D. M.: Tulajdonképpen két különböző kérdésről szeretnék Önnel beszélgetni. Egyfelől a román nép és az együttélő nemzetiségek testvériségének sokrétű kérdéséről, másfelől most, az írók országos konferenciája előtt, írókról és az irodalomról.
A. P.: Miért is ne? Engem is foglalkoztatnak ezek a kérdések.
D. M.: Mielőtt azonban a tárgyra térnék, megkérném, szóljon néhány szót magáról. A magyar olvasó ismerkedjék ez úton is az emberrel és íróval, akiről annyiszor hallhatott az elmúlt években.
A. P.: Amolyan önéletrajzféléről volna tehát szó.
D. M.: Mondjuk tíz pontban.
A. P.: Ám legyen. Kezdhetem?
D. M.: Jegyzem…
A. P.: 1. Nevem Adrian Păunescu. 2. 1972. július 20-án leszek 29 éves. 3. Román vagyok, gyógyíthatatlanul és megmásíthatatlanul. 4. Kommunista vagyok, jószántamból, meggyőződésből és mert reménykedem. 5. Újságírónak látszom, költőnek érzem magam, és félek, nehogy regényíró legyen belőlem. Talán az a veszély is fenyeget, hogy a hazai filmművészettel együtt indulok virágzásnak… 6. Csaknem minden irodalmi műfajt műveltem – sohasem készítettem azonban olyan irományokat, melyekben a kortársaimat rágalmaznám. 7. Szeretem Románia valamennyi hűséges állampolgárát; és amikor az ország 20 millió állampolgárát említem, természetesen a magyarokra, németekre, zsidókra és másokra is gondolok. 8. Nős vagyok, a feleségem Constanţa Buzea költőnő, van két gyermekem, néhány barátom és elegendő ellenségem. 9. A világból megnéztem, amennyit megnézhettem, s egyik-másik helyt mintha a„takarodó” éles kürtszavát hallottam volna. 10. Megjelenés előtt áll az Egy másodperc története című könyvem (Istoria unei secunde) bővített és átdolgozott kiadása, dolgozom egy szatíraköteten, melynek A sánta elméjű Mihnea (Mihnea cel şchiop de cap) címet adom, s a kolozsvári Dacia Kiadónál szeretném megjelentetni Lovagi torna (Turnir) című verseskönyvemet.
D. M.: Köszönöm ezt az eredeti önéletrajzot – rövidségében gazdagabb volt, mint reméltem, örömmel folytatnám ebben az irányban a beszélgetést, ha a bevezetőben említett kérdések nem kényszerítenének, hogy visszatérjünk az irodalomhoz, méghozzá a nemzeti kérdés tükrében.
A. P.: Szerintem régesrég túl vagyunk a nyilatkozatok, a jószándékok és az elvi tisztázások korszakán. A reális és természetes tettek idejét éljük. Nemcsak mint a közösség tagjai létezünk, hanem önálló emberekként is. Nagyon fárasztó lenne számomra, ha például Méliusz Józsefben elsősorban nem az általam annyira tisztelt írót és az embert látnám. Egyszerűen az embert és nem egy romániai magyart. Eszembe sem jut, hogy ő magyar, én pedig román vagyok. Éppen úgy tisztelem, mint Eugen Jebeleanut, Gellu Naumot és Geo Dumitrescut. Normális ember módjára élek, nem firtatom naphosszat barátaim nemzetiségi hovatartozását, avagy személyi lapját. Ezzel kezdődik minden. Bajosan tudnám elképzelni azt, hogy ma nálunk, Romániában, ne válnék nevetségessé és anakronisztikussá az, aki egyvégtében lobogtatja közössége zászlaját. Nem vagyok politikus; író vagyok, talán politikus író, és ezért az élet jelenségeit a saját szemszögemből nézem, ami nem mindig azonos a szükségszerűség szempontjaival.
D. M.: Ha már a szükségszerűségnél tartunk… a Méliusz Józseffel, a Szász Jánossal és nem is tudom, még kikkel készített interjúk belső szükségszerűségből, belső impulzusból fakadtak?
A. P.: Természetesen. De megenged egy észrevételt: nem tudja, hogy magyar kollégái között kivel készítettem interjút. Szép, ahogy Caragiale mondja: Bravos Naţiune! Az utóbbi időben Páskándi Gézát, Bálint Tibort és Kányádi Sándort interjúvoltam meg. Ezeket a beszélgetéseket a kolozsvári Tribunában közöltem, s azóta megjelent a Fodor Sándorral folytatott beszélgetésem is.
