Beszélgetés Bodor Pállal, a Román Televízió nemzetiségi adásainak főszerkesztőjével
Az elmúlt ötéves terv során a román televízió új, modern központtal, továbbító állomások egész sorával gyarapodott; ugyanakkor rendkívül gyorsan szaporodott az előfizetők, az eladott készülékek száma. A műsoridő kibővülése, az adások eszmei-művészi vonzóerejének növekedése nyomán magasabb szintre emelkedett a tévé szerepe a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építőinek életében. Ennek a fejlődésnek a szerves részeként, pártunk következetes marxi-lenini nemzetiségi politikájának jelentős új eredményeként indult meg a román televízió magyar és német nyelvű adása, amely újabb hatásos lehetőséget nyújt az anyanyelvű megnyilatkozásra, a kölcsönös megismerésre, valamint a testvériség elmélyítésére. Az új ötéves terv kezdetén a röpke számbavétel igényével kereste fel munkatársunk a tévé nemzetiségi adásainak főszerkesztőjét.
D. M.: Közel másfél évesek vagytok. Ez mindenféle időszámítás szerint kevés. Elmondanád, hogy ti, a Román Televízió magyar nyelvű adásának a szerkesztői, miként értékelitek a lepergett időt és munkátokat – túl vagytok-e már a kamaszkoron?
B. P.: Emlékszel a legelső autókra? A hintókat utánozták…
D. M.: Értem, de talán hasznos lenne megmagyarázni ezt a hasonlatot.
B. P.: Úgy értem, hogy még nem a televízió formanyelve, hanem jórészt a hagyományosabb műfajok uralkodnak a magyar és a német adásban. Egy kicsit hetilap, egy kicsit napilap, egy kicsit színház (még igen kevéssé tévé-színház!) vagyunk. No meg egy kicsit természetesen: rádió.
D. M.: A kritikák szerint mégis volt már néhány tévé-szerű adásotok.
B. P.: Adásunk talán nem – csak adáson belüli műsorszámunk. A legsajátosabb tévé-műfajok jobbára késnek… Igen, volt már két egyenes adásunk, de szerintem ezekből is hiányzott a váratlan, a drámai mozzanat. De adásainkban ritka a problémafelvető riport és ankét is. Vagy az országos távlatokat befogó szintézis. Nem szerveztünk vetélkedőket, a tömegek aktív részvételét biztosító komoly játékokat. Mint ahogy a szórakoztatás legkülönfélébb válfajaiban is nagyrészt még a készen kapotthoz folyamodunk, színészek vagy színházak kész produkcióihoz. E tekintetben a megoldás: a saját tévészínház megteremtése, azaz saját rendezés, országos szereposztás, saját műsorpolitika. És: a saját művészi rövidfilmek…
D. M.: Milyen szövegkönyvekre, milyen darabokra, milyen forgatókönyvekre gondoltok?
B. P.: Nem szívesen rögtönzök névsorokat. Páskándi Géza, Kocsis István, Deák Tamás, Méhes György, Földes Mária, Bodor Adám, Asztalos István, Nagy István, Sütő András és Sigmond István kézirataival foglalkozunk most. Méhes gyermekeknek szóló sorozatának (Krumpli és Pityóka) első két részét Barna János rendezésében, Bencze Ferenccel, Szabó Lajossal és Vándor Andrással a három szerepben már el is készítettük.
D. M.: Rendezők?
B. P.: A hat magyar színház legjobb rendezőin kívül a tévé és a Bukarest és Sahia-stúdiók legjobb magyar vagy magyarul tudó szakembereire, valamint a román színházi- és filmvilág más, kitűnő rendezőire gondolunk.
D. M.: Színészek?
B. P. j Minden esetben a rendezőre bízzuk a szereposztást. Mindenesetre elfogulatlanabb, merészebb, izgalmasabb szereposztási politikát szeretnénk kialakítani – mint ahogy azt is reméljük, hogy modern, a legszélesebb tömegekhez szóló repertoárral és friss rendezői koncepcióval bágyadt állóvizeket is felkavarunk majd.
