I. évfolyam 1. szám
1947. augusztus elején érkeztem Bukarestbe. Egész éjjel utaztam. A kolozsvári gyorsvonat olyan zsúfolt volt, hogy lélegzeni is alig lehetett a fülkében, így aztán eszembe sem jutott elérzékenyült lélekkel emlékeket kergetni, sem azon gyötrődni, hogy vajon mi vár a fővárosban? Holtfáradtan szálltam le, és ami még ennél is rosszabbnak tűnt: egy szál magamra utalva léptem az Északi Pályaudvar peronjára. Az utolsó pillanatig úgy volt, hogy Kőműves Gézával együtt jövünk Bukarestbe, de ő még gondolkozott, erősen latolgatta ezt a kalandízű helyváltoztatást. Így aztán egyedül, a fiatalok közismert felelőtlenségével és vakmerőségével startoltam Kolozsvárról a Nagy Ismeretlen felé. Mert számomra akkor ez volt Bukarest. Az álmosan szerteszét repdeső figyelmem semmi mást sem fogott fel, mint valami nagy káoszt. Egészen hihetetlennek tűnt számomra ez a színes áradat, az ide-oda futkosás, a hatalmas zsivaj. Bevallom: egy kicsit megijedtem. De rögtön meg is nyugtattam magam: Rasovszki Pista bácsi, a leendő lap kiadóhivatalának az igazgatója még tegnap is telefonon megnyugtatott, hogy valaki – okvetlenül – majd vár rám az állomáson. És egyébként is minden jó lesz.
Nem várt senki. És nem lett minden jó.
Továbbá megígérte, hogy az első naptól kezdve: „a főváros egyik legjobb kantinjában fogtok zabálni”. Sehol semmi kantin. Írásban közölte: „Ha fizetést egyelőre nem is, de előlegként zsebpénzt, azt azonnal kiutal önöknek a kiadóhivatalunk.”
Soha előleget nem kaptunk. Mondjam azt, hogya beígért szállodai szobát sem sikerült biztosítania? Nem mondom. Könnyű kitalálni. Ilyen esetben az ember – mivel augusztus volt – a lélek klinikáján söröskancsóval vigasztalódik, és szidja azt az átkozott pillanatot, amikor a jó, nyugalmas, és biztonságos Kolozsvárt csak úgy egyik napról a másikra faképnél hagyta. De nem volt sör sem. Ezzel szemben leendő riporterkollégám, Földes Imre – aki valamelyes bukaresti tapasztalattal rendelkezett – beajánlott Weiss úrnak, a vendéglősnek és kávéháztulajdonosnak, aki hajlandó volt a „szerkesztő elvtársaknak” utólagos fizetség ellenében minden reggel kilenc óráig egy csésze tejeskávét kiszolgálni egyetlen szelet üres kenyérrel, „mert ugyebár hivatalos áron sincs sem vaj, sem dzsem, a tojásról nem is beszélve”. A tejeskávé elfogyasztását aláírásommal igazoltam. Ez volt az első nyilvános érvényű aláírásom – Bukarestben. A reggelizés kérdése tehát meg volt oldva. A lap kérdése viszont még nem. Márpedig – mondanom sem kell – ez lett volna a legfontosabb.
Első ízben 1946 őszén, a választások után hallottam a szándékról, nevezetesen központi magyar lap létesítéséről Bukarestben. Tamás Gáspár árulta el nekem az Igazság titkársági szobájában. „Párthatározat” – tette hozzá kurtán. Valóban párthatározat volt, a következetes marxi-lenini nemzetiségi politika újabb eredménye.
1947 tavaszán már széltében-hosszában tárgyalták a bukaresti magyar lap létesítésének tervét és a „Duma-posta” asztalánál találgatták a főszerkesztő személyét. Kolozsvári, marosvásárhelyi, nagyváradi nevek röpködtek az asztal körül. Kacsó Sándort valamennyi irányzat és fél elfogadta. De azt is mindenki tudta, hogy az ő vállán fekszik a magyar Népi Szövetség munkájának neheze és még ezeregy más feladat. Tehát nyilvánvaló, hogy nem lehet az új napilap aktív vezetője. Hát akkor ki? És ez a „ki” hogyan és honnan toborozza majd össze a szerkesztői kollektívát – kivel fog együtt dolgozni? Mert hogy a bukaresti aszfaltból sem magyar szerkesztő, sem magyar riporter nem nő ki, az biztos.
