Új lapunk megbízásából elüldögéltem képzeletem ivójában Bethlen Miklóssal s kifaggattam: minő szellemi csélcsapság, honiságtól való elidegenültség vonzotta Descartes tanítványai meg a Montaigne-bámulói közé? – őt, aki Apáczai Csere növendéke volt, s végül is erdélyi, vidéki ember, akárcsak én.
Nem értette a kérdést – hiába, no, kétszáz évvel lemaradt mögöttünk, meg az osztályelőítéletei is bizonyára szorongatják. Kérdem: mi dolga neki a nevezett idegen bölcselőkkel meg írókkal, Ágostonnal meg a többiekkel, mikor amazok, nemde, a világirodalom munkásai, mi viszont, ő, Bethlen, a főszerkesztő meg én: a hazai irodalom vagyunk.
– Kedves uram – mondá észrevehető megvetéssel –, maga úgy tetszik, nem járatos a Ráció derültebb világában, s valahol a Mittelalter szűk bugyraiba ragadt. A Világ Irodalma, amit nevezni szíveskedett, mi vagyunk, mind valahányon: a Descartes mester, a Montaigne úr meg én, Bethlen Miklós meg szegény Zrínyi, akit láttam meghalni. Zrínyi, meg én itt – a francia urak meg ott, a Louis király fényességében művelik a Világ Irodalmát. Maga, kedves uram – maga valami mást művel talán, amikor pennát ragadtat magával a játszi könnyelműség?
– Én nem, gróf úr, hanem egyesek, akik azt hirdetik, hogy a magamfajta írók szellemi kíváncsisága bűzös jelenség: a honiságtól való elidegenültségtől szaglik.
Bethlen vállat vont, s szó nélkül kivonult képzeletem ivójából, ahol ezek után egyedül maradtam a kételyeimmel. E sajgó magamrahagyottságban termettek alábbi gondolataim: Amikor Goethe azt mondotta Eckermannak (talán, mivel a titkár kissé hazudós volt), hogy elkövetkezett a világirodalom ideje, a megállapítás nem volt óhatatlanul bizonyítható. Goethe, aki nagy kedvelője volt önnönmagának, feltehetőleg csak magára gondolt – neki csakugyan sikerült a saját háza köré szerveznie az akkori művelt világ figyelmét. Kívüle csak Voltaire meg Rousseau dicsekedhetett ekkora közhírrel – amelynek a mekkorasága, mai szemmel, elég parányi volt: egyetlen kontinens nagyobb nyugati országaira, meg a mohón feléjük pillantó szomjas kis nemzetek íróira szorítkozott. A dolog lényege amúgy sem mérhető valamely szépirodalmi vagy bölcseleti mű külföldi piacának tágasságával: nem a személyi hírnév terjedése, hanem az eszmék mozgásának földrajza és szociológiai valósága jelzi „a világ” szellemi méreteit. Nem nekem kell itt fölfedeznem 1970 elkerülhetetlen, tényszerű egyetemességét: amikor ghánai diákokba ütközünk a kolozsvári utcán – s kolozsvári diákokba a londonin; amikor még a mi szerény könyvkiadásunk is a jó szimatú vizsla fürgeségével csap le, ha nem is az idei, de már a tavalyelőtti újdonságra, amely valahol Ausztráliában termett vagy Lengyelországban – lévén e tekintetben, mai technikai s tájékozódási
viszonyaink között Ausztrália is oly közel – vagy távol! –, mint Lengyelország.
Az más – felelik erre a bűzhődést emlegetők –, nagyon helyes, adjuk csak ki a közeli meg távoli idegenek műveit, nagyon szép rovat életünkben, pihenésképpen, a világkultúráé – hanem a hazai irodalom, az megint más, egészen más: az valamely belső, intim valóságra szorítkozik. Mivelhogy ebben, a hazai világban mi termelők és fogyasztók vagyunk, mindenütt másutt azonban csak turisták, akiknek idegenben is jobban ízlik a mégoly avas magunkkal hozott szalonna, mint holmi idegen rákok meg polipok.
Bátorkodom felhívni a jóhiszemű közvéleményt annak felismerésére, hogy a francia olvasó számára például szintén „más” a francia irodalom, mint a többi, ugyanis neki az a hazai. Az orosz olvasónak is nyilván más az én Dosztojevszkijem, mint nekem, mivel ő az ő Dosztojevszkijét olvassa, a szerzővel közös anyanyelvén. Ami azonban a hazai francia irodalom, az ugyanaz, mint a nem franciák számára a francia világirodalom: valamely lyoni kislány számára a „honi” Camus és Montherlant nem más, mint a nagyváradi kislánynak a világirodalomból importált Camus és Montherlant; csak éppen az egyiknek honi, a másiknak külhoni. Tartok tőle, mindebből a logika szabályai szerint is az következik, hogy a mi irodalmunk, ha jó, egyazon mivoltában hazai irodalom és világirodalom.
