HIVATALI MUNKÁJA
[…] Jegyzői munkásságának milyenségét és mennyiségét az abból az időből fennmaradt iratok mutatják. Bár másfél évi segédjegyzősége után – mivel nem volt diplomája – csak másodjegyzőnek választották meg, saját ügyei mellett a főjegyző munkakörének egy részét is elvégezte, ő vezette a városi tanácsülések jegyzőkönyvét, és szép tiszta írásával ő írta be a bekötött nagy jegyzőkönyvbe. Ő készítette el a pénztárnok, a városgazda, a perzekutorok és mások számvetéseit, a város vendégeinek ellátásáról szóló kimutatásokat. Ő írt meg minden fontosabb szerződést, melyet a város építőmesterekkel és másokkal kötött, valamint a város tartozásairól adott kötelezvényeket, ő fogalmazta meg azt a „könyörgő levelet”, melyben az 1847-i nagy tűz által károsult város a királyhoz segélyért folyamodott. Sőt, ő járt el a város peres ügyeiben mindenfelé, még Bécsben is. Mikor a szalontai Lovassy Lászlót, a pozsonyi országgyűlési ifjúság egyik vezérét a bécsi kormány Kossuth Lajossal együtt elfogatta és börtönbe záratta, a fiatal politikus elméje elborult, s utána az Irgalmas barátok elmekórházában helyezték el. Arany intézte el kérését, hogy szabadítsák ki, és vigyék haza. Ezenkívül számtalan apró-cseprő munkát kellett Aranynak végeznie. Vizsgálatokat folytatott Máté Sándor és mások ellopott tehenei ügyében, peres ügyekben tanúkihallgatási jegyzőkönyvet írt; marhalevelek százait állította ki. A jegyzői munkákon kívül mérnöki feladatokat is végzett; földet mért fel, ezzel a viszálykodó örökösök perében döntő szerepet játszott.
Mindezt olyan alapossággal és tökéletességgel, hogy munkáit felettesei az egész megyében mintaként köröztették. Egyidejűleg ő volt a hajdúnemesek ügyeit intéző hadnagyi-szék és református egyháztanács jegyzője is. E hármas szerepben sok helyi torzsalkodást, belvillongást elegyengetett bölcs diplomáciával.
Nagykőrösön a tanárságot sohasem szerette. Jellemző, hogy mindig hivatalnak nevezte, számkivetésnek tartotta.
Heti tizenhat órát tanított, és természetesen az órákra nemcsak készült, hanem a középiskolai átalakulás idején tananyagot, szinte tantervet készített, sőt tankönyvet írt, és 130-140 dolgozatot javított ki havonta. Ezek a munkák szünidejének jórészét is lefoglalták: „A vakációból is egy pár nap van hátra, annyira eltölt az iskolai dolgokkal, calculusok, osztályozások készítésével, hogy a szünidő csak látszatos, de valóban nem az” – írta 1854. március 1-én sógorának.
Bár nem kedvelte a pedagógiai munkát, lelkiismeretesen teljesítette kötelességét. Tolnai Lajos, egykori tanítványa nem emlékezett rá, hogy Arany egyetlen egy órát is mulasztott volna, soha későn nem ment órára.
Az Akadémia működését nemcsak általánosságában irányította, hanem a legapróbb munkákat is végezte. Ő levelezett az Akadémia nevében mindenkivel, válaszolt minden levélre és beadványra. A válaszokat előbb megfogalmazta, és azokat a beadványokhoz csatolta. Sok ezer ilyen fogalmazványa maradt fenn. Az írógép korában tudjuk igazán értékelni Aranynak ezt a munkáját, hiszen kétszer is le kellett írnia egy-egy levelet, hogy az irattár számára is megmaradjon. Nemcsak a főtitkári tisztséget töltötte be, hanem jegyzőnek és szerkesztőnek is kellett lennie.
Hogy a jegyzőség mit jelentett, mutatja az eddig talált háromszázharminc jegyzőkönyvi kézirat. E három tisztségen kívül is végzett munkát, köztük olyanokat is, melyeket egy alacsonyabb beosztású tisztviselő is elvégezhetett volna.
