a gépíró-szobában. Vártam, amíg befejezi. – Azonnal kész vagyok, hamar megy – mondta, és a kezében levő papírlapokat lobogtatta.– Rendben, nekem nem sietős –válaszoltam. Diktálta tovább fordulatos, szellemes, mindig telibe találó szövegét. Élvezet volt hallgatni. Amikor befejezte, felállt a székről, és nagyúri, földesi mozdulattal átadta a helyét – Tiéd a nő… – Köszönöm – feleltem –, de volna egy kérésem, add nekem a kézírásos szövegedet. – Kíváncsian, élesen nézett rám. Parányi gyanakvás ült ki a tekintetébe: ugratom? komolyan kérem? – latolgathatta magában. – Gyűjtöm – magyaráztam. – Az élőkét? – kérdezte homlokát ráncolva. – Csak az élőkét – válaszoltam. – Miért gyűjtőd? – faggatott tovább. – Hogy legyen. És bebizonyítsam magamnak, hogy még a legjobb tollforgatónak is milyen gyötrelem az írás. – Ha ez a hobbid, hát nesze – és nekem adta. Azóta őrzöm.
Most elővettem.
Ceruzával írt, át- és átjavított, kétszer-háromszor újrafogalmazott mondatok. Forgatom a kéziratot. Puszta léte új jelentőséget, súlyt kapott. Egyetlen drámai pillanat leforgása alatt drága-fájó emlék lett belőle. Immár örökre magán hordozza az időt, diszkrét betekintést nyújt gondolkodásának rejtett gépezetébe, a teremtés, az írás örök misztériumába. Racionális összefüggéseiben mutatja meg az örökösen töprengő, sugalmazó, jelenséget értelmező Földes Lászlót.
Az élet gazdag rendetlensége és a törvény gazdag rendje között telt el rettenetesen rövidre szabott élete. 1945 őszén barátkoztunk össze. Aradról jött Kolozsvárra unokaöcsémmel, Dán Pállal együtt, így kerültünk egy társaságba. Csak homályos hangulati és élményfoszlányaim maradtak abból a korból, ami az első eszmélés és az első felismerés között eltelt. Két ragyogó diák, két ragyogó elme volt.
Előbb Dán Pál halt meg, harminc és egynéhányéves korában, most már Földes László sincs.
Unokatestvérem fiatalabb volt nálam, és mivel együtt jöttek, együtt jártak egyetemre, mindig azt hittem, hogy Laci nálam egy-két évvel fiatalabb. De amikor mindketten A Hét szerkesztőségébe kerültünk, és itt egy jókedvű délután kineveztük a szerkesztőség korelnökét, kiderült, hogy őt illeti meg ez a cím. Valamivel idősebb volt nálam. Sokat ugrattuk egymást az öregedés ürügyén, bár a fiatalok derűje, optimizmusa, az örök élet titkos reménye lapult minden tréfánk mélyén. Amikor azon az őszi napon elutazott Kolozsvárra kivizsgáltatni magát, a homályos folyosón még tréfásan visszaszólt: – Bucókám, amíg hiányzom, megengedem, hogy bitorold a korelnöki címet…
– Köszönöm – válaszoltam. – Remélem, rövid lesz ez a bitorlás.
De hiába viselném a szerkesztőség korelnöki rangját, Földes László sosem lesz belőlem. Mint ahogy másból sem.
Mert eredetiségét, egyéniségét, tehetségét tragikus végzetével együtt vitte a sírba. A birtokomban levő kéziraton talán ott ennek a végzetnek a jele is.
Csak mi nem vettük észre idejében.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 2. számában, 1973. január 12-én.