Egy szép napon Aszódi János behívott a főszerkesztői szobába és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem felutazni Bukarestbe, néhány parlamenti tudósítást és egy grivicai riportot készíteni az Igazságnak. Örömmel vállaltam. Csak később tudtam meg, hogy ekkor figyeltek fel rám. A toborzó körút során velem is elbeszélgettek. De a harc a tapasztalt, jól felkészült szerkesztőkért folyt, például Kőműves Gézáért. Nehéz lenne most, huszonöt év távlatából elemeire bontani a toborzás mindenképpen izgalmas és felelősségteljes munkáját. A kit? miért? hogyan?-ra sem tudnék pontosan válaszolni. Érzelmi-hangulati elemek épp úgy belejátszottak ebbe a szelekcióba, mint természetesen a politikai szempontok, személyes ismeretségek és nem utolsósorban a véletlenek. Emlékszem, Gáll Ernőn és Kőműves Gézán kívül Balla Karcsiról is szó volt, hogy felkerül a fővárosba, aztán Benedek Juditról. És, ha jól sejtem, jómagam, az Igazság egyik legfiatalabb riportere, csak harmadrangú tartalékként szerepelhettem azon a bizonyos listán. De mivel túl nagy tülekedés nem volt észlelhető, hát szép lassan, de biztosan lemorzsolódott a hosszú lista. A tartalékok előléptek.
Lehet, hogy ha ezt akkor tudom, megtelt volna az életem és elkezdtem volna töprengeni azon, hogy érdemes-e egy ilyen vállalkozásba belevágni. Azaz: egy nemlétező lap, nemlétező riporteri posztját elfogadni, továbbá felcserélni a napi háromszori étkezést az egyszer-is-bizonytalannal, a kellemes kolozsvári otthont egy rettenetes albérleti szobával – a megszokott munkaritmust, egy teljesen új, idegen környezetben folytatandó fővárosi újságíróskodással. Kevesebb romantikával nézve a helyzetet, ez lett volna a felelet: „ne marhulj, öregem, keress magadnak sürgősen egy olyan palit, aki ma reggel lépett le a falvédőről és hajlandó belevágni az ügybe”.
Igen ám, de vannak még megszállottak is a világon, meg történelmi idők, meg forradalmi lendülettel teli évek, meg jó ügyért önzetlenül lelkesedők – és nem utolsósorban – egyértelmű azonosulás valami céllal, amit csupán megsejt az ember.
Igen ám – de nem volt lap. Mert 1947-et írtunk, a párt ezernyi frontszakaszon harcolt, teljében volt a hatalomért vívott küzdelem, óriási gazdasági nehézségekkel küszködött az ország, zenitjére hágott az infláció. Szerencsére akkor már bejárásunk volt a Központi Bizottság kantinjába, tehát naponta kétszer meleg ételhez jutottunk, és az osztályharccal szerzett, félig rekvirált szobánk bérét sem mi fizettük (Tarkó Lászlóval laktam együtt).
Végre megtartottuk az első szerkesztőségi értekezletet. Ha emlékezetem nem csal, a következők ülték körül az asztalt: Robotos Imre főszerkesztő. Kőműves Géza, Jakab Antal, Sőni Pál, Karács Andor, Lőrinczi László, Tarkó László, Földes Imre, Vida Zoltán, Kiss Erzsébet, Fábián Magda és jómagam. A kiadóhivatal részéről még részt vett: Rasovszki István és Schön Manyi. Az állandó tudósítók, éspedig Simon Magda, Dimény István, Korda István csak egy későbbi megbeszélésen vettek részt.
Az első lapszám első tervét beszéltük meg. És ezzel kapcsolatban – hozzávetőlegesen – a rovatbeosztást. Jakab Antal, az akkori idők legtapasztaltabb, legjobb tollú újságírója, vállalta magára a belpolitikai oldal megszerkesztését (gyakorlatilag: napi két-három oldal megírását). Karács Andor foglalkozott a gazdasági kérdésekkel, Sőni Pál a művelődési rovattal, Kőműves Géza a külpolitikai oldalt szerkesztette; Vida Zoltán a titkárság szerepét vállalta, hárman, azaz Tarkó László, Földes Imre és én láttuk el a lapot hírekkel, riportokkal. Kiss Erzsébet és Fábián Magda még soha nem dolgoztak szerkesztőségben – tehát volontőr, azaz nemecsek számba mentek.
Az imént úgy fejeztem ki magam, hogy „megbeszéltük” az „első lapszám első tervét”. Helyes. Mert aztán született egy második lapterv, egy harmadik, egy ötödik… tizedik… és – ki tudná megmondani, hogy hány variánsa volt ennek a lapindító számnak. Állandóan módosult a lentről és lentről érkezett új szempontokkal, a szédítő iramban pergő eseményekkel, és végül teljesen felborult a lap megjelenésének küszöbén bekövetkezett pénzügyi reform miatt.
Így aztán mind gyakrabban ültük körül a szerkesztői asztalt. Akkor már tudtam, hogy az újságírás elsősorban mesterség, mondjuk olyan, mint a kőművesség. De mégis több. Mert hivatás is, meg gyötrő igazságkeresés, meg mással-törődés, meg a világgá-kiabálás belső indulata. Akkor már a zsebemben lapult az ideiglenes újságírói igazolvány is, amely egy csapásra biztonságot kölcsönzött, fontosságtudatot, önmagam túlbecsülésének az érzését. Az eljövendő évek nagyrészt szertefoszlatták az igazolvány fétiserejét, de akkor még javában lelkesített. Mindent meg mertem kérdezni, mindenhova merészen be mertem kopogtatni, mert ott lapult a zsebemben a beleszólás jogát igazoló bizonylat, amely fejedelmi biztonsággal ruházott fel.
