből, ebből a mélyáramból, ebből a korszellemből most már elegünk van, és a jövőt, az új európai jövőt és európai politikát más szellemi alapokra kell építeni… Európa ráébredt arra, hogy az egyéni szabadság útjába magasodó korlátok lebontási törekvései egy idő után már… a teremtés rendjének a falait döngetik. Természetellenes életformát kényszerítenek az európai emberekre. Változás kell tehát!… Az európai emberek. .. ebben a kicsit kaotikusnak tűnő új korszakban erkölcsi relativizmus helyett fogódzókat és eligazodási pontokat keresnek, illetve várnak szellemi és politikai vezetőiktől… Egyetlen politikai párt sem maradhat többé olyan Európában, mint amilyen eddig volt… a hagyományos jobb- és baloldali fölosztás teljes egészében értelmét vesztette… Új típusú pártokra van szükség. A Fidesz 2003 óta dolgozik ezen.” (Beszéd Tusnádfürdőn, 2007. július 21.) „Az országot aláásó hazudozás, csalás, hamisítás, korrupció, vagyis a gonoszság már lelepleződött. Ezért újabb hazugság, csalás, korrupció többé már nem növelheti az erejét. Oda jutottak a dolgok, hogy a gonoszságot már csak az erőszak táplálja. Ezért aki erőszakhoz nyúl, az ő erejét növeli, akarva-akaratlanul is az ő szolgájává válik. Ezért annak érdekében, hogy megvonjuk a támogatást a gonosztól, teljes mértékben tartózkodnunk kell az erőszaktól.” (Beszéd az Astoriánál, 2007. október 23.) „A szabadságnak csak a kezdete az, ha valamitől megszabadulunk. A szabadság igazi tartalmát akkor ismerem meg, ha felfedezem, mire vagyok, mire lehetek szabad… szabad lehetek a jó cselekvésére. Ezt a leckét Magyarország csak a magyar történelmi egyházaktól kaphatja meg… Bizony egy felfordított, felfordult, szétzilált világban élünk, és… az Önök radikális diagnózisai nélkül a közélet szereplői, az állam vezetői és Magyarország egész népe aligha tud szembesülni a válság valódi okaival. Minél mélyebb a válság, annál világosabb, hogy az egyház szolgálata pótolhatatlan. Ha a lélek, ha az erkölcs szavát a törvényhozók és a kormányzók nem hallják meg, a döntéseiket nem igazítják azokhoz az értékekhez, amelyek bennünket az elmúlt évszázadokban megtartottak, akkor hiába a mégoly jóakaratú válságkezelő erőlködés, a fogadkozás és az okoskodás, nem lesz foganatja.” (Beszéd az Országgyűlés felsőházi termében a történelmi egyházak főpapjai előtt, 2008. április 7-én.)
Ennek a politikai fundamentalizmusnak nyit teret az az átfogó válság, ami – nem utolsósorban Orbán sokéves, lankadatlan munkálkodásának köszönhetően – a magyar politikában mindinkább elmélyülni látszik. Előállt egy szélsőséges, dichotóm pártszerkezet, a parlamenti váltógazdaság helyett kormányzati leváltógazdaság működik. A kettős pártbefolyás mind mélyebben itatja át az állam, a társadalom és a gazdaság olyan szféráit, amelyek Nyugaton autonómiát élveznek. Ezek átpolitizálódása működésük alapját és lényegét – a szakszerű közigazgatást, a szabad sajtót, a piacgazdaságot, végső soron a jogállamot – veszélyezteti. A gazdaság, a közigazgatás és a média mellett már az olyan intézmények működésére is a pártpolitika sötét árnya vetül, mint az ügyészség, a bíróság, az akadémia, az alkotmánybíróság. A pártfinanszírozás anomáliái tovább súlyosbítják a helyzetet: a politika mind mélyebben érintkezik az illegális gazdasággal, az államilag és pártpolitikailag szervezett korrupcióval: a hal a fejétől büdösödik. A pártpolitika tengelyébe 2006-ra végképp a hosszabb távú érdekeket figyelmen kívül hagyó, végletekig kiélezett hatalmi versengés került, ami az egymást és a lehetőségeket túllicitáló ígérgetés-osztogatás következtében az államháztartást, a gazdaság versenyképességét és a parlamentáris rendszer maradék hitelét fenyegeti: a pártok versenye háborúvá fajult.
