Találkozás „Franciaország legfiatalabb halhatatlanjával“ – Eugen Ionescoval
Soha sem hittem volna, hogy Bécsben találkozom Eugen Ionescoval. Két évvel ezelőtt azzal az elszánt akarattal mentem Párizsba, hogy ha törik, ha szakad, bejutok valahogy lonescohoz. Nem sikerült. Másodszor levélben fordultam hozzá – egy körkérdés alkalmából – de egy udvarias kitérésen kívül másban nem volt részem. Most pedig…
Még jóformán le sem szálltam a vonatról, s már a Westbahnhofon rám kiáltott Ionesco neve. Ugyanis „Bécs kulturális műsora” arról értesítette a mélyen tisztelt közönséget, hogy a most kezdődő bécsi filmnapokon kívül a hét nagy eseményéhez tartozik Ionesco felolvasása a Pálffy palotában. Az oly sokat látott patinás épület, amelyhez nem egy romániai vonatkozású kulturális esemény is kapcsolódik, ezúttal is a maga konzervatív hangulatával s csak később felforrósodott tapsaival fogadta azt, akiről a bécsi újságok (lásd Die Presse) úgy írtak, mint „Franciaország legfiatalabb halhatatlanjá”-ról. Nos, e legfiatalabb halhatatlan, hazánk elszármazott fia, valószínűleg nem kis elégtétellel jött Bécsbe. Hiszen nincs még egy és fél évtizede sem annak, hogy Ionesco csúfosan megbukott Becsben. Az egykori császárvárosból előtörő konzervativizmus valósággal leseperte a színpadról Ionesco abszurd drámáját – néhány előadás után a tökéletes érdektelenség miatt le kellett venni a műsorról. Persze, azóta nagyot változott a helyzet, Bécs nemcsak eltűri immár az abszurd szöveget, hanem telt házat vonz minden kísérlet, lett légyen az a meztelenség és szex őrületében fogant agyrém is.
De azért az akadémikus Ionesco mégis óvatos volt, nem legújabb darabjából olvasott fel részleteket a Pálffy palotában – ahogy gondoltuk –, hanem NaplójábóI. Nem volt túl szerencsés a választás, mert – noha a bécsi szaksajtó a „halhatatlannak” kijáró tisztelettel beszél az eseményről, s Ionesco személye Iránti melegségről tett tanúbizonyságot a közönség is – a Napló filozofálgatását a közönség bizony sokszor megmosolyogta. A sorok között a beszámolókból kiolvasható, hogy Ionesco abszurd szövegei bizony lényegesebben magasabb szinten képviselik az írót, mint ezek a nagyon is realitáshoz, sőt politikumhoz kapcsolódó gondolatfoszlányok. „Igaz, lekötöttek, talán szórakoztattak is – különösen a szerző előadásában –, de kevésbé gondolkoztatok el. Már pedig, ha jól sejtjük, Ionesco épp ezt szerette volna elérni” – írta az Express műkritikusa.
Tapsban azonban nem volt hiány, meleg ünneplésben sem a francia követségen folytatódott koktél-partin immár beszélgetésre is alkalom nyílott.
Egyik kollégánk – akinek épp most hoztam el Eugen Ionesco két román nyelvű kötetét – a Cantareata cheala és a Setea şi foamea címűeket (bukaresti Minerva Kiadó – 1970) magával vitte a koktélpartira, és nagy meglepetést szerzett velük az írónak. „No lám, ide Bécsbe is eljutnak a román nyelvű kiadások, örülök neki” – jegyezte meg, és meleg hangú dedikációt írt mindkét kötetbe. Ebből az alkalomból szó esett a két kötet magas szintű fordításáról (nem kevesebb, mint hét rangos román író-fordító munkája, Gelu lonescu remek bevezető tanulmányával).
Egyébként Ionesco ebből az alkalomból átvette a „legjobb európai, szerző” díjat, amit az osztrák művelődésügyi minisztérium létesített oz új európai irodalom ösztönzésére.
A „politikai tavasz“ nagy tétje a Burg
Választási plakátokkal, jelszavakkal s főleg fényképekkel van tele a tavaszváró Bécs. Méghozzá amerikai stílusú színes választási propaganda anyaggal, ami, valljuk be, kissé elüt a patinás császárváros hangulatától. De a messziről jött látogató ezt is megszokja, mint egyébként Bécs sok más furcsaságát. Szóval április 25-én köztársasági elnököt választ Ausztria. Különben tizenhárom hónapon belül harmadszor állítják fel az urnákat. Megszokott jelenség tehát a választási kampány, de a mostani mégis rendhagyó, a harc hevesebb, amit a külsőségek is jeleznek. Ugyanis nemcsak az forog kockán, hogy az egy éve kormányzó kisebbségi szocialista kabinet fennmarad-e vagy sem, hanem az is, hogy a sajátos és ügyesen egyensúlyozó osztrák koalíciós politika igazolja-e létét, mi több: jövőjét.
Nos, az épp ezekben a napokban kezdődött választási hadjárat két főszereplője: az Osztrák Szocialista Pórt vezetője, Franz Jonas, aki hat esztendeje vonult be a bécsi Burgba és az Osztrák Néppárt jelöltje, dr. Kurt Waldheim. Az a párt, amely Figl, Roab, Gorbach és Klaus egykori szövetségi kancellárokat adta az országnak, most ismét be akarja bizonyítani, hogy az elmúlt években „csupán csatái vesztett, de nem háborút”. Tavaly, azaz 1970 márciusában ez még nem sikerült neki, a 165 mandátum közül csak 78-at szerzett meg magának, míg az Osztrák Szocialista Párt 81 -et, az Osztrák Szabadságpárt pedig hatot. Most Waldheimre – akit fiatal jogász felesége kísér a választási körúton – vár az a feladat, hogy visszahódítsa az elveszett terepet, és csatát nyerjen Jonas elnökkel szemben. Ami, valljuk be, nem könnyű feladat. Waldheimnek sem a bel- sem o külpolitikai programja nem túlságosan népszerű az osztrák kisemberek körében. A szocialisták pedig nyeregben vannak, de persze ez korántsem jelent még biztos győzelmet.
Egyes bécsi lapok viszont azt fejtegetik, hogy a nyugatnémet szocialista Brandt jelentős külpolitikai sikerei, átsugároznak az osztrák határon is, ami bizonyos mértékben előnyt jelent a szocialista Franz Jonasnak. De az is lehetséges, hogy a szoros menetben a szabadságpártiak alkotják majd a mérleg nyelvét, tehát ennek a kis pártnak a szavazói döntik majd el, hogy merre hajlik a győzelem.
Ausztriában egyébként továbbra is tért hódít a koalíció gondolata, csak épp a vezetéséért folyik kíméletlen harc. Ennek érdekében mindkét elnökjelölt szeretné megnyerni magának azt a közel 700 ezer ifjút is, aki most járul először az urnák elé, valamint az inflációs jelenségek miatt aggodalmaskodó kisemberek bizalmát. A bécsi „politikai tavasz” tehát igen érdekesnek és mozgalmasnak ígérkezik.
Bécs, 1971. március.
Megjelent A Hét II. évfolyama 14. számában, 1971. április 2-án.