De be kell vallanom azt is, hogy abban a percben született meg bennem az a bizonyos kettősség is – amitől sokáig nem tudtam megszabadulni: egyrészt „hivatalos közeg” voltam, kordonokon keresztülsétáló „közéleti egyén”, aki ebből a szemszögből és ebben a minőségben kutatja az életet, másrészt maradtam a mindennapi kis emberke, jelentéktelen szürke pont a milliók között, akinek a véleménye – az évek pergésével – sok mindenben nem egyezett igazolványos önmagával. De ez nem tartozik ide. Mint ahogy nem tartozik ennek az emlékezésnek a keretébe a Bukarestben összeverődött szerkesztőségi kollektíva további sorsalakulása sem. Ki láthatta előre azon a forró nyári napon a felfelé ívelő karriereket és bukásokat, a korán lesújtó halált vagy a jelentéktelenségbe fulladó álmokat? Ki láthatta előre a kollektív felemelkedést – a százezres példányban megjelenő lap száztagú szerkesztőségét? És ki ismerné fel a csöndes, magukba forduló nyugdíjasokban az akkori szerkesztőket?
Állandóan változott a lapterv. Először egy bukaresti üzemi riportot bíztak rám. Tájékozódjak – biztattak –, menjek el a Scȋnteia szerkesztőségébe. A központból beszóltak nekik, hogy nyúljanak a hónunk alá. Felmentem. Szívesen, melegen fogadtak. Akkor ismertem meg Ştefan Voicut, Silviu Brucant és a többieket. Meghallgattam a tanácsaikat, ők segítettek hozzá ahhoz a meghívóhoz, amely jogot adott, hogy részt vegyek az augusztus 23-i ünnepi ülésen, amelyet az Atheneul Roman nagytermében tartottak. Nem volt sötét ruhám. Márpedig a király és Groza Péter miniszterelnök jelenlétében, egy ilyen hivatalos ünnepségen kötelező volt a sötét ruha. Az utolsó pillanatban Földes Imre segített ki a bajból. A KISZ-otthonban lakott, s ott az egyik titkárnak volt egy sötétkék zakója, azt lopta el – átmenetileg. Akkor láttam életemben először és utoljára Mihály királyt. Megírtam a „színes”-et az eseményről, nem jelent meg. Mert még a lap sem látott napvilágot.
Aztán papírra vetettem a tomboló infláció bukaresti furcsaságait, felháborító vetületeit. A riport tetszett – úgy általában. Igaz, Jakab Anti egy-két passzust átírt, Robotos Imre egy-két passzust kihúzott. Karács Andor a riport végére hozzábiggyesztett egy csattanót – de az írást – végre! – leadták szedni. Nem jelent meg. Mert – ismét – közbeszólt a történelem: megjelent a pénzbeváltás-rendelet! „Ez az igazi téma!” – mondta ki egyhangúlag a szerkesztőségi értekezlet. „Írd meg, Dános!” Rohanás, telefonálgatás, két napi szaladgálás Bukarest utcáin. Ha csak egyetlen órára lett volna egy autónk! Autó? Még villamospénzünk sem volt.
Megírtam. Hosszúra sikerült. „Sebaj, majd meghúzzuk!” Tiltakoztam. „Egy sort sem! Ez az év legaktuálisabb témája! Húzzátok meg a mellette levő anyagot, de ebből egy sort sem engedek!” Felére rövidítették. De megjelent, a Romániai Magyar Szó első évfolyama első számának nem tudom, hányadik oldalán.
Amikor nyomtatásban láttam, megnyugodtam. „Így sem rossz” – vigasztaltam magam. Meg aztán íme, már az indítószámban ott a nevem.” Akkor azt hittem, hogy ez jelent valamit. És most, az alapításának huszonötödik évfordulójára készülő újság hasábjain ismét ott a nevem. És én azt hiszem, hogy ez jelent valamit. Milyen gyógyíthatatlanul optimista vagyok! Hál’istennek. Ezzel el is érkeztem a mába.
A régi nosztalgikus emlékek helyébe új élmények lépnek. Az Előre évgyűrűivel együtt sokasodtak a lap sikerei, s vált azzá, aminek az elődök megálmodták: harcában hűséges társává a pártvezette népnek.
Most is, egy különösen nagy jelentőségű pártkonferencia után és annak szellemében, köztársaságunk negyedszázados évfordulója előtt az Előre, hazánk többi kommunista lapjával együtt, fáradhatatlanul tevékenykedik pártunk társadalomfejlesztési célkitűzéseinek valóra váltásán.
Megjelent A Hét III. évfolyama 35. számában, 1972. szeptember 1-jén.