A Győri Illés István szerkesztette Metamorphosis Transylvaniaeben olvashatjuk a húszas esztendők szatmári Kölcsey Köréről, hogy a „nagyszívű” Debreczeni István kiabálta életre. Kiabálta, azaz szenvedélyesen hangoztatta, erősítgette szükségességét. Valóban, ez a legnemesebb indulatú férfi és kiváló író egész életében az emberi békéért, a művelődés és a belső műveltség tisztaságáért küzdött. Akik ismertük később Temesvárott, tudtuk, hogy jóságra és megértőnkre lelünk benne, fiatalok, társadalmi változásért hitet tevők barátjára. A Magyar Népi Szövetség vezetőbizottsági tagjaként maga is kiállt mindazért, ami új és haladó módon nyilvánult meg abban a hatalmas indulásban, írói természetének megfelelően azonban – bár sokáig az Arany János Társaság ügyvezető alelnöke – nemcsak kerülte a feltűnést, de igen értékes gyarapító munkásságáról sem beszélt szívesen. Hallgatott arról, hogy, többek között, a Nyugat, a Pásztortűz közölte eszmefuttatásait, arról, hogy búvárlása adatait Móricz Zsigmond – a nagy író maga jelentette be – két, Aranyról szóló előadásában is fölhasználta, hogy elsőnek írta meg a szalontai múzeum történetét. A Szabad Szóban és az Utunkban megjelent cikkeit is gyakran Deli Péter álnévvel jegyezte. És – élt az irodalomnak, elsősorban választottjának, Arany Jánosnak. Maga is Szalontán született (1887-ben) és feledhetetlen földijének költészete és jelleme fogja meg fiatal korában, hogy haláláig (1973) ne hagyja el szellemi társaságát. Valósággal hozzá hasonult, vele érzett és gondolkozott. Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy mindig komoly föllépésében és felelősségteljes jelenlétében, külsejében is volt valami Arany János-i. Személyében egy kicsit Ő járt közöttünk, akit ez a könyv emberi méltóságában és mindennapjaiban örökít meg.
Márki Zoltán
Emlékiratok elé illő vallomással kell kezdenem ezt az Aranyról szóló könyvet. Bölcsőm ott ringott, ahol az övé: Szalontán. Kertünk összeért a Csonkatorony kertjével. Udvarunkból készült a még csonka toronyról az a fénykép, melyet később kiadványokra, levelező lapokra sokszorosítottak. Ma is kegyelettel őrzöm. Kisdiák koromban ugyanarról a helyről magam is lerajzoltam a tornyot, de már megújított alakjában. […]
Két éven át, harmadik és negyedik gimnazista koromban, minden vasárnap ott őrködtem a Múzeum akkori őre, Király József tanárom mellett, s egyre közelebb kerültem Aranyhoz. Megismerkedtem vele. Még jobban, mikor életem derekán átrendeztem az egész Múzeumot, és megírtam első rendszeres katalógusát. A múzeum minden emléktárgya, kézirata megfordult kezemben. Én olvastam végig – tudomásom szerint – először sógorához írott leveleit, melyeknek jó része mindeddig ismeretlen az irodalomtörténet előtt. Mindezekből beláttam életébe, lelkébe, és valósággal személyes ismerősömnek éreztem – nem a nagy költőt – hanem az egyszerű embert.
Családilag is közel jutottam hozzá. Anyám sokszor emlegette, hogy apja, tehát anyai nagyapám, mint szegény árva fiú a még félig diák, félig tanító Arany Jánosnak medikánsa, szolgadiákja volt a szalontai gimnáziumban. Apámtól megtudtam, hogy Debreczeni János csizmadia céhmester, akitől Arany szalontai házát vette a piactéren, nagyapám testvére volt. Jól ismertem Arany Sára nénjének unokáját. Jámbor Mihályt, és bizalmas viszonyba jutottam vejével, Szél Kálmán szalontai református lelkésszel, aki elmondta Arany Juliska halálának történetét. Ott voltam a szertartáson, mikor Juliska hamvait a szalontai régi, bezárt temetőből az új temetőbe szállították át.