D. M.: Ezt örömmel üdvözöljük, hiszen – ahogy annyiszor beszéltünk már róla – színházi életünkből épp a nemes szellemi kalandok hiányoznak. Legalább ti próbáljátok meg…
B. P.: Ha már maga as adás, annak idején, kissé elhamarkodottan indult – most óvatosabbak vagyunk…
D. M.: Egy kicsit elkalandoztunk. Talán térjünk vissza az első kérdéshez. Az adás koncepciójáról, magáról a profilról szeretnénk néhány szót hallani, ha lehet.
B. P.: A döntő kérdés az adás politikai funkciója tekintetében annyira világos, hogy talán nincs is mit tisztázni. A magyar adás szervesen beépül az egész televízió műsorába, az egész sajtóéletbe, a romániai magyar sajtó egész rendszerébe. Fő célkitűzése a szocialista építés és az egész nép szocialista egységének a szolgálata. Pártosan nevelni annyi, mint becsületes, testvéri, közös munkára nevelni. A televízió magyar és német adása éppúgy gazdagító része az egésznek, mint ahogy a romániai nemzetiségek gazdagító részei e föld népének. A részt szolgálva az egész javát szolgáljuk – és fordítva… De ez az egység a képernyők előtt is jelentkezik… Nézőink döntő többsége nem azért vette meg készülékét, hogy csak a heti kétórás adásunkat nézze. Figyelemmel követik nagyjából az egész televíziós műsort. Így tehát semmilyen vonatkozásban nem szeretnénk megismételni a testvéradás műsorát. Szerintem azt kell adnunk, ami sajátos többletet jelent.
D. M.: Ebben egyetértünk. De ha már a tévé-előfizetők kérdése fölmerült: van valamilyen adatotok arról, hogy a magyar és a német adás indulása óta kimutathatóan növekedett-e valahol a készülék-tulajdonosok száma?
B. P.: Kovászna megyéből egy tanítónő azt írta nekünk a napokban, hogy a televízió fennállásának első tizenhárom esztendejében összesen négy készüléket vásároltak a községében – az elmúlt esztendőben, tehát az adás indulása óta, a tévé-előfizetők száma hatvanra nőtt.
D. M.: Néhány tévéposta adásotokat figyeltem. A felolvasott levelekből és válaszaitokból arra következtettem, hogy ma már nemcsak a magyar és német nemzetiségű hallgatókra, nézőkre számíthattok.
B. P.: Erdélyben, Bánságban és Biharban elég sok román nemzetiségű állampolgár tud, ért magyarul – mint ahogy a romániai magyarok legszélesebb tömegei tudnak románul. Minden jel arra mutat, hogy figyelik adásainkat. Meglepően sok román nézőtől is kapunk levelet. Nemrégiben egyébként számunkra érdekes tanulságokkal zárult fölmérés történt. A televízió közvélemény-kutató részlege megszervezte a fennállása óta legnagyobb kutatását. Húsz megyére terjedt ki ez a munka. Azt vizsgálták, hogy egyetlen vasárnap, a reggeltől estig tartó műsorból milyen adásokat milyen mértékben néztek, illetve kedveltek az emberek. Tizenhat műsorszámot iktattak a kérdőívekbe. A régebbi, szűkebb körben végzett kutatások alkalmával a magyar adás „nézettség” tekintetében a 15—16. helyre szorult, amit statisztikailag természetesnek tartottam. Az említett felmérés azonban – noha az alanyok nemzetiségi összetétele nagyjából megfelelt az országosnak – egészen más, valóban meglepő eredményt mutatott ki. Bizonyos kategóriáknál „nézettségi arány” tekintetében a magyar adás a negyedik-ötödik helyre ugrott fel. (Például értelmiségieknél és földműveseknél.) Nézettség tekintetében tehát azon a vasárnapon csak a sportadás, a népi muzsika és a Három testőr című film előzte meg az összes megkérdezett nézőnél a magyar adást. Sok román televízió-néző kérte, lássuk el fontosabb műsorszámainkat román felirattal. Temesvári Svejk-előadásunkkal ezt be is vezettük.
