E. Lovinescu születésének 90. évfordulójára
Egy kritikus, akinek életeleme az irodalom jelene, a megismételhetetlen pillanat volt. Egy életmű, amelyet a papírra vetett ítéletek szüntelen önrevíziója jellemzett, s amely épp a jelennel lépést tartva tudta újra meg újra érvényessé korrigálni önmagát.
Eugen Lovinescu az irodalom alakulásának jelenében élt; akkor is, amikor első tanulmánykötetében – amely a jelképesnek is vehető Pași pe nisip (Lábnyomok homokban) címet viselte – a századfordulón Európa-szerte divatos impresszionista kritika nyelvi és gondolati felszabadultságával mondotta el élményeit megjelent könyvek alkalmából; s akkor is, amikor a fasizmus szellemi totalitarizmusának agresszivitásával szállt szembe. „ … neve, stílusa, méltósága, amellyel négy évtizeden át szót emelt az általa felfedezett vagy üdvözölt tehetségek mellett, illetékességével támogatta őket és sztoikus mosollyal az ajkán szállt szembe a misztikusok és misztikum-megszállta demagógok, a fasiszták, huligánok és minden rendű és rangú, öreg vagy fiatal, irodalmár, analfabéta vagy irodalmi analfabéta dühöngök hadával. Mindez élő valóság, szilárd örökség. Lovinescu több volt, mint kritikus – atmoszféra volt: a teljes szabadság, az urbanitás atmoszférája” – írta róla néhány évvel ezelőtt Eugen Jebeleanu, napjaink immár történelmi távlatából ítélve meg és találva megidézésre érdemesnek sokáig hallgatással övezett életművét.
E. Lovinescu kritikusi tevékenységétől mi sem állt távolabb, mint a megmerevedettség. A századforduló éveiben szenvedélyes szubjektivizmussal a román népiesek – a „sǎmǎnǎtoristák” provinciális beszűküléssel párosult konzervativizmusát tagadta, elutasítva -– egy egyenesvonalú polgári társadalmi átalakulás igénye nevében – paraszti-bojári szövetségre alapozott szociális romanticizmusukat vagy horizont nélküli tendencionizmusukat éppen úgy, mint gyanakvó bezárkózásukat a világirodalom megtermékenyítő ösztönzései előtt. Tagadta, hogy valóságos volna az az ellentmondás, amelyet a sǎmǎnǎtorizmus hirdetett az etnikai sajátosságok és a modem világirodalom értékei között. S miközben ellentmondást nem tűrve ítélte el a léha külföldmajmolást, vallotta, hogy a nemzeti sajátosságok az egyetemes értékek befogadásának és ú|rafogalmazásának folyamatában csak gazdagodhatnak. „Ha lecsökkentjük magunkat a francia kultúra gyarmatává, nem teremthetünk mást, mint valamiféle differenciálatlan irodalmat. Amíg hiányzik belőlünk az eredeti kifejezés, a lélek csak virtuálisan van meg bennünk; a mozgás csak látszólagos, a nyílvessző még az íj idegén pihen. Ha nem fogadjuk magunkba valamely sajátos jegy által az egyetemes irodalmat, üres kézzel állunk ott Európa kapujában” – írta. És másutt: „Egyes kritikusok, mivel nem tettek kellő különbséget a tartalom és a forma között, a román irodalmat a francia irodalom függelékének látták. Valójában azonban bármely nép irodalma érzékenységének sajátos természetéből fakad; egy fejezete a nép lelkivilágának.” E lelkivilág maradéktalan kifejezéséért értékelte nagyra Eminescu, Cojbuc, Creangá, Caragiale művét („nem csupán tehetséges írók, hanem lelkünk térképének határvonalát jelző pontok”); s ezt látta meg Argheziban vagy Rebreanuban, akiknek pályáját kritikusként alkalma volt a kiteljesedésig kísérni.
