Mauthauseni tudósítás helyett
Kedves Géza!
Küldtem neked egy szép, színes, de kissé semmitmondó képeslapot Itáliából, a Como-tó mellől, remélem megkaptad. Mariano Comense-nek hívják a városkát, egy csöndes vasárnapot töltöttem ott, és azért jutottál az eszembe, mert sepsiszentgyörgyi hangulata volt a délelőttnek, gyergyói örménytemplom-zengése a misére szólító harangnak és Súgás-vendéglő illata a lőtéri falatozónak; és mert rájöttem – ki tudja hányadszor? –, hogy a világ minden kisvárosa egy forma, éppúgy mint a világ valamennyi vasárnap délelőttje. Erről mi már beszélgettünk otthon, és ha jól emlékszem, Párizsban. Arról is, hogy milyen riadtnak, magányosnak érezheti magát az ember külföldön.
Csak épp azt nem tudod, hogy miként érzi magát a látogató Mauthausenben. Ezért írok neked.
Amint látod, ismét osztrák földön járok, pontosabban Oberösterreichban, a Duna partján és ismét akartam egy képeslapot küldeni neked, de restelltem, mert az ember ugyebár nem küld képeslapot a Kálvária utcai temetőből, így lett a képeslapból ez a levél, amely, mint mondottam, kelt Mauthausen városában, 1971 áprilisának utolsó előtti szombatján, pontosan huszonhat esztendővel azután, hogy a szövetséges csapatok egyik előretörő páncélos egysége – amerikaiak voltak – felszabadította az itt megbújó Vernichtungslagert (megsemmisítő tábort), néhány ezer félhalott foglyával együtt. Én is közöttük voltam. Pont.
Pont, mert ha itt nem teszek pontot, akkor jön a múltidézés, az emlékezés az emlékezhetetlenre és a gyász. Ha itt nem teszek pontot, akkor el kell mondanom a Mauthausenben agyonlőtt édesapám történetét, és vele együtt az itt bejegyzett 122 767 halott és még 764 000 kivégzett ember kálváriáját; és akkor megint a krematórium füstje homályosítaná el az áprilisi láthatárt és ezt a levelet.
Tehát inkább azt írom, kedves Géza barátom, hogy Mauthausen éppolyan kisváros, mint mondjuk a lombardiai Mariano Comense. Szép, rendezett központja van, gazdag múzeuma, élénk kereskedelmi élete, és a turisták is szívesen keresik fel festői szépségéért. Bécsből 8 óra 21 perckor indul a vonat Mauthausenbe, de – figyelmeztetnek – nem a Westbahnhoffról, hanem a Franz Joseph állomásról. Absdorf, Hadensdorf, Krems, Saxen, Dörnach, Perg, Schwertberg, Grein az útirány, összesen 191 kilométer.
A nemzetközi jegyiroda fiatal osztrák tisztviselőnőjének arca meg sem rezdült, amikor én – bevallom – nagyon izgatottan egy jegyet kértem Mauthausenig. Csak azt kérdezte, hogy első vagy második osztályra szóló jegyet parancsolok-e.
Első osztályon Mauthausenbe! Ez nem igaz. Az első utamon 978 kilométert gyalogoltam, egészen hihetetlen körülmények között, amíg behajtottak a kapun. 11 700-an indultunk el, és 4300- an (!) érkeztünk meg. A többieket útközben agyonlőtték.
Ezúttal szép csöndesen kifizettem a jegyet, és amikor körülnéztem az elegáns irodában, már egy a százhoz le mertem volna fogadni, hogy a szobában levő osztrák, német, olasz, dán turisták, üzletemberek közül senki – érted? –, egyetlenegy ember sem tudja, hogy mit jelentett Mauthausen 1938 nyarától 1945 tavaszáig.
És talán így van ez rendjén.
Mint ahogy még inkább rendjén van az, hogy én és velem együtt még sok-sok millión soha nem felejtjük el és hangosan kimondjuk, ahányszor erre alkalom adódik azt, hogy tulajdonképpen mi is előzte meg Mauthausent, mi, ki hozta létre, és mit hagyott hátra örökségül.
