Valószínűleg az olvasó kissé csodálkozni fog, hogy Észak-Olaszországot járom, s mégsem Velence lagúnáiról írok, hogy megpihentem a Garda-tó partján, s nem a szépséges olasz tavaszt idézem, sőt Milánóból – ahonnan ezt a tudósítást írom – nem a milánói dóm dicsérete száll hazafelé (pedig szavamra mondom, hogy ezredikszer is a legfelsőbb fokon lehetne beszélni erről az egyedülálló emberi remekműről), hanem egy banálisnak induló milánói vasárnap délutánról akarok beszélni.
Vakító napsütéssel volt tele, s olyan makulátlan, felhőtlen kék ég feszült Lombardia fölött, hogy akár a mediterrán tengerpart is megirigyelhette volna. Egyébként szép, csöndes unalom, lelassított élettempó, séta le-fel az „ti Duomo“ előtti téren, korzózás a Galerie Vittorio Emanuele II üvegcsarnokaiban, s mintha Milánó 400 ezer autója is megtisztelte volna az ünnepnapot azzal, hogy nagy része elkerülte a belvárost.
No, ebbe a délutánba robbant bele a San Siro-i dráma. A gyengébbek kedvéért megemlítem, hogy a San Siro Milánó legnagyobb stadionja, a dráma pedig… amelynek a ma reggeli lapok tíz-tizenkét nagy oldalt szentelnek, nem volt más, mint az, hogy a labdarúgó-bajnokság éllovasa, a világhírű Milan kikapott. (Ott voltam a mérkőzésen, s szerény véleményem szerint, joggal kapott ki. Gyengén játszott).
No, de ugyebár korántsem akarok elkésett sporttudósítást küldeni Milánóból A Hétnek – hanem egy bonyolult társadalmi pillanatképet kívánok felvillantani; arról szeretnék beszélni, ami tulajdonképpen a San Siro-i zendülés mögött feszül. Mert egy robbanó erejű kitörésnek voltam tanúja ezen a milánói délutánon. Egy (valóban jogtalanul) meg nem adott tizenegyes miatt, 2:l-es Varese-vezetésnél tört ki a botrány. Előbb – bevallom, kicsit élveztem is – gondoltam, kapok egy kis ízelítőt az olasz szurkolók szenvedélyéből. Igen ám, de az üvöltözésből tettlegesség lett, aztán pillanatok alatt – mintegy kétezer ember rohant be a pályára – verekedés, rendőrség, könnyfakasztó bomba –, majd elhangzott a végzetes jelszó: Vért akarunk látni! Sangue! Sanguel – cseng még most is a fülembe az üvöltés. Majd: „Polizia assassina”! Panzino játékvezetőt rohamsisakos, fegyveres rendőrök menekítették ki. Felfordulás, pánik, letartóztatások, súlyos sebesültek… A Milan vezetője, Carravo, hangszórón keresztül csöndre inti a megdühödött fiatalokat. Mert túlnyomórészt, sajnos, azok voltak. Méghozzá különböző csoportokra tagolódva. A szakértők azt mondják, hogy a leghangosabbak az anarchisták voltak. Hippiben sem volt hiány – no meg a hivatásos verekedők sem hagyhattak ki egy ilyen ziccert. Egy adott pillanatban a megnémult tribünről nézve, egészen hihetetlen látványt nyújtott a San Siro-i zöld pálya. Jól megszervezett csoportok verekedtek egymással – és már sem a meg nem adott tizenegyesről nem volt itt szó, sem futballról, hanem politikáról, egy mind jobban feszülő társadalom minirobbanásáról. A neofasiszták a baloldalt szidalmazták, az anarchista ifjak meg a társadalom ellen zendültek, a dühödt kiáltások politikai jelszavakká változtak, s mondani sem kell, hogy San Siro kiürítése után is folytatódott a csetepaté Milánó különböző negyedeiben.
Renzo Chiarelli könyvében (Connaitre Milan), amit bédekkerként használok ebben a kétmilliós városban, „ahonnan a fasizmus elindult, s ahol a fasizmus kimúlt“ (itt akasztották fel, fejjel lefele az agyonütött Mussolinit!) – ez a fejezet persze tökéletesen hiányzik. Márpedig Milánó nemcsak a nagy ellentétek városa, hanem még ma is a munkásosztály, a kommunista párt egyik fellegvára – töretlenül él itt a forradalom s a felszabadító partizánharc szelleme. És épp ezért, épp ez ellen fog össze a jobboldal; ezért a szervezkedés, a rendzavarás, a feszültségteremtés – s minden egyes alkalom kihasználása – a jobboldal résnyitására.
… Egyébként csöndes, szép olasz vasárnap volt, több mint tizenegyezren tekintették meg a milánói Scalát, és háromezer kétszáz ember gyönyörködött Leonardo da Vinei Utolsó vacsorájában, amely a Santa Maria déllé Grazié falát teszi halhatatlanná 1497 óta.
Milánó, 1971. március vége.