Octavian Goga születésének 90. évfordulójára
A természet magasztos igazságtétele, hogy a haláltusa után a meggyötört arcon elsimulnak a vonások, s aki eltávozott, úgy marad meg a maradandóság számára, amilyen igazában volt, embersége letisztult, meg nem esedett vonásaiban. Így tesz igazságot az alkotóval is az idő. Megszépíti? Szó sincs róla. De letörli róla mindazt, ami lényétől idegen, ami múlandó volt, s örökkévalóvá teszi azt, ami maradandó, amivel az emberiséget gazdagította.
Gogának, a költőnek lényegében nincs szüksége arra, hogy vonásait valami efféle megszépítő emlékezés tegye maivá, emberi értékek letéteményesévé. Amikor nagy dolgokra készülő századunk első éveiben megszólalt, az erdélyi román nép szívének mélyéről fakadó érzéseket, vágyakat közvetített. Schöpflin Aladár nem véletlenül nevezte „román Petőfinek”. Költészete a román nemzeti és társadalmi törekvések politikai időszerűségében gyökerezett elkötelezett költészet volt, de úgy, hogy ugyanakkor le tudta rázni egy szűken értelmezett aktualitás béklyóit. Fájdalmasan panaszos vagy keserűen lázadó, majd pedig forradalmasan riadós versekbe öntötte mindazt az érzést, mindazt a vágyat, ami minden társadalmi és nemzeti jogaitól megfosztott s e jogfosztottság ellen lázadó népnek közös érzése és vágya volt. Hivatásának közösségi elkötelezettségét nemzeti beszűkülésen túlmutatóan érezte, s mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy első verskötetei idején a forradalmár Petőfit fordította, s hogy a román irodalom neki köszönhet néhány kitűnő – és úttörő – Ady-fordítást is.
A népi zsánerkép, amely először Coşbuc költészetében jelent meg, felelevenítve az erdélyi román falu népének ünneplős tisztaságú mindennapjait, nála már nem is nagyon rejtett fájdalommal telítődött. Az erdélyi táj korábbi, költői ellágyulással festett képek után nála vált az évszázados szenvedések sorsközösségét kifejező valósággá. A faluról nagyvárosba szakadt ember intellektuális nosztalgiájával vágyakozott vissza a dolgos és szenvedő vágyakat és álmokat melengető nép közé, e vágyakozásnak gyökere azonban az a meggyőződés volt, hogy az elnyomott és jogait kivívni készülő nemzet ereje a széles tömegekkel való azonosulásban van. A „füves, zöld selymű tájak”, a „jajt sodró bús Maros s a három Körös” még békét árasztó pillanatokban is arra figyelmeztették, hogy a fájdalomtól elválaszthatatlan a bizakodó remény:
… békétek, e megalázott,
Mint tengerek mély csendje nő meg,
S félelmet keltőn benne lappang
Vihara bosszuló időknek.
Nevét és költészetét egy robbanás előtt álló korszak társadalmi és nemzeti vágyainak költői hevületű átélése, verssé formálása tette visszhangossá. Ennek az átélésnek a maradandóságát azonban az biztosította, hogy összeforrottsága a néppel nem volt pusztán eszmei: költészete a népi nyelv, a népköltészet tiszta forrásából merítette erőtartalékait. Goga költészete nem csak eszmeileg, hanem a költői megformálás tekintetében is beilleszkedett a román líra romantikus népiességből kibontakozó s a népköltészet nyelvi kincseit a nemzeti költészetbe beépítő vonulatába. S hogy szintézisteremtő nyelvi erejének milyen magaslatokra sikerült eljutnia, arra csak egy hozzánk közel álló példát idézünk: Az ember tragédiája fordítását, amelyben új minőséggé ötvöződve volt jelen a népihez mindig közel álló veretes egyházi nyelv, a krónikások ódon ízeket tartósító stílusa, a romantika fantáziadús színpompássága s a mindezeket közös nevezőre hozó erdélyi román népnyelv. A kor, amelyben élt, nemcsak nagy példák, hanem nagy tévedések kora is volt. S nemzetét szolgálva Goga nem csak az előbbi ajándékait élvezhette, hanem – különösen élete utolsó évtizedében – meg kellett éreznie az utóbbi terheit is. A költő, aki népe – s rajta keresztül népek – fájdalmának és vágyainak egyetemes érvényű kifejezője tudott lenni, politikusként nagy szónoki és publicisztikai tehetséggel maga is hozzájárult e vágyak nacionalista beszűkítéséhez, eltorzításához. A nemzeti és társadalmi mondanivaló költészetében fellelhető összhangja a politikus tetteiben megbomlott, sőt szembekerült egymással, s a belső tusakodásról tanúskodó dúlt arcvonásokat a korán jött halálnak kellett elsimítania.
Az életmű záró mozzanata nem volt egyértelmű. De magában hordozta a belső tusakodás megtisztító mozzanatát is, amelynek mélységébe egyik utolsó verse enged bepillantanunk:
Halál zsong ablakomban halkan,
Mint szelíd hangfogós vecsernye.
Rólunk mesél a lanyha dallam
Fény-árnyékokkal elkeverve.
Hallgatom némán. Nő az éjfél.
Egyre hatalmasabb a mélyben.
Megjelenik ágyam fejénél
Minden, amit egyszer megéltem.
Egész múltam feltámad menten,
Mig forróság ül homlokomra:
nem ami megvolt jár eszemben,
De mind, ami lehetett volna.
(Halál zsong. Szemlér Ferenc fordítása)
Megszépítjük? Szó sincs róla. De letöröljük azt, ami idegen volt alkotói lényétől, s továbbadjuk a következő nemzedéknek, ami maradandó, ami egyetemes értékű benne, amivel emberségünket gazdagította.
Megjelent A Hét II. évfolyama 14. számában, 1971. április 2-án.
