Dános Miklós: Nemcsak a pisai torony ferde

Úgy érzem, hogy személyesen engem ért sérelem, emberi bántás. Pedig csak annyi történt, hogy a szerkesztőségünkbe feljött egy ember és bekopogott a szobámba. Nem vágta magát hősi pózba, nem verte dühösen az asztalt, azt sem kívánta tőlünk, hogy sajnáljuk, vagy hogy rohamra induljunk az igazáért. Csak mondta, mesélte, makacsul sorolta a tényeket, megmutatta az okmányokat, kiteregette a terveket.
És miközben pergett a sztori, riporteri kíváncsiságomat felváltotta a düh, aztán birtokába vett a tehetetlenség érzése. Éreztem, hogy az a – társadalmunkra egyáltalán nem jellemző – közöny, nemtörődömség, ami Ercsei Sándor izgalmas kísérletét, kitörési vágyát, alkotó szorgalmát kísérte, engem, alulírott kívülállót is súlyosan bánt; mert a hivatalnok lelketlen packázása, aktatologatása ma őt, Ercsei Sándort, holnap pedig engem vagy mást süllyeszt el az archívumba.
Mint ahogy valósággal meghökkentett annak a hirtelen előbukkant epizódszereplőnek a színrelépése is, akit hivatalosan társszerzőnek könyvelt el az Ercsei-sztori, de aki tulajdonképpen nem más, mint egy ügyeskedő ál-ügyintéző, magyarán: „kijáró”.
A történet pedig a következő. Adva van egy Ercsei Sándor nevű marosvásárhelyi technikus. „Csöndes, leleményes, szorgalmas, jó fiú” – mondják róla. Így is van, csakhogy már nem annyira fiú, mint meglett, érett férfiú, betöltötte a harminchatot. 1952-ben végezte a marosvásárhelyi építész szakiskolát. Dolgozott a tartományi tervezőintézet műemlékrészlegén, volt főtechnikus a lakásgazdálkodási vállalatnál, most pedig tervező és kivitelező technikus a Marosvásárhelyi Bőr- és Kesztyűgyár főgépészeti osztályán. Ipari épületek, gyári csarnokok tervezésével és kivitelezésével foglalkozik. 1962-ben nősült és négy gyermek apja. Nem nehéz elképzelni az életét, mindennapjait – annál nehezebb viszont belelátni emberi álmaiba. Mert ugyebár a vágyak birodalma már sokkal bonyolultabb közeg.
Ercsei Sándoron kívül főszereplője ennek a történetnek egy korántsem mindennapi jelenség, éspedig a pisai ferde torony. Úgy, ahogy mondom! Nem jelképesen, mint ahogy a tisztelt közönség gondolná, hanem a maga fenséges és ferde valóságában, világhírnévvel övezve és egy nagy kérdőjellel a homlokán: lenni vagy nem lenni, azaz állni – ha ferdén is –, vagy engedni a fizika megmásíthatatlan törvényének, a gravitáció erejének – és végleg összeomlani.
A véletlen úgy hozta, hogy alkalmam volt látni őkelmét, ahogy a mediterrán csillogású olasz ég felé nyújtózik, és nem vesz tudomást súlyos szervi bajáról. Sőt: büszke rá. De annál inkább tudomást vesznek róla az olasz műépítészek és féltve övezik a múlt kincseit ápoló lelkek. Mert ilyenek az emberek – őrzik a múltat, a kincseket, az emlékeket, az igazi értékeket. És a pisai székesegyház román stílusú különálló harangtornya – amiről a Baedecker azt mondja, hogy „az építése 1174-ben kezdődött és 1350 körül készült el teljesen” – az igazi értékek közé tartozik. Továbbá – olvasom –, hogy a torony 54,5 méter magas és jelenlegi elhajlása immár 4 méter 35 centiméter. A feltételezések szerint nem építészeti műhiba történt, hanem a talajszerkezet gyöngült, csúszott meg, ami maga után vonta az egész torony elferdülését. így lett belőle látványosság, világcsoda, turisztikai vonzáspont, bevételi forrás, amiből – naponta – bőven buzog a fortevaluta…
Tehát, ha jól meggondoljuk, nem a jelenlegi ferdeséggel van baj, hanem azzal, hogy évente 1,1 milliméterrel tovább hajlik, ami a számítások szerint azt jelenti, hogy körülbelül kétszáz év múlva menthetetlenül összedől.
