BETEGSÉGEI
Arany középtermetűnél valamivel magasabb, jól termett ember volt. Barabásnak a szalontai múzeumban levő festménye, mely a költőt harminckilenc éves korában ábrázolja, teljesen egészséges férfi képét mutatja. Még ha leszámítjuk is a művész eszményítését, mely ennek a kornak és Barabásnak is sajátossága, vagy figyelembe vesszük Aranynak a képre vonatkozó megjegyzéseit is – hogy fél: egy kissé vörösebbnek fogják találni, mint amilyen, mert otthon sápadt legény –, akkor sem lehet semmi betegséget sem sejteni benne.
Ha pedig Arany utolsó fényképét vesszük szemügyre, mely 1880 márciusában, tehát halála előtt két és fél évvel készült, valósággal megdöbbenünk. Egy teljesen ősz férfi, egy beteg arc fordul felénk a távolba tekintve. A valóság az, hogy Arany különböző betegségeket hordozott éveken, sőt évtizedeken át magában. Nagykörösre való költözése után egyre gyakrabban jelennek meg leveleiben egészségi állapotára vonatkozó panaszok. „Most bezzeg írhatnék eleget, volna is hová, mégis keveset dolgozok. Többnyire lehangolt vagyok” – írja éppen harmincötödik születésnapján. (1852. március 2.)
Ez a panasz, mint örökös refrén olvasható csaknem egy évtizeden át sógorához, Tompához és több barátjához, írótársához írt leveleiben. Kedélytelenségének okát nem csak a külső körülményekben, az annyit emlegetett körösi sivárságban, unalomban, még kevésbé családi életében kell keresni, hanem betegségében, mely már régóta benne lappangott. Nem mindig egyforma erővel gyötörte, sőt nem is okozott mindig fájdalmakat, de állandóan éreznie kellett, s hangulatát ez tette tönkre. (…)
Némi megszakítással csaknem tíz esztendeig tartott ez a betegség. Ha nem is gyötörte folytonosan, és nem is okozott mindig éles fájdalmakat, de állandóan súlyos teherként nehezedett rá, leverte, hamar csüggedővé tette, megfosztotta önbizalmától és akadályozta munkájában. Ezért a sok töredék éppen ebből a korszakából.
A mai orvosok megállapítása szerint Aranynak ez a fej- és fülzúgása magas vérnyomásától, esetleg agyérszűkülettől lehetett. Ezenkívül valószínűleg neuraszténiás is volt, amit a magas vérnyomással járó rosszulléte csak fokozott. Idült, krónikus hörghurutja és a vele járó köhögése következtében tüdőtágulás fejlődött ki. Ez az állapota, különösen betegsége idején, nagy szenvedéssel járt. A beteg tüdőben éjjel összegyűlt nyálkák hajnalban órákon át tartó köhögési ingerekkel gyötörték, míg meg nem tudott tőlük szabadulni. Fulladozásai, légzési nehézségei egyre fokozódtak, annyira, hogy képtelen volt feküdni, és így nem csak a napot, hanem az éjszakák nagy részét is ágyon kívül kellett töltenie.
A Margit-szigeten általában megerősödött, felüdült. Ez történt 1877 „áldott nyarán”, amikor az Őszikék nagy részét írta; s ez történt 1878-ban is. Megerősödésének eredménye az lett, hogy ismét munkába kezdett. Elővette a Toldi szerelmét. Köhögése öt-hat héten át jóformán szünetelt, csak a szeme nem javult: „Pihentetni kellene teljesen, tökéletesen hónapokig, évekig, de nem lehet; ha egy kicsit javult, nem állhatom meg újra elrontani: szóval igen használható szem volna, ha semmire sem használnám.” (1878. október 8.)