D. M.: Megtörténik, hogy az ember nem olvassa el kollégáinak minden sorát. Örülök viszont, hogy ilyen mulasztásra egyáltalán alkalom nyílott, hiszen volt idő, amikor ez nemigen történhetett volna meg. Mi késztette ezekre a beszélgetésekre?
A. P.: Véleményem szerint mindegyikük rangos író, s engem mint baloldali meggyőződésű embert érdekel a hazai irodalom minden értékes alkotása, mindaz, ami életünk igazi problémáit igazi összefüggéseiben tükrözi, függetlenül attól, hogy milyen nyelven íródott. Le szeretném szögezni, hogy semmiféle be nem vallott célom nem volt ezekkel az interjúkkal. Az ötletre olyan természetesen bukkantam rá, ahogy az emberek találkoznak az életben. Tehetek én róla, hogy ha már megismerkedésünkkor Méliusz József nagy író benyomását tette rám, és aztán érdekelni kezdtek a többi írótársai is? Én nem teszek különbséget magyarok és románok között. S őszintén bevallva, az RKP X. kongresszusán úgy éreztem, hogy Sütő András felszólalása sokkal inkább képviselt engem írói mivoltomban, mint egyik-másik román írótársam felszólalása.
D. M.: Egyértelmű, sokatmondó vallomás; mégis egyes interjúit olvasva valahogy az volt az érzésem, hogy a különböző nemzetiségek együttélésének ez a spontán és természetes élménye nem mindig visszhangzik bennük. Például a neves kolozsvári román orvosok mellett szívesen olvastam volna a nemzetiségiekkel készített interjút is, hiszen együtt élnek s dolgoznak.
A. P.: Ha „valahogy ez volt az érzése”, nekem viszont valahogy az az érzésem, hogy ez túlérzékenységről, sőt komplexusokról árulkodik. Véletlenszerű eseteknek tulajdonít jelentőséget. Én ténylegesen és nem jelszavakban vagy tűzijátékfényben pártolom az ország összes dolgozóinak egymáshoz közeledését. A tények is ezt bizonyítják, hiszen mindazt, amit ilyen értelemben a Luceafărulban vagy a România literarăban közöltem, a lelkiismeretem diktálta, nem számításból vagy valamiféle utasításra írtam. Tettem ezt román kommunistaként, aki tudja, hogy a romániai magyar nemzetiség élő és fontos valóság, amelyet tisztelnünk kell, de természetesen abból a meggyőződésből kiindulva, hogy Romániában a legfontosabb az ország egészben való láttatása. Az említett eset különben tévedésbe ejtette, tudniillik akkor, amikor a kolozsvári orvosokkal készítettem interjút, de éppen akkor adtam át a Tribunának a kolozsvári magyar írókkal közölt beszélgetéssorozatot. Véleményem szerint mindezt természetesebben kellene kezelnünk. Ezek az eszmék bekerültek a mindennapi életbe, nem ünnepi megnyilatkozások. Lehet, hogy nem olvasta a bukaresti középiskolásokról szóló írásomat. Egyik hőse egy magyar kislány volt, de nem érdekelt a nemzetisége, csak az, hogy okos, és hogy jótanuló.
D. M.: Szándékosan voltam provokatív. És megérte. A bírálat is. Valóban olykor túlérzékenyek vagyunk. Menjünk hát tovább. Mit mondanak önnek ma, az olyan fogalmak, mint nacionalizmus, sovinizmus, antiszemitizmus?
A. P.: Pontosan ugyanazt, amit minden jóhiszemű ember számára. Annyi talán, hogy nem mind értünk egyet abban, miből fakadnak és merre haladnak e megnyilvánulások. Mindenesetre ha egyenes beszédet vár tőlem, és biztos vagyok benne, hogy csakis ezt vár, hozzátehetem, hogy szerencsémre e visszataszító fogalmaknak egyike sem vonatkozik rám személyesen. Végtelenül szeretem a hazámat, olyannak, amilyen; és miközben azt mondom, hogy olyannak amilyen, a szemüvege lencséje mögött kissé nagyobbnak látszó szemébe nézek, és tudva tudom, hogy önt éppúgy ez ország szerves részének tekintem, mint akár magamat. Magától értetődően! És véleményem szerint ez az a határkő, mely elválasztja a hazafiságot a nacionalizmustól. A romániai magyarok vagy németek által teremtett értékeket én nem önmagukban valóknak tekintem, hanem a mi értékeinkkel egyazon célt szolgáló, sajátos elemekre épülő erkölcsi és szellemi produktumoknak.