Nos, épp ezért Pisa város nemzetközi versenypályázatot hirdetett a torony megmentésére. A versenyfeltételeket a világ valamennyi államában közzétették. A pályázat arra szólította fel a szakértőket, hogy találjanak ki és javasoljanak olyan könnyen kivitelezhető technikai-tudományos megoldást, amely megállítja a ferdülési folyamatot, tehát tartósitja a mai helyzetet. Nem a pisai ferde torony kiegyenesítéséről van tehát szó, mint ahogy sokan hitték, hanem arról, hogy az elhajlást megállítsák.
Nem tudom, hogy eddig honnan és hányan jelentkeztek konkrét tervekkel a pályázati felhívásra. De az biztos, hogy Ercsei Sándor jelentkezett. Pontosabban: jelentkezett volna… No, de erről később. Egyelőre ott tartunk, hogy hősünkben megfogalmazódott a kérdés: „Mi lenne, ha én is megpróbálnám?” Átadom a szót neki.

– Erősen ösztönzött az a tény – mesélte Ercsei –, hogy néhány nagy nemzetközi újító- és találmányi versenyről a romániai szakemberek aranyérmekkel, első díjakkal tértek haza. Ami nyilván azt jelenti, hogy a hazai iskola, a román technika és tudomány mai színvonala sok tekintetben vetekedik a külföldiével. Ercsei ismert mentalitásból indult ki. A hazai szellemi termékek mind szélesebb körű megbecsülésnek örvendenek világszerte. A romániai találmányok, újítások, licencek mind előkelőbb helyet foglalnak el a nemzetközi kiállításokon (gondoljunk csak a brüsszeli vagy nürnbergi aranyérmekre) és a szellemi termékek nemzetközi piacán. Évről évre több feltűnést keltő és azonnal vevőre akadó találmány vesz részt az ipari vásárokon. Tehát nem látok semmi rendkívülit abban, hogy egy marosvásárhelyi építészeti technikus, aki eddig sokkal szerényebb tervekkel foglalkozott, elég erőt és önbizalmat érez magában ahhoz, hogy szemet vessen a megmentendő pisai toronyra.
Több mint féléves előtanulmány és dokumentációs munka után Ercsei Sándor papírra vetette első elképzeléseit. Nehéz volt, mert – mondanom sem kell – a marosvásárhelyi Bőr- és Kesztyűgyár technikusa eddig soha életében nem járt Pisában.
– Minden szabad percemet rááldoztam erre a tervre – mondta Ercsei –, és higgye el, nem volt könnyű lemondani a szabad időmről. Mert sok a munka, nagy a család, van gond elég…
Ercsei egyedül fogott hozzá élete nagy munkájának. Egyesegyedül. Volt egy ötlete…
– Abból indultam ki – magyarázta –, hogy nem szabad a toronyhoz nyúlni. Az alap a hibás, tehát azt kell „megfogni”, bilincsbe zárni. Néhány hét alatt elkészültem a vázlatokkal, aztán a legaprólékosabb módon kidolgoztam a részletterveket. A tervek alapján egy ügyes kezű marosvásárhelyi kisiparossal, saját költségemre, csináltattam két szépen kivitelezett makettet. Az egyik: az aktív zónát megerősitő szerkezet kicsinyített mása, a másik pedig a torony köré tervezett és a földbe eresztendő betongyűrű hűséges makettje.
Ercsei pályázati munkájának részletes technikai leírása 17 gépelt oldalt tesz ki – olasz nyelven. Ehhez mellékelte a kivitelezés hozzávetőleges költségvetését is.
– Itt meg szeretném jegyezni – mondta Ercsei –, hogy az olasz állam által előirányzott 1 millió dolláros költségvetéssel szemben az én munkám körülbelül 400 ezer dollárból megvalósítható, ami kerek 600 ezer dolláros megtakarítást jelenthetne. Ebben az esetben is a feltételes módon van a hangsúly. Mert – sajnos – a mai napig sehol semmi.
Azaz mégis történt egy és más: a terveken kívül megszületett egy féltucatnyi beadvány. Mindegyik úgy kezdődik, hogy „Alulírott Ercsei Sándor, Marosvásárhely, Nicolae Bălcescu utca 54. szám alatti lakos, azzal a kéréssel fordulok Önökhöz…”
Mit kér hosszú hónapok óta Ercsei Sándor? 1. Azt, hogy hivatalosan véleményezzék a munkáját; 2. Ha a véleményezés kedvező, akkor pályázatát eljuttathassa rendeltetési helyére. 3. Hogy a pályázatával egyidejűleg, vagy később, ha erre mód nyílik, vagy ha az esetleges munkálatok megkívánják, kimehessen Pisába, a helyszínen tanulmányozni a problémát. Lássuk csak, hogy ebből a hárompontos tervből mi valósult meg a jelen pillanatig? Sajnos, semmi.

