Egy név, amely fogalom volt.
Akkor is, amikor konokul hívta ki korának kis és nagy hatalmasságait kímélet nélküli szókimondásával, kipellengérező haragvásával; s akkor is, amikor halála után sok évtizeden át tetemre hívták életét és sorsát a társadalmi és politikai regresszió új hatalmasságai ellen. Nem kis akarnokok tömörültek ellenfeleinek táborába, hanem olyanok is, akik a kiegyezés utáni korszak magyar társadalmának valóságos ellentmondásait egy látszategyensúly konzerválásával remélték megoldani. S nem névtelenek, hanem egy Ady Endre, egy Móricz Zsigmond, egy Németh László hajtottak zászlót emléke előtt. Érthető, ha jelentősége ilyenformán túlnőtt a művön, amelyet alkotott, s elfogadása vagy elutasítása elsősorban is egy magatartás igenlését vagy tagadását jelentette: a melléktekintetekre nem néző bírálatét s a kíméletlen szókimondásét minden korok visszahúzó erői elleni harcban.
Neve a legendaképződés törvényei szerint vált fogalommá, s a mű értékelését egy adott pillanatban már nem lehetett elválasztani az író nevéhez kapcsolódott jelentéshez való viszonyulástól.
A 48-as forradalom küszöbén már bomlófélben lévő nemesi társadalom kirekesztett rétegéből: vagyontalan nemesi értelmiségi családból született 1837-ben, s életútjának belső meghasonlása, ellentmondásossága következett abból, hogy míg egyfelől a kirekesztettek indulatával gyűlölte azt a társadalmat, amelynek betegségeit olyan világosan látta, maga sem tudott lemondani arról a vágyról, hogy pozíciót teremtsen magának ebben a társadalomban, és ehhez nem tehetsége hiányzott; bűne az volt, hogy átlátott mindazon a hazugságon, magafitogtatáson, amellyel az 1867-es kiegyezés után egy halálraítélt, de valóságos helyzetével számotvetni képtelen társadalmi rend próbálta önmaga igazolására és megnyugtatására egyensúlynak és gyarapodásnak látni a visszavonhatatlan egyensúlyvesztettséget, a talmi csillogást.
A társadalmi és közéleti szemfényvesztések elleni szenvedély tüzében égett el, s ma, amikor egyre ritkábban újrakiadott műveit olvassuk, elsősorban ez a szenvedély sodor magával, ragad át a művek kisebb-nagyobb egyenetlenségein, s ez a szenvedély feledteti, még a részleteket ismerővel is, haragvásainak nem ritkán kicsinyes indítékait.
Sajátos Kőműves Kelemen-sors volt az övé; maga-magát építette bele a nemzetszolgálat és egyéni érvényesülés csodatornyaiba, amelyek sorra omlottak le s minden alkalommal legelőször is építőjüket temették maguk alá.
A 60-as évek irodalmának költészetben-prózában nagy ígérete.
Versei, elbeszélései útját egy AranyJános, egy Eötvös József egyengeti, harmincéves korában beválasztják a Kisfaludy Társaságba, s akkor otthagyja Pestet Marosvásárhelyért, a segédpapságot a nagytekintélyű egyházközség papi állásáért.
Az első pályakiigazítás nem jár sikerrel. Öt esztendő sem telik el, s már égig kavarognak a szenvedélyek körülötte: revolverrel a zsebében jár fel a szószékre, hívei agyonveréssel fenyegetik. Aztán lecsillapulnak a szenvedélyek, épülni kezd az új Déva vára: a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, amelyben elsőnek a kapitalista centralizáció irodalmi-művelődési következményeitől senyvedő vidéken, tömöríteni akarja az irodalom, a művelődés, a tudomány erdélyi munkásait, folytatni akarja Aranka György háromnegyed századdal azelőtt épp Marosvásárhelyen elkezdett művét. A Társaság létrejön, működik, sőt feledteti a közben felkavarodott második egyházi per ellentéteit. Tolnaiban újra feltámad az író, s mire a nyolcadik évtized küszöbét átlépi, ott van tarsolyában nemcsak a doktori oklevél, hanem két, az eddigieknél sokkal többet ígérő regény és féltucatnyi elbeszélés kézirata.
Aztán a regények megjelennek, s hiába fogadja elismeréssel őket a kritika, hiába vesz tudomást róla a német, az angol irodalmi sajtó is, a más szennyesét oly szívesen teregető kisvárosban felfedezik, hogy A nemes Tér és a Báróné ténsasszony hősei ott sétálgatnak Vásárhely utcáin.