A népszavazás intézményének pártpolitikai harci eszközzé válása a parlamentáris kormányzás alapjait kezdte ki. A politikai közösség végletesen megosztott, helyesebben: két politikai közösség néz egymással farkasszemet. Más az értékrendjük, más a múltjuk, másak a szimbólumaik, más a jövőképük, mást értenek a szavakon. A végletes politikai szembenállás lehatol a mindennapokba, barátságokat, családokat hasít ketté. A közbeszédet elönti a durvaság, nyíltan terjednek az ordas eszmék, eluralkodnak az ordas indulatok. Az átlagember megcsömörlött a demokratikus politikától, rendre és nyugalomra – lassan az erős kézre vágyik. „Magyarország győzött” – mondta Orbán Viktor a népszavazás estéjén. Szilágyi Anna szerint „ez a beszédmód frusztráló és félelemkeltő, mert… egyszerűen közlik az ellenféllel, hogy nem tartozik Magyarországhoz, nem tartozhat hozzá, ha egyszer »Magyarország győzelme« az ő veresége!… A politikai rivális elszigetelt kisebbséggé válik, és a Magyarországgal átellenes oldalon találja magát – az ellenség ráosztott szerepében… A tehetetlenség érzésének azonban van egy másik, talán fontosabb oka is, amely összefügg azzal a váltással… amelynek lényege a politikának látvány- és élménypolitikával, vagyis tömegkultúrával való felváltása.
A Fidesz szuggesztív erejű retorikája és önképe valódi sikerét ugyanis elsősorban annak köszönheti, hogy az utóbbi tíz évben a szóban forgó politikai tömegkultúra közvetítésére, az általa felkínált identitás népszerűsítésére techno-telekratikus terek és hagyományos agorák sokaságát hozta létre: privát csatornák, privát portálok, privát lapok, privát kiadványok, privát boltok, privát közösségek tömegét teremtette meg. E terekben privát írók, privát szerzők, privát szakértők, privát értelmiség és privát celebritások népszerűsítik napi huszonnégy órában a párt – öndefiníciója szerint: a nemzet – ügyét. Itt mindenki egy nyelvet beszél, csupán a közvetítés, a tálalás, a hanghordozás, a hangerő más, az elérendő politikai célközönségtől függően. S miközben az elmúlt tíz esztendőben a jobboldal minden energiája arra összpontosult, hogy tömegkultúrává váljon, hogy nyelvileg és képileg egységbe forrassza, bővítse táborát, a baloldal – a 2004 és 2006 közötti időszaktól eltekintve – napi politizálással töltötte az időt. Riválisának átalakulását úgyszólván ölbe tett kézzel, arisztokratikus idegenkedéssel és lenézéssel követte, ezért nem is tudott mit szembeszegezni vele…”
A képlet (amelyet egy másik írásban talán majd részletesen is kibontok) kísértetiesen emlékeztet a harmincas évek elejének Németországára. A parlamentáris szisztéma recseg-ropog, már alig működik; szinte az egész társadalomban, sőt az elit egyre jelentősebb csoportjaiban is elenyészett a rendszerváltozással született demokratikus berendezkedés iránti – eleve vékony és törékeny – lojalitás. Mind többen fordulnak egy másfajta politika, szellemiség, stílus és értékrend felé; megpróbálván bagatellizálni annak veszélyeit; elaltatni a saját gyanakvásukat, megideologizálni a gyengeségüket, a gyávaságukat. Pedig látni való, hogy ami készülődik, az merőben más lesz, mint ami eddig volt. Rosszabb, mint amit egyáltalán el tudunk képzelni…
Debreczeni József esszéje megjelent a Mozgó Világ 34. évolyama 7–12. (július–decemberi) számában.