A hamvak áthelyezése Juliska unokatestvére, özv. Ercsey Ernőné és leánya, valamint Arany László özvegye: Voinovich Gézáné akaratából, a nyilvánosság teljes kizárásával ment végbe, mert szerintük ez egyezett meg a költő gondolkodásával. Csak engem hívtak meg hitvesemmel együtt, és kérésükre az utolsó búcsút én formáztam szavakba 1929. március 2-án, a költő születése napján.
Mindezek alapján kötelességemnek tartottam, hogy továbbadjam mindazt, amit megtudtam Aranyról, az emberről. Ez a kötelesség régóta súlyos teherként nehezedett reám. Itt-ott már leraktam ugyan belőle, de teljes egészében e könyvemmel törlesztem adósságomat. [..,J
Arany János életmódja
Öreg nagynéném leánykorában a Szalontát pusztító tűzvész után pár esztendeig bejáratos volt Aranyékhoz a jegyző úrékhoz. Aranyék a jegyzői lakásban laktak, a Fő tér északi részén, melyet a tűz elkerült. Ide járogatott néném, Debreczeni Julianna, az apám testvér-húga. Ágyneműre, ingre, szoknyára való csipkét kötött pénzért Aranynénak, ki mindig rendesen fizetett érte.
Emlékezett rá, hogy látta Petőfit is, „szép napos időben bent a házban”. Arannyal többször a kertben találkozott, ahol nyáron, hűvösebb időben mindig könyvvel a kezében járt, olvasott.
„Olyan magának élő embernek látszott mindig, de hát én nem érintkeztem vele sohasem, mert hát ő úr volt” – jellemezte. Igen: jegyző úr, ha másodjegyző is, de tekintély a nép előtt, és ekkor már hét esztendő óta forgatta a jegyzői tollat, intézte a lakosság és a város ügyes-bajos dolgait.
„Mint jegyzőt szerették a népek” – tanúskodott tovább. Hogy írt-e valamit, nem tudja.
„De itt nemigen írhatott, mert nem lehetett hallani róla. Lehet, hogy majd azután mikor innen elment.” Csakugyan nem lehetett hallani, mert Arany sem akarta, hogy tudjanak róla. Barátainak, Szilágyi Istvánnak és Petőfinek azt írta, hogy nem szeretné, ha Toldiját a szalontaiak olvasnák (1847 nagypéntek). Mikor Aranyék életmódja felől kérdezősködtem, Debreczeni Julianna így válaszolt: „Jól éltek, kávéztak. Cselédet is tartottak.”
Étkezése
Kávéztak. Ez volt az akkori tanult, úgynevezett nadrágos vagy úriemberek életmódjának fokmérője, amit az egyszerű ember észrevett, kissé megcsudált. A kávézás magasabb életszínvonalat jelentett, azért tűnt fel a kézimunkázó kisleánynak is, és ezért jellemezte ezzel Aranyék életmódját hosszú évtizedek után is. A kávézás akkor meglehetősen új és ritka jelenség volt, legalábbis vidéken. Mégis Petőfi, mikor Aranyékat 1848-ban először meglátogatta, szép, díszes sárgaréz kávéfőzőt vitt nekik ajándékul, melyet egész életükben nagy becsben őriztek.
A művelt emberek életmódjával együttjáró táplálkozásnak Arany a házaséletben lett élvezője. Ezt nemcsak a már rendszeres fizetés tette lehetővé, hanem főleg felesége.
A jobb életmódhoz szokott ügyvédlányból jó gazdaasszony lett. A jó gazdaasszony gondos beosztással élt. A télirevalót előre beszerezték nemcsak Szalontán, hanem Kőrösön is. Ez ugyan nem mindig telt ki Arany fizetéséből, az angáriát nemegyszer rendkívüli kiadásokkal terhelték meg. A téli beszerzések Szalontán kevesebb gondot okoztak, fizetésük nagy része „természetbeni” volt, s mert kis örökségük, mind az övé, mind pedig feleségéé, megteremtette az évi szükségletet. Kőrösön azonban, hol minden drágább volt és a fizetés nagyon kiszabott, már több nehézséggel járt. Nem is jöttek ki a fizetésből, a szalontai termés árára is többször szükség lett.