A halál gondolata is fel-felötlik benne. Sógorához írott levelében egy nyugtát küld barátjának és egyben adósának igazolás végett: „Azon esetre, ha midőn az illetéket kivetik, engem már nem találnának itthon.” (1879. február 15.) Hogy egyre többet foglalkozott a halállal, annak megvoltak az okai. Hörghurutja egyre súlyosbodott. Alig van levele, amelyben ne foglalkoznék vele, és mint régebben az orvosi tudományról, most a gyógyszerekről mond lesújtó véleményt. Mikor 1879 tavaszán felesége hasonló betegségéről ir, a magas lázat a gyógyszereknek tulajdonította: „A szerek felizgatván, kitört a nagymértékű láz, úgy, hogy szegény majdnem azokon a betegségi fázisokon ment keresztül, mint én tavaly hasonló természetű és régi rögzött hurutos bajomban.” Nyolc nap múlva tanácsképpen következő véleményt fejt ki: „Csak te hurutos bajt, akármily gyötrő és alkalmatlan, orvossal, szerekkel gyógyíttatni ne próbálj; legalább az én tavalyi s nénéd mostani betegsége kiáltó példa arra, hogy hurutos állapotban pelor medicina morbo (az orvosság rosszabb a betegségnél). Hiszen bámul azon a világ, hogy egyszerű köhögéssel az ember hetekig ágyában fekvő lehessen, s nem hiszi, hogy ez nemcsak a finnyásság szuperlativusza. Hányszor bosszankodtam én tavaly, mikor a megfulladás szélén a látogatók azzal vigasztaltak; majd elmúlik, neki is volt hurutja, a múlt héten láza is egy éjjel, de már elmúlt magában. Fogalma sincs arról, aki nem tapasztalta, hogy az ember tokonként, orvosságos kanalanként, hogy megy beljebb-beljebb egy kínzó, elcsigázó nagy betegségbe.” (1879. március 24.)
Mikor a Toldi szerelme megjelent, és az egész nemzet ünnepelte, az üdvözletét hozó küldöttségek már egy nagyon megtört embert találtak. Lévay József, aki levélben köszöntötte Aranyt, így fejezte ki jókívánságát: „Az ég tartson meg Téged nekünk töredékeny testedben, törhetetlen lelkierővel és tűrhető jó egészséggel sokáig.” (1879. december 21.) A küldöttségek Aranynak terhére voltak, fárasztották, izgatták, és még betegebbé tették. Ezért a szalontaiakat, kik szintén fel akarták keresni, arra kérte, hogy ne törődjenek oda „a szibériai hidegben”.
Mikor a betegség már nagyon erőt vett rajta és a mások társasága teher lett neki, akkor is talált szórakozást: elszórakozott önmagával. Nem gondolataival, melyek a beteg embert ritkán szórakoztatják, sőt hangulatát nyomottabbá teszik, sem emlékeivel, melyek az öreg ember lelkére visszalopóznak és egyszer felderítik, máskor megszomorítják. Gyakorolta emlékezőtehetségét, mely olykor-olykor cserben kezdte hagyni. Nem jutottak nevek az eszébe, és ő se nem kérdezett senkitől, se utána nem nézett, hanem addig gondolkozott rajtuk, míg eszébe nem jutottak. Ugyanígy tett elfeledett költeményekkel. Ha latin, olasz, angol vagy magyar költők verseiből egy-két verssor felötlött emlékezetében és a többi nem jutott eszébe, addig – néha napokig – ismételte, míg végre az egész versszakot vagy verset visszaidézte emlékezetébe. Máskor az angol kiejtési szabályokat szedte hexaméterbe. Vagy Dante című költeményét lefordította angolra, és a Bánk bánt kezdte angolra fordítani. De néhány jelenet után félbehagyta, ezzel a megjegyzéssel: „Szamárkodás, hanem én igazán szeretném Bánkot angolul olvasni. Olyan Shakespeare-es.” – Talált vidám szórakozást is. Rejtvényeket készített, prózában, versben és képben, s felírogatta, jegyezgette folyóiratfedélre s apró papírdarabokra. Ilyen a következő verse a Talány, melyet sógora talált meg a Budapesti Szemle neki ajándékozott füzetei között az 1879. év január–februári számának fedelén:
Fogj össze kettőt, s már többen leszünk
Más hármat: akkor börtönben veszünk:
Siralmas sóhaj az ottmaradó:
Vedd az egészet s olvasd:
Mi – rab – ó.