A fenti idézetben felfigyelhettünk egy megfogalmazásra, amely a tartalom és a forma közötti viszonyra vonatkozik, s amely meglepőnek tűnhetik egy olyan kritikus részéről, aki „az esztétikum autonómiájának” tételét vallotta. Lovinescu művében tényleg nagy súly esik az irodalom formai problémáira, csakhogy e problémák boncolgatása mögött nem egyoldalúság, hanem egy adott korszakban indokolt hangsúlyeltolódás van. A korabeli román társadalomban mutatkozó új tartalmi lereagálása elválaszthatatlan volt a formák, a kifejezési eszközök megújításától, a kritikusnak pedig, aki be akart hatolni az új valóságot lereagáló irodalom összefüggésrendszerébe, át kellett törnie a forma külső burkát, értenie kellett az új formákban kifejeződő jelentéseket. Lovinescu ebben az összefüggésben az esztétikum elsődlegességét, de nem kizárólagosságát hangsúlyozta. „A művészi megnyilvánulások skálája – írta – rendkívül nagy, és aminthogy nem ismerjük el az azonnali érzékelést az érték kritériumának, ugyanúgy nem ismerjük el annak ellenkezőjét sem…
A sokaktól elzárt és a mindenki számára érthető művészet közötti átmenetek száma végtelen, s a műalkotásokat nem osztályozhatjuk aszerint, hogy mennyi erőfeszítés kell megértésükhöz. Egyes alkotások értéke mindenki számára könnyűszerrel nyilvánvalóvá válik, másoké alapos felkészültséget és állandó kapcsolatot igényel. Mintegy: kritériumainkat a megvalósításokhoz kell igazítanunk, nem pedig az illendőséghez. Elfogadhatatlan, hogy valaki negatív állást foglaljon el valamely akadály láttán, s egyszerű stilisztikai látszatok alapján fogalmazza meg ítéleteit, bár azok megfejtésére nem illetékes. Bármilyen bonyolult is legyen a stílus kérdése, abban mindig a tartalom és a forma összhangjának elve uralkodik. A stílusnak a lélekben végbement mozgások ritmusát kell követnie, nincs tehát abszolút, hanemcsak a tartatomhoz viszonyított relatív értéke.”
Minden megújulás megértéséhez kellő érzékenység kívántatik, s Lovinescu kritikai műve az irodalom alakulásának egy különösen mozgalmas szakaszában teljesedett ki: a modern irányzatok, a formabontás mind újabb és vakmerőbb – egy-egy pillanatban magát az irodalom lényegét kifejező kommunikációt is fenyegető – kísérletei, a líra gondolati töltetűvé, intellektuálissá válása közepette; olyan körülmények között, amikor korábbi kritikai kánonok merev hangoztatása és a minden princípiumot tagadás nihilizmusa egyaránt végzetessé lehetett. Nyilván ez a helyzet is érthetővé teszi, hogy E. Lovinescu kritikusi művének a szüntelenül változó irodalommal együtt haladó változandóság az egyik jellemző vonása. „A kritika – vallja – az eleven, a valóságos érzékenység nevében szól; nem az idő s a kialakult értékek érinthetetlenségének tekintélyénél fogva; ilyenformán maga teremti meg értékrendjét s ez olyan előny, mely többet ér, mint a lehetséges tévedések. Alkotni! Kézbe venni a még alaktalan, cseppfolyós állapotban lévő anyagot, elrendezni és besorolni az esztétikai ítélet kategóriáiba, utat törni a járatlanban a kezdeményezés kockázatával – nincs ennél nemesebb hivatás és nagyobb kielégülés!”
Nem afféle kritika tehát ez, amely óvatosan fogalmaz meg csalhatatlannak vélt – de már születésük pillanatában lapos általánossággá szürkült – megállapításokat, hanem amelyik a mű és a műben feltalált élet vonzásának bűvöletében meri vállalni még a legsúlyosabbat is: a tévedés lehetőségét, azért, hogy ezáltal közelebb jusson az igazsághoz. Nem lehet véletlen, hogy ez a szenvedélyesen újat kereső kritikus, akit egymást követő önrevíziói miatt ítéletei bizonytalanságával is megvádoltak, vállalkozott a legkevésbé pillanathoz kötött műfaj: az irodalomtörténet, méghozzá saját kora román irodalomtörténetének megírására. Vállalta a „maga teremtette értékrend” mércéje alatt kimondott részítéletek egységes rendszerbe foglalását, az egész kortárs irodalommal szembeni szubjektivitást. A műben, annak minden egyes porcikájában ott feszült a kérdés: „hogyan tovább?” s e kérdést a maga összes eszmei-művészi konzekvenciáival egy egész kor irodalmának nekiszegezni, a mozgásban lévő jelenben a még csak sejthető jövő után kérdezni talán többet is jelent megbízhatónak látszó ítéletek papírra vetésénél.
„Egy adott kor esztétikai érzékenységének a művészek a megteremtői – írta E. Lovinescu 60. születésnapja küszöbén –; a kritikusok kötelessége, hogy ne merevedjenek bele a régi, az örökölt, az eltanult irodalmi formákba, hanem legyenek fogékonyak minden irányzat és merészség iránt; nem utasíthatják el őket elvi meggondolásból, hanem meg kell ragadni őket és értékelni kell bennük mindazt, ami életrevaló… Elvben meg kell engednünk minden őszinte keresésre, újításra irányuló kísérletet… az idő magától is kiválasztja abból azt, ami érték… a kritikus azonban serkentheti az idő munkálkodását a maga éles elméjű, mértéktartó beavatkozásával megfegyelmezve a forrongó alkotó energiákat.
Megjelent A Hét II. évfolyama 44. számában, 1971. október 29-én.