A drágaság miatt való panasza szinte állandó tárgya leveleinek: „Sok baj van itt öcsém, amit előre nem láttunk és nem tudtunk, úgyhogy ha a megtörténtet meg nem történtté lehetne tenni, nem volnék én nagykőrösi tanár, hanem szalontai – semmi sem.” (1851. november 12.) […]
Borivása
Étkezéséhez bort ivott, de csak este és nagyon mértékletesen: egy meszelyt, azaz három és fél decit. Erre még Szalontán rászokott, amikor ő is szőlősgazda volt. Egyik levelében így dicsekedett Petőfinek: „Egyébiránt pajtás olyan 20 akó borom lett, mint a pinty. Gyer-, igyunk meg ketten: én is 10-et, te is tizet.” (1848. szeptember 27.) Legjobban szerette és legjobbnak tartotta az érmelléki bort. Lévay József költő 1853-ban bort küldött Aranynak ajándékba. Hogy mennyire megörült a küldeménynek, mutatja sógorához írt kedves dicsekedése: „Lévay oly derék fattyú, hogy kapja s Miskolcról, hol ő professzor, küld nekem egy ládában 20 cilinder igen jó bort, ami circiter van egy kis cseber… annyit mondhatok, hogy az érmelléki nemigen tesz túl rajta.” (1853. július 21.) Az előbbiekhez tudni kell, hogy egy cseber 35 liter körüli bort jelent.
Mikor 1859-ben Tompáékat várták látogatóba, akkor is Érmellékről – Kágyáról vagy Szentimréről – szeretett volna bort hozatni. Elkésett vele, de azért csak megkérdezte sógorától, hogy mivel ezután is szándékozik esténként bort fogyasztani, nem lehetne-e egy pár akó tiszta hegyi bort (de nem váradit) szerezni? Ott ugyanis „érmelléki pöcsét alatt olyan savanyú vinkót mérnek, hogy Sarkadon is számot tenne.” (1859. szeptember 13.) Csendes esti borozgatásának emléke az a két kis vastag talpas pohár, melyet még Szalontáról vitt el, és megőrzött élete végéig, és amelyet ma is őriznek a szalontai Arany-múzeumban.
Dohányzása
Arany fiatal korában, még 1848 előtt, tubákozni kezdett, de ezt hamar abbahagyta. Helyette pipázott, illetve csibukozott és később, ritkán, szivarozott is. Dohányból a legrosszabbat szívta. Kivétel volt, ha egy kis szűz, azaz finánc nem látta dohányhoz jutott, öreg korában, mikor sógora szűz dohányt küldött neki, tréfásan megjegyezte, hogy ajándéka valósággal elkényeztette, mert utána fanyalogva nyúlt a régi megszokott tizenkilenc krajcároshoz. A pipa valósággal szórakoztatta, a társaságot pótolta számára. Pipáját választotta társának akkor is, mikor magános sétáira indult a mezőre vagy a temetőbe, de csak a városon kívül csiholt rá az acélkova taplóval. Súlyos hörghurutjában is makacsul ragaszkodott a pipához. Sőt úgy érezte, hogy jót tesz neki: segít feloldani, felköhögni a hurutos váladékot. Élete utolsó reggelén, halála előtt félórával is rágyújtott, bár már csak félig tudta kiszívni. Benne is maradt pipájában az elszívatlan dohány, és úgy került a szalontai múzeumba, szép pipaállományával együtt.