Egy képrejtvényt veje adott át nekem: két gatyás paraszt ás és a két ásó alak előtt a következő sorok egymás alatt:
Vége Víg Andr
Mert neki sírt
Nem m
Andr
Ma
Andr
Holnap
M
Megfejtése:
Vége Víg Andrásnak
Mert neki sírt ásnak
Nem másnak
Andrásnak.
Ma ásnak
Andrásnak.
Holnap ásnak
Másnak.
1880-ban tovább rosszabbodott egészségi állapota. A kemény telet, amelyen 1879 karácsonyán tett feljegyzése szerint mínusz 15° (Reamur) hideg lett, mint az előző évieket is átszenvedte. Február 4-én, mikor a hőmérő mínusz tiz fokot mutatott, ezt jegyezte fel: „Egész télen alig járhattam ki.” Tavasz elején néhány soros levélben ezt írta: „Én pedig köhögök borzasztó sokat.” (1880. április 2.) Már ekkor nemcsak társaságba, de gyűlésekre se járt. Nyáron a Szigeten újabb súlyos betegség verte le, mely három héten át 38-39 fokos lázzal tartott. Most már nem csak a gyógyszereknek, hanem az ásványvizeknek is nagy ellenzője lett. Azon a nyáron ugyanis egy festőművész ajánlatára Selter-vizet kezdett inni, és tíz-tizenkét üveg elfogyasztása után újra kitört bronchitise, amit ő az ásványvíznek tulajdonított, és többé hallani sem akart róla.
Nyolc hónapon át egyáltalán nem írt és nem olvasott. Szeptember 2-án küldte el ez évben első levelét sógorának, melyben szenvedéseiről értesítette. „Nyolchavi abszolút nem írás és nem olvasás után e Néked szóló levélen kísértem meg szegény szemeim képességét. Sokat tőlük hát ne várj. Oly beteg valék, ki saját gyötrelmemen kívül egyébre nem is gondolhattam. Még soká azután is, mikor nagy lázaim megszűntek, minden délután »elgyújtott«, elbágyasztott valami tolvaj hideg, mellyel szüntelen kábulton aludni kellett: csak augusztus utolsó napja és tegnap éreztem határozottan semmi lázfélét. Érverésem azonban a rendesnél félannyival gyorsabb, légszervi bajom pedig, az idült tüdőhurut és tűdötágulás gyakori asztmatikus kínokkal, ha enyhült is valamit, félek, hogy gonoszabb marad, mint e betegség előtt volt.” Ez sógorához írt utolsó levele. Szemgyengesége akadályozta meg az írásban. Ez a levele, mint általában az utolsó évekéi, nagy, kuszált, szálkás betűkkel írott, úgy hogy rá se lehetne ismerni régi szépírására. E levelében hívja sógorát, hogy most már látogassa meg, és reméli, hogy egy hétnél kevesebb időt csak nem szánt neki. „Válaszod mindenesetre elvárva, szíves üdvözléssel vagyok és maradok (de már nem soká) szerető bátyád, rectim: süved Arany János” – végzi be halálsejtelemmel. [… ]
A következő, 1881–82. évi telet, élete utolsó telét a szobában töltötte. Nyáron újra csak a Margitszigetre ment feleségével és Piroskával, és ott laktak 1882. augusztus 11-től szeptember 26-ig. Dolgozni már ekkor nem tudott. A Sziget tiszta levegője üdítette ugyan, ereje viszont egyre fogyatkozott. Sokszor nehéz légzési rohamok kínozták, melyek szédülésekkel és derékfájással együtt nagyon akadályozták sétáiban. Rövidítenie kellett sétáit, és csak egyszer-egyszer sikerült a Szigetet megkerülnie, akkor is többszöri pihenéssel. Legtöbbször csak a tölgyekig jutott el. Egész külseje a gyengülő, halálra készülő öreg ember képét mutatta. Haja, valamint megnövesztett szakálla teljesen hófehér lett. Arcbőre kékes-vörös, kezefeje, ujjal duzzadtak és kékes színűek. Szeptember végén, amikor újra eljött az ősz, hazaköltöztek. Október 15-én Petőfi szobrának leleplezésére készült Budapest. Arany is el akart menni, de betegsége megakadályozta. Október 10-én, bár szeles, hűvös idő volt, kiment rövid sétára. Mikor a Budai Reáliskola kiságyúja a delet jelezte, kigombolta kabátját, hogy zsebórája pontosságát ellenőrizze. A szél a sétában felhevült, ellenállásra már képtelen testét átjárta, másnap náthás lett, de az éppen látogató orvos által ajánlott gyógyszert nem fogadta el. „Iam ego aliosque vidi ventos (láttam én már másféle szereket is) – utasította el az orvos ajánlatát –, de ha láz találna lenni, akkor majd kérni fogom.” Érdekes, hogy ebben a betegségében, mint unokája írta Rozvány Erzsébetnek – sem ő, sem a család nem gondolt halálra.
