Még most sem tudom biztosan, hogy az a kedves fiatal IBUSZ-os leány, akivel együtt beszéltük meg a magyarországi országjárás egyes részleteit, komolyan mondotta-e: „Ha már Kecskeméten jár, okvetlenül fusson le Kiskőrösre. Van egy 48 Celsius-fokos, jódos-brómos gyógyfürdője és egy kitűnő vendéglője”, s Petőfiről egyetlen szót sem ejtett. Akkor kuncogtam magamban: no lám, a fiatalság; most az a gyanúm, hogy mégsem volt igazam. A Petőfi-emlékház megtekintését olyan természetesnek találta, hogy erre szót sem vesztegetett. Hiszen Petőfi ma is annyira egy a költő és forradalmár fogalmával, annyira valóság és egyben legenda Magyarországon, hogy hinnem kell annak a tollforgatónak, aki azt írta: „ha egy sarkig tárt ajtón keresztül Magyarországra pillanthatnál, az ország közepén még mindig ott látnád a patetikus mozdulattal álló Petőfi alakját.”
Magamban a fehéregyházi síkság drámai emlékével indultam – látni a költő bölcsőhelyét.
Mégis előbb találkoztam a felnőtt, a politikus. a bukott Petőfivel, mint azzal, aki 1823-ban két faluval arrébb megszületett. Ugyanis azon a Szabadszálláson mentünk keresztül, ahol 1848 nyarán Petőfi képviselőjelöltként lépett fel, és ahol a becsapott-felizgatott tömeg nem választotta meg a forradalom költőjét. Az ottani temetőben domborodik Prielle Kornéliának a sírja is. Azt mondják, az év valamennyi szakában akad virág rajta. Azok hozzák, akik még most sem bocsátottak meg Szendrei Júliának.
Még déli harangszó előtt befutottunk Kiskőrösre. Ez a „befutás” kifejezés hamis, mert szinte lépésben, ha nem restellném, azt írnám, hogy áhítatos, csöndes, ünnepi menetben közelítettük meg Petőfi szülőházát. Most már tudom, nem a valót mondja, aki azt állítja magáról, hogy fölényes nyugalommal, a kívülről messziről jött ember objektív tekintetével lépte át Kiskőrös határát. Ilyen nincs: aki Petőfi nyelvén mondja ki élete első szavát, aki Petőfi szellemében nevelkedett, azt a keresztényi alázathoz hasonló emberi áhítat fogja itt el.
Petőfi szülőháza előtt pedig mindennél mélyebb a főhajtás. Mikor beléptem ebbe a nádfedeles kiskőrösi épületbe, s megálltam a barnás-szürke bükkfaágy előtt, úgy éreztem, hogy itt nemcsak Petőfi születik meg újra és újra, hanem az is, aki ide belép. A szülőházat kissé megszépítette az idő, a Petőfi-kultusz, a műépítészek buzgalma, a kiskőrösi akarás, de még így is sok minden maradt az eredetiből, alapvető vonalaiban, beosztásában a régi, az igazi. A hivatalos anyakönyv szerint is „zsellér állományú ház volt, udvarral, 130 négyszögöl területtel”.