Ágya mellett az éjjeliszekrényen állott barna, fényezett pipatóriuma. Mint minden nagypipás férfi, szép gyűjteményben válogathatott. A pipatórium hét pipától, egy csibukból, két pipa- és csibukszárból, három szivarszipkából állott. Közülük többet ajándékba kapott. Némelyik pipáját jobban szerette a többinél. Az egyik különösen kedves jószága lehetett, mert mikor az egyszer darabokra tört, összeragasztotta, és a kupak foglalata helyén erős dróttal összefogta. Így is használta még, míg utoljára is a közepén ismét kettévált. De akkor sem dobta el, hanem eltette és megőrizte. Megőrizte más dohányzási eszközeit is. Vigyázott dohányzacskóira, melyeket ajándékba kapott. Egyiket Balogh Elektől, a későbbi szalontai orvostól. A másikat élete végén unokájától kapta, ki 1881-ben a debreceni reformátuszsinaton levő apját kérte meg, hogy vegyen az ő nevében nagyapja részére egy szép dohányzacskót. A költő megőrizte tűzszerszámait is: acélkova taplót, több darab kovát; továbbá pipatülleket, pipakaparót, csibukpapírokat. Őrzött ajándékba kapott magyar dohányt. Egy nagy bádogdobozban, amit vejétől, Szél Kálmántól kapott, és rá is írta a fedelére a Kálmán nevet. Egy másik dobozban kétfélét, melyet szintén megjelölt így: felül J. M. (azaz Jászai Mari), alul Kálmán.
Szivarra inkább az ajándékozók kapatták rá. 1856-ban a Hölgyfutár szerkesztője újévi ajándékul az előző évben küldött verseiért két kis csomag külföldi szivarral kedveskedett neki. Öreg korában csak jó szivarokat szívott, így a Coloradó szivart és Havannát, melyből utolsó készlete 2-3 darab híján megmaradt.
Ruházata
Arany öltözködését jól mutatja az 1853-ban készült családi kép. Ezen egy jobb módú szalontai cívis ül előttünk, ünneplő ruhában, csizmában, ahhoz való nadrágban és kabátban, kerek magyar kalappal a térdén.
Pesten, ahol a költő akkor élt, sarkantyús csizmában, hátukon cifra szűrrel és kezükben fokossal jártak a férfiak, kivált a fiatalabbak és számottevőbbek, őt ez a láz nem kapta el, viszont az elnyomatás idején Kőrösön is megtartotta szalontai magyar viseletét. Kerülte mindenben és mindig a cifrát, a feltűnést, a fényűzést. Aki látta és nem ismerte, nem gondolta volna róla, hogy kora legnagyobb magyar költője. Bármilyen egyszerűen öltözködött is, ruházkodása mégsem telt ki fizetéséből. 1856-ban, mikor kisebb költeményeit kiadta, az érte kapott honoráriumból látta el magát a nyárra ruhaneművel. Különben nehezen szánta rá magát egy-egy ruhadarab vételére. 1854-ben, húsvét után felment Pestre, hogy csizmát és kabátot vegyen, de nem vett a drágaság miatt. „Inkább járok mezítláb és foltosan, mint parasztköltőhöz illik.” (Tompának, 1854. április 22.)
Van birtokomban egy 1866-ban fénykép után készült kőrajz, melyet Arany vejétől kaptam. Ez őt már díszesebb, de még mindig egyszerű magyar ruhában ábrázolja: zsinóros kabátban és rojtos magyar nyakkendőben. Így örökítette meg 1862-ben Izsó Miklós is a róla mintázott mellszoborban. […}
Öltözetében egyébként a szürke színt szerette. Kalapjai is szürkék, két kalapja megmaradt, ezek közül az egyik látható utolsó fényképén, bottal és kalaposan. Világosszürke volt vászon napernyője is, selyemesernyője pedig sötétbarna. Utcai öltözetéhez hozzátartozott a bot és a szürke kesztyű is. Két botja van a múzeumban, melyeknek egyikébe, valamint napernyőjének fogantyújába sajátkezűleg bevéste monogramját.
Otthon házisapkát viselt. Ezeket özvegy Bezerédy Istvánné, az egykori neves ellenzéki vezér özvegye készítette évenként karácsonyi ajándékul a költőnek. A Bezerédyné által horgolt házisapkákon kívül könnyebb, ellenzővel ellátott fekete selyem házisapkát is viselt.
(Folytatjuk)
Megjelent A Hét IV. évfolyama 29. számában, 1973. július 20-án.
Illusztráció összeállítása: u7szerk.
