Még egy esztendeje sincs annak, hogy 80. születésnapját ünnepelték Kolozsváron, még két hónapja sincs annak, hogy szemtől szemben ültem vele bukaresti dolgozószobájában, és hihetetlenül gazdag életének mozzanatairól faggattam – a tisztán látók micsoda fölényével beszélt erről az életútról! –, és most már a halál társul a nevéhez. Pedáns, professzoros rendszeretete, amely egy mélyen gondolkozó, rendszerező elme kivetülése volt, nem hagyott maga után rendezetlen ügyeket, „csak a világotˮ – mondta fanyar öngúnnyal. Nos, valóban a világot nem tudhatta hatalmas ívet befogó életútján rendbetenni, de meg volt az a nagy emberi elégtétele, hogy első eszmélésétől kezdve ezért lázadt, ezért cselekedett.
Hiszen Kohn Hillel élete következetesen a forradalomnak áldozott élet volt. Harc kifele, lobogás a „dolgos jókedvű, tiszta időkértˮ és ugyanakkor örökös küzdelem befele, önmagával, hogy szellemileg, fizikailag helytállhasson – helyt is állt a harc legdöbbenetesebb helyzeteiben is – a pártvezette forradalom frontján. Munkások és tudós emberek sora vallja magát Kohn Hillel tanítványának, ezért – és sok minden másért – nem kíséri magány ezt az elmúlást és hála lengi körül az emlékét.
A régebbi és mostani nemzedékek nem felejtik el az illegális pártharcost, a szerkesztőt, a nagy kommunistaellenes perekben példát mutató Kohn Hillelt, mint ahogy emlékünkbe vésődött a Babeș-Bolyai Egyetem „profelvtársánakˮ közismert alakja is. Most már leülepedett békés tisztasággal áll előttünk maradandónak ígérkező életművének sok vonása.
Utolsó együttlétünkkor, közvetlenül súlyos megbetegedése előtt, amikor a Sofia utcai dolgozószobájában beszélgettünk készülő-formálódó kötetéről, hirtelen felállt a karosszékből, odament a könyvtárszekrényhez és kézbevette Ady verseit. „Tudja, mi lenne a kívánságom? – fordult felém. – Tegyük az interjúkötet elé mottóként a kövekező Ady-sorokat: „Testvérem, bajtársak, / Feledni nem szabad és nem lehet / A régi küzdő társat…ˮ Ígérem, tisztelt professzor elvtárs, kedves jó Hilli bácsi, hogy kérését tiszteletben tartom, a könyv címoldala elé odatesszük mottóként az idézett Ady-sorokat. Mert – valóban – feledni nem szabad és nem lehet – a régi küzdőtársakat.
Megjelent A Hét III. évfolyama 7. számában, 1972. február 18-án.