Kása Csaba kollégánk szerint első riporterelődünk, aki itt járt – azóta vajon hány ezer, tízezer tollforgató látogatta meg a házat? – a Budapesten megjelenő Fővárosi Lapok kiküldött munkatársa volt, aki 1872-ben, tehát kerek huszonhárom esztendővel a költő halála után utazott Kiskőrösre felidézni – a születést. A korabeli riporter, többek között, így sóhajtott fel: „Szomorú látvány! A padlásnyílásból csepübéklyó csüng alá, annak jeléül, hogy mostani tulajdonosa (Martinovics Pál) kötélverő. Amint első tekintetre látszik, évtizedek óta alig történt valami lényeges változás a házon… Belépve az udvarba a kiskert, egy különálló pincegádor vonta magára a figyelmet. Úgy mondják, hogy a pincében játszott sokszor bújósdit a kis »Sándor gyerek«. A ház maga összesen két szobából s egy konyhából áll, »Mennyire tartja ezt a házat?« – kérdem a tulajdonostól oly hangon, mintha pénz lett volna a zsebemben. »Csak megmérhet nyolc-kilencszáz forintot« – nyerem válaszul. Fogja-e még láthatni a jövő évtized ezt a házat a maga eredeti alakjában? Nem tudom. Rajtunk áll, hogy láthassa…”
1873 tavaszán Pest vármegye közgyűlése – vételi szándékkal – bizottságot küld Kiskőrösre. „Az épület maga, mely 130 négyszögölnyi területet foglal el, elég tiszta állapotban van, de meglehetősen sok javítást igényelne. Az épület fala sár, alul kevés terméskő, a teteje nád, A falrész, valamint a gerendák jól fenntartott állapotban vannak, de a nádtető kissé rozzant.”
Hét évvel később „nyolcszáz osztrák forint értékű vételárért” mégis az Írók és Művészek Társasága vásárolta meg. Az ünnepélyes átvételen Jókai Mór beszélt; ekkor készítette ceruzarajzát, amely a fényképfelvételek helyett megőrizte – összehasonlítási alapul a ház egykorú képét.
Azóta is hány öröme-riadalma volt ennek a háznak! Hiszen Petőfi szülőhelye nem választható el a tájtól, amelyhez tartozik, az Alföldtől, amelynek földje-köve-nádja beleépült és az országtól, amely sokszor Betlehemként tekintett erre a 130 négyzetszögölnyi földre…
Szerencsémre nem egyedül s nem a megmerevedett múzeumok halotti csöndjében jártam az emlékház szobáit. Gyermekek, úttörők csiviteltek mellettem – s minden tilalom ellenére – tapogatták a bútorokat, megérintették az ágyat, megcsodálták a régi terítőt.
Istenes József, a kiskőrösi Petőfi Múzeum igazgatója szerint évente 30-40 ezer látogatója van a szülőháznak.
Sodródtam a tömeggel, nézegettem a meghatott arcokat, és meg voltam győződve arról, hogy innen az emléken kívül életre szóló biztatást visznek magukkal az emberek. Azt a tanulságot, hogy csak Petőfi lángolásával érdemes dolgozni, alkotni, írni.
A ház – amely nélkülöz minden látványosságot – keveset fejez ki abból, aki ott bent született, de épp szerénységével ad vissza valamit a Kezdet varázslatos titkából, a múlt század hangulati világából. És ha Kiskőrösből hiányzik is a fehéregyházi síkság drámaisága, annál több a csönd, a fény, a biztatás, az igazi Petőfi másik arculata.
A tárgyak – tárgyak maradnak még itt, a szülőházban is. Nem tudnak beszélni. Mégis ezernyi gondolatot ébresztenek a látogatóban.
A legviszontagságosabb utat az az ágy tette meg, amelyben Petőfi született: Dömsödre került, majd a pesti Bajza utcai Petőfi-házba, és onnan szállították vissza eredeti helyére. Engem mégis annak az utazóládának a megpillantása hozott lázba, amelyre felszállt „anyám tyúkja”, és amely a költő nyugtalan vándorlásainak egyik leghűségesebb társa volt. Titokban ezt szerettem volna megérinteni, megemelni; és kézbevenni azt az ónkancsót, amellyel az újszülött Sándort megkeresztelték.
Elutazás előtt még elmondták, hogy régi hagyományokhoz híven az esztendő utolsó délutánján minden egyes kiskőrösi ház ablakában gyertyák imbolygó lángja lobban fel. Éjfélkor pedig messzire fénylő fáklyákkal százak vonulnak Petőfi szülőházához.
Ez idén, gondolatban, én is velük tartottam.
Megjelent A Hét IV. évolyama 1. számában, 1973. január 5-én.