„Ha sokat nem is, de egy szót rögtön megtanul itt Olaszországban” – mondta egy rokonszenves fiatalember az osztrák–olasz határon. Átszállásra várva volt időnk beszélgetni-csevegni. Sütkéreztünk az áprilisi napsütésben, és időnként megcsodáltuk a körülöttünk levő havas tájat, az Óriás-Négyek merész körvonalait és unatkoztunk. Mert ez is hozzátartozik a külföldi turistautakhoz: az unatkozás. Akármilyen kíváncsi, izgatott, tettre kész és öntevékeny a turista, mégiscsak időnként beállnak a holtidők, és akkor minden lelkiismeret-furdalás nélkül, a legnyugodtabb szívvel unatkozhat az ember. Most is ezzel foglalkoztam: a semmittevéssel. Az udinei fiatalember – első olasz ismerősöm – megismételte a mondatot: „Tanulja meg ezt a szót: sciopero. Tudja, mit jelent – magyarázta franciául. – Azt, hogy grève, azaz sztrájk… Majd meglepődik azon, hogy milyen széles skálát fog be itt a sztrájkmozgalom.” Megjegyeztem magamnak a dallamos szót: szcsioperó – ahogy ejtik.
És titokban vártam a sztrájkolókat. Hadd lássak én is, a saját szememmel, egy igazi nagy sztrájkot. Annyiszor írtam már róluk. De az első két nap hiába vártam. Sem a vasutasok nem sztrájkoltak, sem a jegyellenőrök, sem a maszekpanziósok, sem az önkiszolgáló vendéglősök. A nehézipari üzemekbe és az optikai művekbe, ahol viszont valóban sztrájkoltak, nem juthattam be, így aztán maradtam az itáliai utazás első érájában megtanult új szóval: sciopero.
Sztrájk az utolsó vacsoránál
Mégis igaza volt az udinei fiatalembernek. A harmadik itáliai naptól kezdve a sciopero úgy kísért végig utamon, mint valami láthatatlan árnyék, mint egy nagy nép és a társadalom természetes velejárója. Egy kis észak-olaszországi városkában, Mariano Comensében láttam először kiírva a scioperót. A városka cukrászai sztrájkoltak. A szomszédos városban, Cantuban, a központi bútorkiállítás személyzete jelentette be sztrájkját. Milánóban pedig legnagyobb meglepetésemre a világhírű Santa Marki delle Grazie középkori templom patinás, veretes tölgyfa bejáratára írták rá, hogy „Sciopero, grève, strike, streik, huelga”. Tehát öt nyelven, hogy mindenki értse. Ugyanis a Santa Maria delle Grazie hajdani étkezőtermében (szerzetesek hajléka volt sok száz esztendőn keresztül) látható Leonardo da Vinci egyik legeredetibb freskója: Az utolsó vacsora. („Egy közületek elárul engem”) Az 1495–97 között készült freskó, a fal nedvessége, az idő viszontagságai miatt roncsaiban maradt ránk, kihunytak eredeti fényei, elmosódtak körvonalai, de a mű így is döbbenetes erejű. A feljegyzések szerint Leonardo da Vinci a legkisebb részletekig befejezte a freskót, csak két fej hiányzott: Jézus és Júdás portréja. Hosszú hónapokon keresztül gondolkozott a két arcon. Sok száz skiccet készített. Sforza herceg udvarában és kint, Milánó utcáin kereste a modellt. Ki tudja, hol lelt rá? Ki tudná megmondani, hogy kinek az arcvonásait tükrözik a festmény szuggesztív portréi? De nem is ez a fontos, hanem az, hogy Jézus azóta úgy Jézus, ahogy azt Leonardo da Vinci megfestette.
Itália kincsei elkallódnak…
Mindezt nem képzett szakértő, a freskó őre vagy a templom idegenvezetője mondotta el, hanem egy okos, művelt milánói orvos. Ugyanis a szakértők sztrájkoltak. Pontosabban Itália összes országos érdekeltségű múzeumainak, kiállításainak, történelmi helyeinek személyzete, a művészettörténészektől kezdve a portásokig, beszüntette a munkát. Szám szerint 4000 múzeumőr, 300 idegenvezető, 95 archeológus, 93 művészettörténész, 107 építészmérnök, hat vegyész és 2000 tisztviselő követelt: 1. nagyobb fizetést, 2. a személyzeti létszám növelését, 3. Itália felbecsülhetetlen művészettörténeti és történelmi emlékeinek fokozottabb őrzését, 4. a festmények, szobrok, archeológiái értékek eladásának, ellopásának, exportjának azonnali beszüntetését. Még 1966-ban az Italia Nostra művelődési társaság kezdeményezésére az olasz parlament elé terjesztettek egy 2500 gépelt ívből álló memorandumot, amelyben felhívták a törvényhozók figyelmét arra, hogy „Itália kincsei elúsznak, elröpülnek, illetéktelen kezekbe kerülnek, nem marad nak Európában, elkallódnak…” Az 1966-os memorandum azt javasolta, hogy azonnal alkalmazzanak még 8000 képzett múzeumőrt, szervezzék meg a felbecsülhetetlen értékű kincsek titkos őrzését, szüntessék meg az eltulajdonítás lehetőségét, vegyenek fel még legkevesebb 800 specialistát, akik a restaurálási meg feltáró munkát végzik, még 150 művészettörténészre van szükség, 200 nagyon képzett archeológusra, harminc az ókorban jártas műépítészre.