Itt – ha megengeded – meg is állnék egy percre. Mert épp erről az örökségről van szó. Talán nem beszélünk eleget róla, mintha még most is tabu lenne. Pedig nem az. Ezzel kapcsolatban felvillant bennem egy bizarrnak tűnő könyv körvonala. Az általad vezetett Kriterion nemzetiségi kiadó, amelynek szerkesztőségi összetétele és szelleme miniatűrben igen jól tükrözi társadalmi valóságunkat, bizonyára nem fog elzárkózni a javaslat elől. Hogy is magyarázzam meg neked? A dokumentumregény csupán névsorokból állana. Szépen, gondosan elkészített névsorokból. Otthon, Marosvásárhelyen is volt a kezemben egy ilyen halál-lista, és most Mauthausenben viszontláttam a társait. Név, nem, lakáscím, foglalkozás, születési év, esetleg a halál neme. A dátum ma nem fontos. Mind itt pusztultak el. Az öregek is és a fiatalok is. A zseniális művészek és az alig eszmélő csecsemők. Abszurd könyv, a sztorit, a sorsokat, az érzelmeket hozzá kellene gondolni. Nem is lenne olyan nehéz.
És ha már az abszurdnál tartunk, elmondanék ezzel kapcsolatban egy személyes élményt. A listákon a halottak neve ki van pipálva. Tintaceruzával, hogy ne lehessen kiradírozni. Tudod, mi történt? A marosvásárhelyiek névsorában megkerestem és megtaláltam a nevemet. Kipipálva. Tintaceruzával.
Ez az egyik, amit okvetlenül el akartam mondani neked.
A másik az, hogy Mauthausent látogatva, 1971 tavaszán, már nem az egykori láger-dokumentumok érdekeltek a leginkább, hanem az a tény, hogy ez a súlyos fél nap továbbgondolásra ingerelt, szellemi társul hívott, hazai szembenézésre szólított fel.
Mert ahogy átléped a csöndnek ezt a kapuját, már nem a halottakat keresed, hanem az élők által lerótt kegyelet jeleit. Beléjük kapaszkodsz. Úgy látszik, kell a megkövetés tudata, a jelkép, az elégtételadás, örök emberi tartozéka ez a léleknek. Ezért örültem a halottak emlékére ültetett fáknak – jaj be megnőttek! – a márványtábláknak, a szobroknak, a bekeretezett fényképeknek, a még most is látható emberi pernyére helyezett virágoknak. Ezért kerestem a magyar szót, a mi halottaink mementóját. Kevés sikerrel;
ahogy átléped a csöndnek ezt a kapuját, és nem ezrek, hanem százezrek, névtelenek porladó tetemei fölött lépkedsz – ez a tudat is rémes : –, teljesen abszurdnak tűnik a fasizmus bűneinek „az elévülése”, a jaj-be-rég- volt-felejtsük-el elmélet, a már-annyiszor-írtunk-róla fintorgás, őstalajból kinőttek és jövevények kategorizálás, ami nem más, mint előőrse vagy még inkább: siralmas és veszélyes epilógusa – ha áttételes módon is – Mauthausennek;
ahogy átléped a csöndnek ezt a kapuját, és megérint a múlt és a hontalanság hidege, ezerszer jobban vágyódsz a haza melege, az igazságosság világa, a reális egyenlőségen alapuló testvéri együttélés után.
És arra, hogy – adott esetben – érzékenységre épp olyan érzékenységi fokon rezonáljanak…
Kedves Géza, körülbelül ezeket akartam megírni neked mint régi barátomnak és a nemzetiségi kérdés alapos ismerőjének. És ha kissé borús hangulat is lengi körül soraimat, ez elsősorban a múltnak szól, annak a múltnak, amelyet állandóan vallatnunk kell, hátha-hátha van még valami fontos mondanivalója a jelen számára. Elvégre ez a fontos.
Ölel:
Dános Miklós
Megjelent A Hét II. évfolyama 21. számában, 1971. május 21-én.