13-ára láza lett, és ekkor már ő maga kérette az orvost, ki azonnal látta a betegség súlyos voltát. A nehéz, fulladozó légzések sűrűbben jelentkeztek. 14-én láza állandóan 38 és 39 fok között mozgott, érverése 100-110, egyenletes, elég erős lökéssel. Ereje hanyatlott. 15-én a láz és a fulladozó légzés változatlan volt, és a beteg ereje tovább gyengült. A család szerette volna, ha más orvos is megvizsgálja, de ő határozottan ellenezte: „Kezelő orvosom háta mögött senkivel sem beszélek; ha pedig együtt jönnek, akkor már konzílium, az pedig nekem nem kell.” 16-án a láz leesett 38,2-re, de a fullasztó légzés nem enyhült. 17-én a láz tovább csökkent: 37,8-ra, de a légzési nehézségek változatlanul meg-maradtak. A beteg ereje most már rohamosan fogyott, annak ellenére, hogy táplálkozása – egy pohár kávé, húsleves egy tojással és egy darabka sült, hozzá leányfalusi asztali bor – kielégítőnek mondható. 18-án a láz csaknem megszűnt, 37,2 lett, de a légzési nehézségek nem, sőt a nyakizmok egyre jobban igénybe vétettek. 19-én délelőtt mégiscsak megtartották a konzíliumot dr. Kétlivel, ki a diagnózist és a gyógyszereket helybenhagyta. Most már közösen arra törekedtek, hogy a nagyon fogyatkozó erőt táplálékkal növeljék. De nem sikerült, sőt aznap este fél hatkor váratlan gyors rosszabbodás következett be: alig kapott levegőt, szívműködése meggyengült, érverést ütőéren érezni nem lehetett, és a végtagok hidegek lettek. A végelgyengülés jelei léptek fel. Kezelőorvosa ismét tanácskozást tartott Kétlivel. Pár óra múlva az aggasztó tünetek megszűntek. 20-án a nehéz légzés megmaradt, de szíve egyenletesen, szabályosan, bár gyorsan működött. Elég jól táplálkozott, ereje azonban csak nem gyarapodott. 21-én a család úgy látta, hogy feltűnően javult állapota. De az éjszakát már nyugtalanul töltötte. Többször nagy gyengeség és a kimerülés jelei látszottak, a végtagjai hűvösek lettek. 22-én reggel, a nagyon nyugtalanul töltött éjszaka után kimerülve, elgyengülve ébredt, szíve ismét nagyon gyengén működött, és érverését is alig érezték. De megreggelizett egy csésze kávét, felkelt, pipára gyújtott. Fiával, ki egész éjjel mellette virrasztott, átment a szomszéd szobába, míg az övét kiszellőztették. Ott leült a díványra, felolvastak neki az újságokból, de ő nem figyelt rá. Megkérdezte, hány óra, de feleletet sem várva így szólt: „Különben mindegy.” Háromnegyed tizenkettőkor fia karján, bot segítségével visszatért szobájába, de alig ült le az ágy mellett levő karosszékbe, sötétségről panaszkodott, s öt perc múlva eszméletét vesztette. Fia orvosért szaladt, de az éppen halálára ért oda. Mélyet sóhajtva tizenkét óra előtt tíz perccel befejezte életét.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 32. számában, 1973. augusztus 10-én.