Ha jól meggondolom, elsősorban Csáky Zoltán földrajztanár úr a hibás, továbbá egy Van Goyen és egy Johan Jongkind nevezetű holland festő („l’art de Jongkind est avant tout, un art d’atmosphére” – mondja róla a lexikon); végül pedig, mondanom sem kell, a hiba mégis bennem van, mert a két előző ok miatt, egy fél életen keresztül egészen másképpen képzeltem el Hollandiát, mint amilyen. Azt a Hollandiát, amelyet ők, mármint a hollandok, nem is így hívnak, hanem számomra kiejthetetlen Koninkrijk der Nederlanden-nak.
Johan Jongkind múlt század végi festményei miatt egy másik téves elképzelés alakult ki bennem, éspedig az, hogy Hollandia egyetlen idillikus, vörösbe hanyatló naplemente, ahol a végtelen vizeken romantikus vitorlások úsznak a szélmalmok irányába. Így aztán, amikor a belga Anvers-ből átugrottam három napos kirándulásra Hollandiába, és már a Noord Brabant lapályán száguldott a vonatom, hogy nemsokára Rotterdamban kössek ki, kezdett felderengeni bennem a felismerés, hogy ismét végzetes tévedés áldozata vagyok. Hiszen ez más (de mennyire más!), hiszen itt nemcsak romantikus naplementék vannak és nagy vizeken himbálózó vitorlások, nemcsak facipős földmívesek, akik mintha valami flamand festő vásznáról léptek volna le közénk, hanem valami egészen más. Ennek az országnak minden négyzetmétere telestele a modern kor mai képeivel, azaz szédítő forgalmú nagyvárosokkal, végeláthatatlan ipari létesítményekkel, felhőkarcolókkal, örömökkel és gondokkal stb.
Pillanatok alatt összeomlott bennem a Jongkindos impresszionista színekből összeállott romantikus országocska képe. Ha így áll a dolog, akkor gyerünk, fiúk, gyorsan-gyorsan pótoljuk be az évtizedes mulasztást. Elő hát azzal a Brüsszelben vett útikönyvvel – hova a fenébe tettem? –, és kezdjük ugyebár Koninkrijk der Nederlanden történelmével. Amiből egy-kettőre kiderült, hogy amióta a világ világ, egy sokat küszködő, háborúzó, szabadságszerető germán törzs lakta ezt a mostoha partvidéket; továbbá, hogy ez az alig 12 milliós nép 1602-ben, amikor még fele ennyien sem voltak, a világ egyik vezető hatalmának mondhatta magát. Érdekességképpen még azt is megemlíteném, hogy 1634-ben százötven holland kivándorló Észak-Amerika keleti partján lerakta egy új város alapjait, és azt – honvágy okából – Új-Amszterdamnak nevezte el.
A város megmaradt, a neve viszont lekopott és New York lett belőle. Nos, ma már Holland Birodalom nincs, de van egy 32 971 km2-es ország, amelynek útjai, mezői, virágai, városai, épületei szellemi profilja sok kellemes meglepetéssel szolgál a vándornak. Elsősorban is, az ég aljáig nyújtózkodó végtelen – és úgy tűnik: néptelen – terek láttán sehogy sem akarózott elhinni, hogy Európa legsűrűbben lakott országa (egy négyzetkilométeren 383 lélek! míg, mondjuk, Dániában 113, Franciaországban 92). Továbbá: furcsa érzés volt állandóan a tengerszint alatt járni (területének kétötöde fekszik a tenger szintje alatt); Noha tudtam, mégis csak itt tudatosodott bennem az, hogy mit jelentett ötven év alatt 1240 négyzetkilométer szárazföldet teremteni – lecsapolással, és hogy néz ki közelről egy 10 ezer kilométeres bonyolult gátrendszer. Mindezt már nem az Ismerjük meg Hollandiát című útikönyvből tudtam meg, hanem egy Rotterdamban élő hazánkfiától, akinek ugyan a névjegyén ma már az áll ott, hogy dr. J. Van Koni, de marosludasi korában még Várkonyi Jancsinak nevezték. A háború vihara sodorta ebbe az országba, sőt az egykori Holland Új-Guineában is töltött néhány esztendőt. Ha jól emlékszem, tíz évvel ezelőtt tért vissza Rotterdamba, és mondanom sem kell, nála jobb útikalauzt nem találhattam volna.
J. Van Koni barátunk persze rögtön a híres holland múzeumokba akart elcipelni, én mégis a rotterdami kikötőt részesítettem előnyben, aztán az amszterdami utcákat és egy félnapos sétahajózást a végnélküli csatornák labirintusában. És miközben a bizarr táj szokatlan szépségében gyönyörködtem, Van Koni a holland mezőgazdaság dicséretét zengte és szédületes termelési eredményekkel írta tele a noteszemet. (Például Hollandia termésátlaga búzából 1969-ben kétszerese volt az amerikainak, és cukorrépában is világelsők.) Folytassam? Nincs értelme. A szélmalmos Jongkind-féle táj ugyanis vonzóbbnak tűnt számomra az adatoknál, a sétahajó bárjának kávéillata pedig kikapcsolódásra csábított.
Késő este vetődtem haza. Másnap mindenáron meg szerettem volna nézni az Eindhovenben levő világhírű Philips-gyárat, de még arra sem jutott időm, hogy legalább kívülről megszemlélhessem. Mondanom sem kell, hogy a világ legnagyobb gyémántcsiszoló központja amszterdami műhelyeibe is csak bekukkanthattam. Amikor szolgálatrakész barátom látta, hogy bosszant a dolog, gyorsan – hazai módra – felvidított egy ősrégi holland viccel, ami számomra persze új volt és valahogy így szólt: Mi a különbség a holland szélmalmok és az amszterdami gyémántcsiszolók között? Válasz: Semmi, egyformán szelek járása szerint működnek… Lehet, hogy igaz: de jól csinálják. Az országot mégsem a gyémántcsiszolók éltetik, hanem a vizet, a tengert legyőző földművesek, a híres holland ipari termékeket gyártó munkások, akik a gyémántcsiszolók türelmével és kitartásával gazdagítják ezt az országot.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 14. számában, 1973. április 6-án.