Nemcsak iktatott, hanem maga vonalazta meg az iktatókönyveket. Készítette a felolvasó ülések kimutatását, a székfoglalók jegyzékét, ő állította össze a költségvetést, ő utalta ki a kiadásokat, ő intézte a kiadványoknak nemcsak szerkesztését, hanem korrigálását is. Intézkedett az elhunyt tagok temetése ügyében. Bugát Pál halálakor így jellemezte önmagát: „Ilyen alkalmakkor én vagyok az Akadémia harangozója és temetés rendezője (halálmadara)” (1865. július 13.). A magyaron kívül latin, német, francia, angol és olasz nyelven írt és levelezett […j
KÖLTŐI MUNKÁLKODÁSA
[…] Mikor írta költeményeit? Nappalait hivatalában kellett töltenie. A jegyzői irodában nem írták még akkor ki a hivatalos órákat, sőt Aranyt sokszor lakásán is zaklatták. Tanár korában a tanítási órákon kívül végzett pedagógiai munkája ugyancsak sok időt igényelt. Az Akadémiában, különösen mikor már bent is lakott a palotában, sokszor meg kellett nyújtania a munkaidőt, vagy soron kívül is bement irodájába. Első nagy sikereinek, az Elveszett alkotmánynak, a Toldinak és a Murány ostromának megjelenése után írta; „A mindennapi kenyérkeresés miatt kénytelen voltam minden napom nagyobb részét áruba bocsájtani” (Szilágyi Istvánnak, 1850. szeptember 15.). Fiatal házas korában estéit családjának szentelte. Csak mikor a család lepihent, tehát késő este, éjjel meg reggel dolgozott. Bevonult a maga kis szobájába, de itt sem dolgozhatott csendben, mert a szomszédban lakó Debreczeni János csizmadia céhmester fia késő esténként rettenetes klarinétozásával sokszor elűzte az ihlet perceit.
Másfél évtizeddel később, a 60-as évek derekán már abban bízott, hogy pár év múlva nyugalomba vonulhat. Mert „ily szaggatott és zaklatott hivatal mellett sehogy sem akar ez menni. Az efféléhez folytonosság kell, beleélés, belemélyedés a tárgyba, s képzelheted minő folytonosság ez, ha reggelenként alig van egy-két szabad órám, az sem szabad a napi teendők gondjaitól” (1865. június 29.). Akkor panaszolta ezt, mikor a Kisfaludy Társaságot igazgatta, a Koszorút szerkesztette és a zaklatott hivatal mellett lefordította Shakespeare Szentivánéji álom című drámáját, és megírta a Buda halálát.
Kíséreljük meg a betekintést költői műhelyébe, hogy megfelelhessünk a másik kérdésre: Hogyan alkotott? Nem könnyű a műhelybe csak belepillantani is, mert ajtaját, sőt ablakát is zárva tartotta, még családtagjai előtt is. Sohasem beszélt arról, hogy mint dolgozik vagy mit ír. Verseit is általában sokáig rejtette családja elől. Leányáról írt költeményéhez ő maga jegyezte oda: „Sohasem olvasta”. Vejétől tudom, hogy családja nem vette zokon titkolódzását, és sohasem zavarta kíváncsi érdeklődéssel. Arany csak otthon tudott dolgozni, idegenben jórészt soha. Még kirándulásai alkalmával sem, pedig azok mindig üdítőleg hatottak kedélyére.
Verseit, kivált a rövidebbeket, eleinte ceruzával írta. A ceruzát előbb ónnak, később irónnak nevezte. Ezzel írta a fordításokat is, mivel azokon újabb átnézések alkalmával inkább akadt javítanivaló. Később általában tollal írt, éspedig lúdtollal, melyet maga hegyezett meg. Ezt a tollát nagyon szerette és dicsérte, mert sokáig tartott és jól fogott. Még ma is megvan, mert felesége papírba csomagolva eltette. Mikor az acéltoll lett divatossá, a tintát előbb maga, majd fia készítette „a szokott gummigalles species-ből”, és olyan jól sikerült, hogy Szemere Miklós elkérte tőle a receptjét.
Kisebb költeményeit egy-egy különálló papírra írogatta. Ezeket nem gyűjtötte össze, s a verseket nem foglalta össze füzetbe sem, sőt egy részüket meg sem őrizte. Az sem lehetetlen, hogy az önkényuralom idején semmisítette meg őket. Ezért, mikor gyűjteményes kötetének kiadása aktuálissá vált, sógorát kérte meg, hogy megjelent verseit a birtokában levő lapokból szedje össze, és másolja le számára.
Nagyobb költeményeit szép olvasható írással bekötött füzetbe írta, vagy a megírt lapokat kötötte egybe. Ezekben alig van valami javítás, és ezeket adta nyomdába is, utasításokat írva bennük a szedőnek. A Kapcsos könyvbe írt verseit háromféleképpen javította: vagy – ritkán – az aláhúzott szó fölé írta a javítását, vagy leragasztotta a javítandó részt, vagy kivágta, s úgy ragasztotta át friss papírszeletkével, s erre írta a végleges szöveget.