S ekkor újra leomlanak a falak; a szívós kitartással épített Társaság és az egyházi karrier egyaránt szertefoszlik, az építőnek újabb perrel a nyakában kell menekülnie onnan, ahova tizenhat évvel azelőtt oly sok reménnyel érkezett, s ahol sokáig nem akarnak mást tudni róla, csak azt, amit az ellene kiadott gúnyiratok: a Camera obscura, az Apró puskatűz, vagy az utolsó esztendő helyi sajtójában szinte számról számra megtalálható csúfondáros, epét okádó cikkek harsogtak. Hogy „gúnyregényíró”, hogy „kapcairodalmár”, hogy „erkölcsi gyilkos”, hogy „elménczkedő, bohóckodó, hazug”, hogy „veszett eb”, „szegletes, durva, sértő modorú, csömörletes fráter”.
Dobrogeanu-Ghereának a politikai intrikák miatt egy trafikban kell meghúznia magát; Caragialénak mint állomási vendéglőbérlőnek kell biztosítani az alkotáshoz szükséges feltételeket. A Vásárhelyről doktori diplomával és egyetemi magántanári oklevéllel távozó Tolnainak közel egy évtizedig pusztán írásaiból kell megélnie, mert regényeinek alakjaira nemcsak a vásárhelyi polgárok ismernek rá, hanem a kiegyezés utáni egész úri Magyarország. Életképeit s A nyomorék című regényét 1868-ban még Kisfaludy Társaság-i tagsággal honorálta az irodalom. Az urakban (1872) körvonalazódó társadalomkritikájára már felszisszentek. A 80-as évek Tolnai írói fénykorát jelző nagy regényeinek kíméletlen leleplezései már nemcsak a közvetlenül bírált lecsúszott arisztokráciát, politikai karrierizmusból eszményeit eláruló polgárságot érintették érzékenyen, hanem kora egész társadalma elé tartott tükröt. A köz- és magánéleti züllöttség, a karrierizmus, a demagógia, a politikai szemfényvesztés bűneinek valóságos panoptikuma vonult fel ezekben a regényekben: A polgármester úrban (1885), Az új főispánban (1886), A falu uraiban (1886), az Eladó birtokban (1886) vagy A mai Magyarország címet viselő elbeszéléskötetében (1889). A kor közéleti és erkölcsi visszaélései ellen indított harc e legújabb bástyatornyát azonban már belső erők is bomlasztották. A magába zárkózott, közéleti szereplésből kirekesztett, hivatalos elismeréstől vagy bárcsak méltányolástól megfosztott Tolnai növekvő indulatával sajnos nem járt együtt látókörének szélesedése, belső írói fejlődése.
Sőt: megszállottként – az igazság és saját egyéni igaza megszállottjaként – egyre konokabbul ismételte önmagát, s miközben a mindenre elszánt hatalmasságok, kisstílű akarnokok, köpenyegforgató szájhősök rajza részleteiben egyre félelmetesebbé válik, a harcban felőrlődő író műve belső – szemléleti és művészi – kiegyensúlyozatlanságai miatt egyre szánandóbb.
Mert a konok igazságkereséshez, a mindenre elszánt szókimondáshoz nem társult a kor jelenségeinek eléggé mélyreható, eléggé komplex felismerése, pedig amit meglátott, az elég volt arra, hogy ravatalánál Ady Endre „az ország legelső íróemberének” nevezze, s hogy Móricz Zsigmond három évtizeddel később, a fasizmus előretörése idején, újra Tolnait idézve mint „az elsikkasztott s mégis legnagyobb magyar regényíró elme” előtt hajtson zászlót előtte.
A hely, amelyet ma az irodalomtörténetírás Tolnai Lajos számára kijelöl, nyilván szerényebb, mint ahol a harc hevében művét Ady és Móricz ragyogni látták. S ha az, hogy a szenvedély sokszor tette őt igazságtalanná, ma már inkább csak az életrajzíróra tartozik, a művet értékelve sem feledkezhetünk meg arról, hogy a hirtelen haragú, könnyen és tartósan sértődő, gyanakvó és hiúságtól sem mentes ember ítélkezései olykor az író ítéleteit is elhomályosították, s arról sem, hogy a szenvedély nem egyszer robbantotta belülről a maga választotta írói fikciót. A mai olvasót ez nyilván inkább zavarja, mint ellenfeleinek műve sok részlete és epizódja hitelességét megkérdőjelező részigazsága.
A kép, amit koráról rajzolt, végletesen negatív. De a magyar irodalom legnagyobbjai érezték meg, hogy teremteni csak a negatívumok szenvedélyes gyűlöletével lehet.
Élete alkonyán A sötét világ címmel írta meg önéletrajzát (1894-95), s ez a cím nemcsak a kort, hanem az író belső világát is jelképezi: egy vulkanikus egyéniség apológiája, amelyben önmaga igazolására, de egyben egy igazabb, emberibb világ felé mutató személy benne csak homályosan élő képe nevében méri fel önmagát és korát.
Megjelent A Hét III. évfolyama 11. számában, 1972. március 17-én.