A megyei főépítész azzal a szóbeli válasszal adta vissza a munkáját, hogy „nagyon sajnálja, ő nem illetékes”. Igaza van – nem illetékes.
– Feljöttem Bukarestbe – mesélte Ercsei – végigkilincseltem a hivatalokat, jártam a román UNESCO-bizottságnál, az Építészek Szövetségénél, az Országos Műemlékbizottságnál – és sorolja, sorolja tovább, jegyezni is alig tudom. – Mindenütt azt a választ kaptam, hogy ebben a kérdésben ők csak részben, vagy egyáltalán nem illetékesek. Hazautaztam. Otthon azt a tanácsot kaptam, hogy forduljak a Külügyminisztérium megfelelő ügyosztályához, illetve a Mérnökök és Technikusok Országos Szövetségéhez.
Ercsei ismét útra kelt. Miután munkahelye a Könnyűipari Minisztérium hatáskörébe tartozik, eljutott a minisztérium fejlesztési osztályára.
És itt lépett színre a bevezetőben már említett epizódista C. B. mérnök személyében. A mérnök, nem épp önzetlen hátsó gondolatokkal, felajánlotta Ercseinek, hogy technikai szempontból felülvizsgálja a tervet „és megszerzi az illetékes fórumok engedélyét” (a beadvány szövege birtokunkban van). Ezzel egyidejűleg C. B. mérnök Ercsei Sándor beleegyezésével társszerzővé lépett elő. Tehát egy ember, aki egy órát sem dolgozott a terveken, aki csupán arra az adminisztratív szerepre vállalkozott, hogy kitárja a dolgokat, egyenrangú szellemi társává vált annak az Ercsei Sándornak, aki élete nagy álmát és nagy lehetőségét vetette a papírra. Ez az Ercsei sztori etikai vetülete.
A másik legalább ilyen fontos összetevője ennek a problémává dagadt ügynek az, hogy adminisztratív akadályok, bürokratikus formaságok akadályozzák a kibontakozást. Ebben viszont, valljuk be őszintén, maga Ercsei Sándor is hibás. Ugyanis a fennálló törvények ismeretének hiányában kapkodott és nem oda kopogtatott be, ahova kellett volna. Nem járta végig azt a hierarchikus utat, amit egy ilyen tervnek természetszerűleg végig kell járnia. Hiszen gondoljunk csak arra, hogy születhetnek fantazmagóriák, nevetségesen primitív tervek, amelyek nemcsak a szerzőt, hanem országunkat is kompromittálhatják.
Itt viszont hangsúlyozni szeretnénk, hogy nem ez az eset az Ercsei-féle pályázati tervvel kapcsolatban. Ugyanis maidnem valamennyi szakértői vélemény szerint értékes munkával állunk szemben, műszakilag gondosan kidolgozott elképzeléssel, ami természetesen egy pillanatig sem jelenti azt, hogy a pisaiak is feltétlenül így ítélik meg. De ez már Ercsei Sándor személyes ügye…
Ezzel be is fejezhetnénk a riportot, ha nem kérne szót ismét az én bántódásom. Hol voltak a törvényt ismerő marosvásárhelyi szakhatóságok? Vagy egyszerűen azok az emberek, akiknek társadalmi funkciójuknál fogva vagy anélkül, oda kellett volna állniok Ercsei Sándor mellé?
Mert ne felejtsük el, Ercsei ebben az ügyben tucatnyi hivatalban fordult meg. A hivatalokban emberek dolgoznak. De úgy látszik, nem akadt egyetlen egy sem, aki önzetlenül felkarolta volna és a végére járt volna a dolgoknak, de annál többen próbálták elgáncsolni – s a jelek szerint nem is eredménytelenül. Senkit sem bosszantott, háborított fel a huzavona? Senki sem gondolt arra, hogy Ercsei esetleges sikere nemcsak az ő személyes sikere lenne, hanem mindannyiunké? Nos, a felsorolt és ellenőrizhető tényeken túl ezért érzem emberi mivoltomban sértve magam. Mindannyiunk öntudatát súlyosan bántja néhány tucat ember közönye, vállvonogatása. Ami a konkrét ügyet illeti: biztos vagyok abban, hogy Ercsei Sándor pályázati terve a nemkívánatos kitérő után, ha késve is, annak rendje és módja szerint eljut rendeltetési helyére. Addig is – üzenjük neki –, hűségesen őrizzük pályázati tervét a makettekkel együtt, amit Pisa helyett hozzánk küldött.

Megjelent A Hét III. évfolyama 10. számában, 1972. március 10-én.