D. M.: Ami természetesen hozzájárul majd a kölcsönös megismerés elmélyítéséhez. No, de térjünk át egy „kényesebb” területre. Mi a véleményed a tévékritikáról?
B. P.: Minden kritika, minden vélemény valamilyen szempontból feltétlenül tanulságos. Abban is és akkor is, ha a mi véleményünk szerint esetleg téves. Természetesen a romániai magyar tévé-bírálat most van kialakulóban. Mint ahogy a szerkesztőségünk és adásunk is csak most alakul.
D. M.: Mégis, mondd, mit várnál el a tévékritikusoktól?
B. P.: Azt hiszem tehát, hogy a tévékritika elsősorban a közönséget neveli, a közönséget hozza közelebb ä tévé formanyelvéhez. Épp ezért furcsállom, hogy néhány jelentős teljesítményünk és kirívó kudarcunk majdnem teljesen visszhangtalanul maradt – még a bukaresti magyar nyelvű sajtóban is.
D. M.: Például?
B. P.: Azt hiszem, Fischer István negyven perces dokumentumfilmje a kolozsvári Tehnofrigról alapos vitát érdemelt volna. Meggyőződésem, hogy Barta Gábor Sütő-filmje – a maga sajátos műfajában az első romániai magyar tévé-teljesítmény – akár széles körű kerekasztal értekezletet is megérdemelt volna. Ha lapszerkesztő vagyok, összehívok 10—15 kritikust, riportert, írót, filmszakembert, levetítem előttük ezt a 35 perces filmet, és az utána következő vita jegyzőkönyvét leközlöm. Tanulságos lett volna nemcsak a közönség számára, hanem azok számára is, akik a televízióban a romániai magyar dokumentum- és művészi filmgyártás jövőjére gondolnak.
D. M.: Mi volt számodra a legizgalmasabb tapasztalat és tanulság a televíziónál? Tudtommal negyvenéves vagy, huszonnégy éve közölsz, évekig napilapnál, majd hetilapnál és a könyvkiadásnál dolgoztáL Most új feladat előtt állsz.
B. P.: Bizonyára elfogult vagyok, hiszen az ember mindig abba szerelmes, amit csinál. Most úgy érzem, hogy a romániai magyarság önkifejezésének talán legfontosabb eszköze a tévé. Hiszem, hogy a képernyőn többet tud meg egymásról román és romániai magyar, mint bármilyen más úton. Hiszem, hogy a képernyőn ezt a kölcsönös megismerést és testvériséget kell szolgálnunk. A képernyőnek egyébként hihetetlen mozgósító ereje van! Pusztán azért, mert létezünk mint lehetőség – rengeteg helyen új életre kapnak a romániai magyar közművelődés különféle formái. Kórusok, színjátszócsoportok, tánccsoportok aktivizálódnak, zenekarok jönnek létre, új zeneszámok születnek meg, tehetséges szólistákat fedezünk fel, olvasók százai azért vesznek meg könyveket, mert a televízióban hallanak róla. Vlahicán a közvélemény kutató részleg munkatársa 300 embernek tette fel a kérdést – 300 egyszerű embernek, munkásnak bánvásznak, földművesnek –, hogy ki az a zeneszerző, akiről halála 25. évfordulója alkalmából most emlékezett meg a világ. Több mint 200-an tudták: Bartók Béla. Ennek a 200-nak azt a kérdést tette fel a kutató, hogy milyen forrásból értesültek erről: az újságokból, rádióból vagy a televízióból származik értesülésük? 175-en a televíziót jelölték meg hírforrásul.
D. M.: Valóban sokatmondó felmérés. A televízió tehát lassanként a romániai magyarság hazafias, szocialista nevelésének egyik leghatásosabb eszközévé válik.
B. P.: És ezen belül az anyanyelv ápolásában a hagyományok tiszteletében, általában a hazai értékek ápolásában és terjesztésében is hallatlanul nagy szerepet játszhat. Azt tartom a legfontosabbnak, hogy a feladatok teljesítését sohasem a befelé fordulás, elzárkózás, a helyi érdekű köldöknézés szellemében – hanem a korszerű, tág látókörű gondolkodás és meggondolkodtatás és természetesen a testvériség szellemében végezzük el. Másrészt nem elhanyagolandó feladat a romániai magyar és német kultúra propagálása a román közönség soraiban.