Jobb lélekjelenlétű vitatársaim azt felelhetnék erre: az irodalomtörténet nem ezt bizonyítja. Amikor Arany János minálunk nagyonis kortársi, időszerű és hatékony funkciójú költészetet művelt, odakinn már túl voltak Baudelaire-en: a Les Fleurs du mal 1857-ben jelent meg – több mint húsz évvel a Toldi szerelme megjelenése előtt! Ami itthon igaz volt, Párizsban nem volt az – és megfordítva. Sepregessünk tehát a magunk portája előtt, mert erre tanít a hagyomány.
Lélekjelenlét dolgában nem állván rosszabbul, mint képzelt vitatársaim, kapásból közölhetem a következő magvas igazságokat: pro primo, százhúsz évvel ezelőtt még az európai történelem sem volt egyidejű, nemhogy a világtörténelem. Afrikában nem ugyanazokon a jármüveken bonyolították le a városi forgalmat, mint Berlinben vagy Kolozsváron, nem ugyanattól a háborútól féltek, nem ugyanazt a forradalmat nevezték forradalomnak, nem ugyanazt a filmet rossznak. A mai Berlin és a mai Kolozsvár között nincs olyan lényeges különbség, ami az egyidejűség hiányából fakadna – a meglévő különbségek nem spontán, hanem szervezett, tervezett jelenségek, vagy ezekből eredőek.
Pro secundo: ha valamiből meg lehet tanulni a hazai irodalom és a világirodalom koncepciójának eszmei azonosságát, a hagyományaink iskolájából csak ezt tanulhatjuk. Nem a Dugonicséból persze; de épp az Arany János, Petőfi, a Vörösmarty, a József Attila, az Illyés iskolájából. Ugyanennek a szellemnek hirdetője Eminescu vagy Arghezi vagy Ion Barbu műve. Hazai és univerzális éppenúgy együvé tartoznak ebben a szellemben, mint teszem azt, a Bartókéban. Mert ebben az egy iskolában mindig is úgy tanították – vagyis: tanulták – a világirodalmat, mint a fizika-hallgatóinknak a Planck meg a Rutherford tudományát. És ez a behozatal korántsem maradt az
irodalmi művelődés ügye. Még a Shakespeare fordítása, kiadatása, műsorozása sem: ugyan mit szólt volna Vörösmarty, ha fáradozásait eleve elhatárolják a „világirodalom” törekvéseitől, s időnként figyelmeztetik, hogy az ő műve pusztán házi használatra való, s ha nem annak – s csak annak – szánja: elidegenül a honiságától? Klasszikusaink, a hagyományozók számára magától értetődött, az irodalom, akár itthon, akár messze távolban terem, lényege szerint ugyanazt műveli – jól vagy rosszul. Illetve: csak akkor műveli saját lényegét, ha jó – a küldetését pedig akkor árulja el (s akkor aztán maradéktalanul!), amikor olcsón készül és silányul. Mert minden jó irodalom szolgálja a szellemét nevelő nemzetét s hazáját – mindegy, milyen ornátusban lép fel; s szolgálja a világot, s elvben az egészet, amikor az igazságot szolgálja. A Háború és béke az orosz
nemzet és haza nagy regénye, egyben a világé, az egész világé, amely nem rekeszti ki magát, gőggel vagy ostobán, a művelődés mindenkori közösségéből. Szégyen, hogy ezt a kisiskolásoknak való igazságot még mindig hangoztatni kell. De ha elvben minden így igaz – miként is állunk irodalmunk gyakorlati egyetemességének lehetőségével? – úgy értem: alkalmasságával, hogy mindenütt ugyanazt az értéket jelenthesse, ami megadatik neki jó íróink munkájából. Vajon csakugyan jó lehet-e másutt, másoknak, ami itthon, nekünk vitán felül jó? Ha van jogunk megtanulni a világot – van-e |ogunk arra is, hogy elvárjuk a világ figyelmét? Csúf szó a Literaturproduzent, az irodalomtermelő, de mivel a könyv áru, ha a kultúra nem is az, van benne valamicske valóság.
Használható-e, mint a hazai traktor vagy paradicsom, amit a romániai magyar irodalom termel – külföldön? Vagy arra jó csupán, hogy legyen, épp csak annyira, mintha volna?