Eladjak itála múltját
Mi lett a javaslat sorsa? Hosszú évekig tartó huzavona és a megszokott: „nincs pénz, nincs rá lehetőség”. Massimo Pallottino világhírű római professzor nyílt levélben válaszolt erre a minősíthetetlen magatartásra. Felhívta a figyelmet arra, hogy az olasz múlt művészete és történelmi kincsei rohamos ütemben pusztulnak. „Ha ez így megy tovább, akkor lehet, hogy az ország majd tud pénzt szerezni a modern háztartási gépek exportjából, de soha semmi nem pótolja az elkallódott kincsek sokaságát, sem pedig azt a tekintélyt, amit ezek a kincsek nyújtanak az országnak.” Pallottino sem mondotta ki, hogy hova vándorolnak az olasz műkincsek, de azt minden ember tudja Itáliában. Az Egyesült Államok milliomosai tették rájuk a kezüket. Sok ezer amerikai fektette pénzét az Itáliából kicsempészett festményekbe, szobrokba.
„Nem egy-két cég, hanem sok száz jól álcázott kereskedelmi vállalat foglalkozik az olasz műkincsek felkutatásával, összegyűjtésével és kicsempészésével. Egy új ipar- és kereskedelmi ág alakult ki az utóbbi húsz évben. Ezek a nemzeti, sőt európai érdekeket is semmibevéve, eladják Itália múltját az amerikaiaknak!…” – írta a Corrierre della Sera.
Fantasztikus történetek keringenek ezzel kapcsolatban Olaszországban. Mesélik, hogy egy amerikai cég megvett több kikopott amerikai hadihajót, és valóságos konvojt állított össze belőlük. „Egész várakat szállítottak az óceánon túlra.” Mások szerint a Róma–New York légihídon, a rendszeres személyszállító járatokon kívül, „szobor-járatok” is működtek hosszú éveken keresztül. A kár felmérhetetlen!
A legkedvesebb sztorit a Garda-tó mellett hallottam egy archeológustól. Elmesélte, hogy egy szélhámos banda eladta egy brazíliai vállalkozónak Dél-Olaszország legpatinásabb női kolostorát a benne levő apácákkal együtt… A csattanó az, hogy az apácák egy része végül is Brazíliában kötött ki.
„Nem lopni – nézni akarunk”
No, de térjünk vissza a memorandumhoz és a hetekig tartó sztrájkhoz. A szakminisztérium a nagy nyomásnak engedve végül is elhatározta, hogy alkalmaz 50 új múzeumőrt (8000 helyett!) és hat művészettörténészt (150 helyett). A sztrájkolók természetesen elégtelennek nyilvánították az engedményt és tovább sztrájkoltak. Így aztán Velence, Milánó, Verona, Piza, Torino és nem utolsósorban Róma idegenvezető nélkül maradt a tavaszi ünnepek alatt. Szinte valamennyi múzeum bezárt, valamennyi jelentős kiállítás becsukott kapukkal fogadta a világ minden részéből ideözönlött turistákat.
Kínos volt látni, ahogy Róma nagy múzeumai előtt csellengnek, álldogálnak az Ausztráliából, Japánból, Európa sok országából érkezett külföldi turisták. Ezer és ezer kilométert tettek meg azért, hogy megcsodálják az olasz művészet, az itáliai történelem kincseit, és most – sciopero. A vehemensebb fiatalok és főleg a hippi-csoportok, elfeledkezve saját békés jelszavaikról, támadásba lendültek. Több római múzeum ajtaját betörték. „Nem lopni, nézni akarunk!” – kiáltották a kivezényelt rendőrök felé. Az utazási irodák, turista ügynökségek a legnagyobb kínban voltak. Ugyanis a külföldi turisták csak azzal a feltétellel szálltak repülőbe, hogy mindazt láthassák, amit látni érdemes Rómában. Én a magam részéről nem panaszkodhatom. Feltaláltam magam ebben a reménytelennek látszó helyzetben is. Az újságíró igazolványom segítségével bejutottam a sztrájkoló múzeumokba. „Én nem nézni akarok – mondtam – hanem írni. Róluk.” És íme, be is tartottam szavamat.
Alapozás
Rómáról még csak annyit, hogy én is el-elbámészkodtam az új építkezések környékén. Nem annyira a betonozás érdekelt, hanem az, ami az alapozási munka nyomán a felszínre kerül. Ugyanis Róma szinte valamennyi építkezése újabb emlékeket hoz a feszínre. Ókori tárgyak, pénzérmék, mozaikok, sőt egész városnegyedek kerülnek felszínre. Így aztán megszokott kép az, hogy a kőművesek, betonozók, munkavezetők mellett ott állnak az archeológusok és persze a mindenre kíváncsi, mindenhez értő, mindent tudó és mindent elmesélő plebs. A metró egyik állomását, amelyet a nagy forgalmú Piazza della Republicára tervezték, át kell helyezni, mert az építőik egy régi palotát és egykori kertet fedeztek fel, amely a szakértők szerint a korai császárság idejéből való. „Ha ez így megy – jelentette ki a metró építője – akkor sem új megálló, sem új metró nem lesz. Mert ugyan mondják meg önök, Rómának melyik négyzetmétere nem vall a múltról?” Az olasz scioperót valóban nem felejtem el. De azt sem, amit előtte, utána, sőt közben láttam…