D. M.: Mint ahogy a bármely oldalról jövő sovinizmus is sajátos, és a közös érdeknek ártalmas.
A. P.: A sovinizmussal kapcsolatban szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, hogy megvetésre méltó, bárhol ütné fel a fejét, de annál bűnösebb, amikor tömegeket ragad magával. Az antiszemitizmus ugyanilyen megvetésre méltó, ha érzékelhető arányokban lenne jelen. Egy olténiai faluban nőttem fel, ahol számunkra soha nem az volt a fontos, hogy ki milyen származású, hanem hogy ki mit cselekszik. Többet is elárulhatok magamról: 17 éves koromig fogalmam sem volt arról, hogy egyesek különbséget tesznek románok és zsidók között. Valami „jóakaróimtól” szereztem róla tudomást, akik kultúránk bizonyos balsikereit idegen befolyással magyarázták. Hazugság volt és hazugság maradt. Ha művelődésünk átélt nehezebb időket, hát neki is része volt benne. És még hallottam tőle komplexusokban szenvedő emberektől is. Szerencsére nálunk nincs helye az ilyen megkülönböztetésnek, Románia a méltányos élet színhelye, a Román Kommunista Párt helyes és alkotó szellemű nemzetiségi politikájáé.
D. M.: Véleménye szerint irodalmunk meggyőzően tükrözi pártunk politikáját, az ország lényeges problémáit?
A. P.: Még csak az út kezdetén tartunk. Hiányzik még a bátorságunk ahhoz, hogy a jelenkor nagy kérdéseit felvessük. A magam részéről nem osztom azoknak a véleményét, akikszerint az oly jelentős IX. kongresszus után mi, mai írók, visszanyúlhatnánk Blagához vagy Rebreanuhoz. Véglegesen elszakadtunk tőlük. A mi életünk strukturálisan más, és bármennyire tiszteljük, becsüljük is nagy elődeinket, létünkkel bizonyítjuk, hogy a világtörténelemnek immár egy másik szakaszában élünk. Merő tévedés lenne azt hinni, hogy a szocializmus éveinek tapasztalatai, amelyek közül egyesek nehezek voltak, nem hatottak ránk. Mindenkinek tudnia kell, hogy itt mi éltünk szenvedtünk és győztünk. Mindenkinek tudnia kell, hogy sem Blaga, sem Rebreanu nem felelhet helyettünk, és senki más, akármilyen tanácsokat adna. A ma embere mai életére akar választ kapni. Blaga és Rebreanu nagy román írók, de ha hozzájuk akarnánk kötődni, visszalépnénk, a középkor felé. Azt, amit ma Jebeleanu. Bogza, Méliusz, Marin Preda, Ion Alexandru és mások írnak, nem más irodalom, hanem más történelem. Örvendenék, ha a szálakat össze lehetne kötni, de képtelenségnek tartom.
D. M.: Ha jól értettem, tiszteli az irodalom igazi értékeit, az irodalmi hagyományokat, de semmiképpen sem tekinti magát egyenes leszármazottjuknak. Mások az idők, mások az irodalom feladatai. És ha már itt tartunk, nem állhatom meg, hogy meg ne kérdezzem: Ön, az egyik legtevékenyebb mai író, miben látja az írók országos értekezletének feladatait? Más szóval: mit vár ettől a jelentős eseménytől?
A. P.: Tulajdonképpen semmi különöset. Véleményem szerint nem kezdődik valami új ezzel az értekezlettel. Várom, hogy megtartsuk, s aztán újult erővel lássunk munkánknak. Örülnék bizonyos ideológiai és esztétikai fogalmak tisztázásának, amire nagy szükségünk lenne, ha – és itt önkritikailag elsősorban magamra gondolok – eléggé komolyak leszünk és nem szűkítjük le szűkkeblű torzsalkodásra, értelmetlen személyeskedésre a konferencia munkálatait.
D. M.: Ahogy ismerem, Ön nemcsak robusztus, de optimista természet is, érzésem szerint tehát egyes fenntartásai ellenére bízik benne, hogy a konferencia ösztönzőleg hat majd irodalmunk egészére és hasznos lesz talán az ön számára is. Köszönöm az interjút.
Megjelent A Hét III. évfolyama 16. számában, 1972. április 21-én.