Képzeletem barátságos ivója mögött van egy zordonabb hátsó traktus, ahol a könyveinket szoktam böngészni, nem minden önmardosás nélkül. Mire jók, ha jók? Mire vagyunk jók, amikor jók vagyunk?
Mert, hogy a rosszak semmire se jók, az világirodalmi jellegükre mutat: a rossz könyvek sehol se jók, semmire. Ebben ott tartunk, ahol a legnagyobb nemzetek, az illő arányok között; az ő szemétdombjuk természetszerűleg nagyobb.
Képzeletem hátsó traktusából rossz könyveinket kihajigáltam, nem érdemes szót vesztegelni halmaikra.
Hogy a jó könyveink legjobb esetben is csupán a tengerbe vetett palack esélyeivel úszhatnak a világsiker távoli partjai felé, azt tudjuk, sajnos, irodalmunk múltjából. Az esélyek ilyetén parányisága belső és külső okokból egyaránt adódik. Mert ha eltekintünk a kis irodalmakkal szemben mindenkor tanúsított nemtörődömségtől (amitől valójában nem tekinthetünk el!) – műveink java részébe szorult valamilyen többé-kevésbé súlyos ismeretlen tényező, amely még ama távoli partra kívánkozókat is lehúzza a mélybe.
Itt van, teszem azt, az utóbbi idők egyik legjelentősebb román irodalmi jelensége, V. Voiculescu műve, vagy pedig egyik legjobb hazai magyar drámánk, amelynek Dávid Ferenc a hőse. A mű egyáltalán nem provinciális és a legjobb kortársi szinten vállalja a kortársi gondokat. Meg is állná a helyét bárhol a világon – ha tudnák bárhol a világon, ki volt Dávid Ferenc. (Magából a szövegből, amely tájékozott hazai közönséghez szól, ez nem derül ki.) Mármost, bármennyire fájlaljuk is, Dávid Ferencről nem tudják a világon, ki volt. (De nemigen tudják ma már Kossuthról sem. Zrínyiről sem – vagy akár a szászok Honterusáról, pedig az nagyobb nyelvközösségben válhatott ismertté.) Hamburgban megkérdeztem egy világhírű öreg írót: tudja-e, mik az unitáriusok? Hogy egyedüli püspökük a világon: Kolozsváron működik? Hogy nem valamilyen szekta, hanem Amerikában is elterjedt felekezet? Hogy a Thomas Mann Amerikában született unokáit, evangélikus templomok híján, unitarian church-ben keresztelték? Persze, nem tudta. Nem mintha tudatlan volna vagy kíváncsiság híján (hiszen még rám is kíváncsi volt…) – hanem, mert az ő számára helyi érdekű ismeretről kérdeztem. Jogos aggodalommal a Dávid Ferenc-drámának megrekedése miatt, valamennyiünk megrekedése miatt (és mióta!), valamiért, amiről nem tehet senki, csak a rerum natura, a dolgok természete. Amiért haragudni nem illik, bánkódni viszont nem okunk. S amit csak reménységgel lehet ártalmatlanná tenni vagy azzal, hogy nem figyelünk oda: hogy ezzel a gonddal nem foglalkozunk. De hogy mégoly jó műveink önhibájukon kívüli esélytelenségét a világtól való programszerű elzárkózással bosszuljuk meg, mint a prelogikus gondolkodású vadember, aki a követ rugdalja, ha megüti magát – ez ellen öntudatom végső kihunyásáig tiltakozom: mert ez a butaság iskolája, amelybe akkor sem iratkozom be, ha belső használatra való díszdoktori oklevelet ígér.
Ha szélmalmok ellen hadakoznék, nyugodt kedéllyel indítanám okfejtésemet a megszokott feledés útjára. Tisztában vagyok azonban a fájdalmas és legalábbis kínos körülménnyel, hogy az ezekkel a józan nézetekkel ellentétes felfogásnak dühödt hirdetői a hangosabbak irodalmunkban. S elszorult szívvel számítgatom, mit is mondanak – mit is kiáltanak majd töprengéseim olvastán? Hogy mitől, miből származnak nálam a töprengések? S vajon, mit akarok velük egy új folyóiratban? A baljós kilátásom elől bemenekülők képzeletem ivójába. Bethlen Miklós, akivel szót értenék, már távozott onnan –, de maradt utána valamilyen megfoghatatlan, szellemi közeg, amelyben jól érzem magam, nem úgy, mint Piripócson.
Megjelent A Hét I. évfolyama 8. számában, 1970. december 11-én.