SZÓRAKOZÁSAI
Arany kis, meghitt társaságban szívesen tartózkodott, és vágyott is utána. „Szeretnék meghitt, bizalmas körben mulatni, de itt nemigen van hozzám közel valaki” – írta háromévi körösi tartózkodása után (1856. január 12.). Ilyen társaságban vidám is tudott lenni, úgyhogy nemcsak élvezte mások vidámságát, hanem maga is hozzájárult a társaság felderítéséhez. Társaságát nagyon megválogatta, és így kevés emberrel kötött barátságot. De akiket megszeretett, azokhoz melegen ragaszkodott, még akkor is, mikor már régen elszakadt körükből. Szalontáról való elköltözésük után hét és fél év múlva is küldte nekik üdvözletét: „Köszöntsd nevemben az én szalontai jóbarátaimat. Lovassyékat, Kenyereséket, a Bozványokat különösen… Mezeit se feledd el és Balogh Janit” – írta sógorának (1858. február 7.).
Ezekről többször megemlékezett leveleiben. Szívből örült, ha közülük valamelyik meglátogatta, máskor meg rossz néven vette, habár „a kert alatt jártak”, nem keresték fel. Kőrösön az első esztendőben még elment a bálba is, melyet fiatal emberek rendeztek batyus alapon. Azt írta róla, hogy az ilyet szereti, mert „nem kell költeni semmire, mégis ehetni, ihatni, amennyi kell, belénk fért.” Persze, előbb ők is hozzájárultak a bál sikeréhez.
Később, főként elhatalmasodó betegsége miatt, nagyon ritkán vett részt nyilvános mulatságokon. Még Juliska első bálján sem. Bár kedvesen így írt arról: „Bálozunk, ha nem is nagyban. Julcsa most repített ki először, de csak anyja ment vele, pedig ő se szívesen, mert jobb szeretne már este lefeküdni, s reggel kelni fel. Én szép csendesen itthon pipázgatok.” (1858. február 7.)
A következő évben, február 19-én azonban elment egy bálba is, melyen Juliska jelen volt. Akkor sem szándékozott elmenni. Felesége és Juliska azzal a reménységgel hagyták otthon, hogy rögtön lefekszik, de „dévaj ördöge” azt súgta fülébe: hátha ő is elmenne és nagy meglepetést szerezne nekik. „Az ötlet már születése percében tetté izmosodott: borotva, szappan, fehér ing, fekete ruhák percek alatt elkészültek, s félóra múlva megcsinált gavallér – bedugtam képemet a táncterem ajtaján. Egyéb baj nem történt.” – írta nyomban hazamenetele után még egészen báli hangulatban.
Azok közé tartozott, akik nem szívesen mennek másokhoz, de örülnek, ha őket felkeresik; akik szeretik a társaságot, de csak a saját otthonukban. János napját minden esztendőben megtartották. Az 1856-iról így ír: „Jöttek-mentek a köszöntő vendégek. Juliska barátnői még ott maradtak, beszélgettek, mikor egyszer csak rárántott a diákok zenekara.” Őket is behívták, szívesen látták ünnepi maradékkal, süteménnyel, borral. A fiúk ettek, ittak, muzsikáltak s megforgatták a lányokat. […]
Szíve szerint való szórakozást és pihenést jelentett Arany számára a zene. Nem a más zenéje, hanem a saját gitározása. Még gyermekkorában megmutatkozott az ének és a zene iránti tehetsége. Énekelt a szalontai kis énekkarban, és már mint kisdiák kezdett gitározni. Debrecenben részt vett a kollégiumi Cantusban, hol zenei tudását annyira fejlesztette, hogy szalontai korrektor korában már ő vezette a gimnáziumi énekkart. Később hivatása, majd betegsége elterelte figyelmét a zenéről, és gitárja is elkallódott. Talán a költözködések vagy Szalontáról elmenőben odaajándékozta valakinek. Évtizedek múlva Pesten egy társaságban elmondta, hogy fiatal korában gitározott, mire kővetkező nevenapján Salamon Ferenc egy gitárral lepte meg. Ez a hangszer sokat szórakoztatta. Később fia finomabbal cserélte fel, és a költő ettől kezdve komolyabban kezdett a zenével foglalkozni. Régi dalokat írt össze és kottázott le, összesen 149-et, melyek közül 46-ot Bartalus István főiskolai zenetanár közzé is tett.
Mikor a szeme megromlott, vagy más betegsége miatt nem hagyhatta el szobáját, vagy nem foglalkozhatott mással, akkor gyakran elővette kedves hangszerét és felidézte emlékeiből a régi népdalokat és lekottázgatta azokat. Élete utolsó éveiben néhány saját versét, Petőfi egy-egy költeményét és Amadé László Toborzóját megzenésítette. Hogy mennyire a gitár maradt ezekben az években egyetlen vigasza, bizonyíték rá feleségének 1880-ban írott levele a költő egykori kedves tanítványához, Rozvány Erzsébethez: „Egyedüli élvezete a pipa és a gitár” (Február 18.). A Tamburás öregúr című versében szelíd öniróniával meg is örökítette magát zenélgetés közben.”
(Folytatjuk)
Megjelent A Hét IV. évfolyama 31. számában, 1973. augusztus 3-án.