Amikor ezeket a sorokat írom, még mindig havazik Bukarestben. Most már csöndesebben, ártatlanabb képpel, de ugyanolyan alattomos kitartással és mindent befedő kérlelhetetlenséggel, mint eddig. Nincs ebben a havazásban egy szemernyi téli romantika sem; karácsonyi áhítatot éppen úgy nem idéz, mint suhanó fogatok csilingelő örömét.
Ennek a márciusi havazásnak tehát nemcsak a szépsége, hanem az értelme is hiányzik, mint minden erőszaktételnek. De akárhogy is forgatjuk, ez a tavaszi hóroham végzetes tévedés. A fehér fenyegetés azt hitte, hogy egy ilyen nem várt rohammal meg tudja akadályozni az idő fordulását, a tavasz jövetelét.
Milyen indokolatlan lebecsülése ez az összefogott emberi tudatosságnak! Noha ez a váratlan neo-tél a maga januári szertartásosságával lépett elénk, és ott pusztított, ahol lehetett és ahol tudott (ez piszkos munka volt), de a jégkorszaknak csak az árnyékát tudta néhány órára elénk vetíteni, mert a valódi emberi erények ismét cselekvéssé nemesedtek. És ha lecsendesíteni nem is tudtuk a hóvihart, de legyőzni igen.
Mert ha a mindent eltemető fehér takarónak nincsenek is értelmes szabályai, az embernek annál inkább. Ezek közé tartozik a helytállók összefogása. Csak egy percig volt dermedt és mozdulatlan a csönd. Aztán megmozdult a város. És néhány nap múlva – tudom – kíváncsian nézünk körül. „Hova lett az idei hó?“
Megjelent A Hét IV. évfolyama 11. számában, 1973. március 16-án.