D. M.: Egy múltkori nyilatkozatodban azt mondottad, hogy a közönség nagy része csak szórakozni akar a képernyő előtt. Nem említetted viszont, hogy a kritikusok egy része éppen szórakoztató adásaitokat bírálta a leginkább.
B. P.: Minden adás, minden lapszám, minden mű lehetne jobb is. Sajnos, a válaszom is közhely: nem mondunk le a szórakoztatásról – megpróbáljuk színvonalasabban megoldani. Egyébként az egész világon ez a kérdés állandó vita tárgya. Egyes országokban élesen különválasztották az értelmiségieknek szóló, igényesebb programot a szélesebb közönséghez szóló, könnyebb fajsúlyú szórakoztatástól. Ezzel a megoldással nem érthetünk egyet. Meg kell találnunk a legjobb arányokat, a legjobb összetételt. Magunk mellé kell állítanunk a filmgyártás, a színpad, a díszlettervezés, a grafika, a zene, a tánc stb. legjobb romániai magyar vagy magyarul tudó szakembereit – és nemcsak őket. Hiszen rengeteget tanultunk, rengeteg segítséget kaptunk tapasztalt román tévés kollégáinktól. Munkánk elképzelhetetlen a sok kitűnő román szakember, mérnök, technikus, operatőr, vágórendező, világosító, hangmérnök segítsége nélkül, önmagunk iránti fő kötelességünk nagy távlatokban gondolkodni, minden lehetséges jó eszközt szem előtt tartani, a szerkesztői-szervezői munkát több éves és több hónapos ütemterv szerint kialakítani. Csak amikor bőséges tartalékanyag áll majd rendelkezésünkre, amikor gazdag anyagból tudunk válogatni és szerkeszteni, csak amikor számos izgalmas importer és műsorvezető működik közre adásainkban – és még sorolhatnám a végtelenségig a feltételeket –, csak akkor javulhat meg igazán a román televízió magyar adása. Csak amikor arra gondolhatunk már, hogy nagyjainkról olyan i dokumentumfilmeket készítünk, amelyek megmaradnak az utókornak, csak amikor legjobb riportjaink, dokumentum- és művészfilmjeink bejárják a félvilágot és elmondják mindazt, amit mi vallani akarunk erről a földről, ahol élünk, akkor érezhetjük majd úgy, hogy elkezdtünk valóban jól dolgozni.
D. M.: Egy utolsó, részletkérdésnek tűnő, de szerintem lényeges probléma amit említettél is –: dokumentumfilmek nagyjainkról! Ebben az irányban tettetek már valamit?
B. P.: Egyelőre keveset. Most készült el Vári Attila interjúja Kós Károllyal és Nagy Istvánnal, most fogott hozzá Fischer István egy Kovács György színészportréhoz. Vasárnap közvetítettük Banner Zoltán Bartalis-adását, szeretnénk portréfilmet készíteni Nagy Imréről, Farczádi Elekről, Molter Károlyról, Horváth Imréről, Horváth Istvánról, Kacsó Sándorról, Szabó T. Attiláról, Jancsó Elemérről…
D. M.: Engedd meg, hogy félbeszakítsam a sorolást – nehogy valakit kifelejts.
B. P.: Még csak annyit, hogy ezzel a tervünkkel az iskolák filmszükségleteire is gondolunk. Többek között azért is bíztuk meg Turcu György filmrendezőt, hogy a pártévfordulóig a Marosi Péter monográfiája és a te Halálűző című köteted alapján készítsen dokumentumfilmet Salamon Ernőről, amelyet román és német változatban közvetíteni lehet.
D. M.: Miután a riporternek is örömet szereztél – ő is igyekszik viszonozni: több kérdést nem teszek fel. Köszönöm.
Megjelent A Hét II. évfolyama 7. számában, 2021. február 12-én.
