Dános Miklós: A század kortársaként

Beszélgetés dr. Kohn Hillel professzorral

Nyolcvanadik születésnapját tölti dr. Kohn Hillel nyugalmazott egyetemi tanár, az erdélyi kommunista mozgalom egyik jól ismert egyénisége. Ez a csöndes ünnep nekünk is alkalmat nyújt a visszapillantásra és felmérésre. Kolozsváron született, most is ott él a város központjában, most is friss, tele derűvel, bölcsességgel és tervekkel.

Korán kel, reggel nyolckor már tanáros pontossággal fogadott, nem házikabátban, hanem keményített gallérú fehér ingben, akkurátusan megkötött nyakkendővel, elegáns zakóval, mert a tanár úr otthon, nyugdíjasan, nyolcvanévesen is professzor. Nemcsak a közgazdasági tudomány professzora, hanem a forradalmat is egyetemi fokon művelte; így aztán természetes, hogy első kérdésem épp munkásmozgalmi tevékenységére vonatkozik.

D. M.: Ha jól tudom, kedves professzor elvtárs, ön 1930 óta tagja a Román Kommunista Pártnak, tehát egyike azoknak az általunk oly megbecsült veteránoknak, akiknek az élete egybefonódik a hazai munkásmozgalom leghősibb korszakával. Arra vagyok kíváncsi, hogy ki vitte be Önt a mozgalomba.

K. H.: Hogy ki vitt be? Marx. Úgy, ahogy mondom. Karl Marx munkái. Előbb csak érdekeltek az eszméi, aztán lenyűgöztek. Végül pedig meggyőztek. Attól a pillanattól kezdve immár csak egy fél lépés választott el az aktív forradalmi tevékenységtől.

D. M.: Értem. De ha megengedi, emlékeztetni szeretném arra, hogy sok értelmiségi épp ezt a parányinak tűnő fél lépést nem tudta vagy nem akarta megtenni.

K. H.: Ez igaz. Nekem viszont szerencsém volt, mert már az induláskor olyan emberekkel találkoztam, mint dr. Cherestegiu Victor, dr. Elekes Miklós, Cerbu Traian, Iuliu Deheleanu, akik nemcsak szellemileg csatlakoztak a mozgalomhoz…

D. M.: Valóban szerencsés találkozás. Ha szabad kérdeznem, mivel kezdi tevékenységét egy újonc forradalmár – anno 1929-ben?

K. H.: Mint olyan sokan, én is a Romániai Mun­kássegély kolozsvári szervezetének munkájába kapcsolódtam bele. Jelentéktelen „aprómunka” volt, de inaskodásnak kitűnő. És hogy miként végeztem? Úgy, hogy másfél évtizedre rá, kommunista tevé­kenységem miatt a fasiszta ügyész kötél általi halált kért számomra a katonai törvényszéktől. Én pedig örültem, hogy életfogytiglani börtönbüntetéssel megúsztam a pert. Ami a két esemény között történt, az az én igazi életem. (Részlet egy vallomásból: „Jól emlékszem a Kohn Hillel és 115 társa ellen, a honvédvezérkar bírósága előtt a váci fegyházban 1942. március 10-13-án tartott tárgyalás részleteire. Én mint hivatásos védőügyvéd voltam jelen. Kohn Hillelt elsőrendű vádlottként hallgatták ki – négy társával együtt –, s a vád kötél általi halált indítványozott. Az elnök által feltett kérdésekre Kohn Hillel a következőket válaszolta:

– Megértettem a vádat; nem tartom magam bűnösnek, tettemet nem bántam meg; továbbra is öntudatos kommunistának vallom magam; tetteimért csak a nép előtt vállalom a felelősséget.

A kihallgatás után elrendelt tárgyalás szünetében figyelmeztettem Kohn Hillelt, hogy magatar­tása nagyon megnehezítette a védelem munkáját, s hogyha így folytatja, egészen bizonyos, hogy nem tudjuk kivédeni a kötél általi halált.

Azt válaszolta, hogy mint öntudatos ember és kommunista, csak egyféleképpen viselkedhet – úgy, ahogy most fellépett.” – Dr. Istvánffy Sándor ügyvéd visszaemlékezéseiből.)

D. M.: Szerencsére, szerencsénkre ön mégis el­kerülte a maximális ítéletet s átvészelte a nehéz börtönéletet.

K. H.: Sőt, a náci megsemmisítő tábort is, mert végül ott kötöttem ki. Dachauba, majd Buchenwaldba deportált a Gestapo.

D. M.: Erről a nehéz korszakról is tudunk. De talán kevésbé ismerjük a professzor elvtársnak azt a tevékenységét, amit a harmincas években folytatott. Kikkel dolgozott együtt és milyen jelentősebb akciók­ra emlékszik vissza a legszívesebben?

K. H.: Nagyon nehéz lenne felsorolni mindazokat, akikkel az illegalitás nehéz éveiben a legszorosab­ban együtt dolgoztam. Hiszen nem egy esetben a területi bizottság vezetőségének voltam a tagja, és így, akarva, nem akarva megismerkedtem a párt sok jeles egyéniségével. Így például 1931 augusztusában találkoztam először Breiner Bélával, aki akkor szabadult doftanai fogságából. Sokat dolgoztam együtt a hősi halált halt Józsa Bélával, Szenkovics Sándorral, akit konspiratív néven Costinak neveztünk. 1932-ben Lucreţiu Pătrăşcanu üzenetet küldött nekem, hogy utazzak fel Bukarestbe a közeledő parla­menti választások problémáit megbeszélni, akkor ta­lálkoztunk először. Jól ismertem Eugen Rozvant, Goldberger Miklóst, Birtaş Gavrilt, aki a területi titkárság egyik vezetője volt, és ha érdekli, bevallom, hogy sokáig én voltam Gaál Gábor felső pártkapcsolata.

D. M.; Gyakorlatilag mit jelentett ez a kapcsolat?

K. H.: Azt, hogy időnként részletesen megbeszéltük a Korunk profilját, terveit, Gaál Gábor elképzeléseit; ugyanakkor közvetítettem a párt javaslatait, és ha kellett, márpedig kellett, anyagilag is támogattuk a Korunkat. Viszont sok esetben mi is kikértük Gaál Gábor véleményét. Például kíváncsiak voltunk Gaál Gábor értékelésére Szilágyi András Az idő katonái című regényével kapcsolatban. Gaál Gábor melegen támogatta a könyv kiadását.

D. M: Ha már újságról esett szó, úgy tudom, hogy ön több romániai magyar nyelvű lap alapítá­sában játszott fontos szerepet, Milyen újságokról van szó?

K. H.: Igen, a párt megbízásából többszörös lapalapító voltam. Így például 1931 tavaszán létrehoztuk a Városi és Falusi Dolgozók Blokkja című újságot. Egyébként akkor kezdődött a Bányai Lászlóhoz és Demeter Jánoshoz fűződő barátságom. Szintén a párt kezdeményezésére 1932. május 8-án kiadtuk a Világosság című lapot. Érdekességképpen megemlíthetem, hogy e magyar nyelvű kommunista lap megindításához komoly anyagi segítséget nyújtott Petru Groza, mint ahogy később a Falvak Népének indulását is segítette. A Világosság ötezer példányban jelent meg, és már az első szám után felhívta magára a figyelmet bátor, szókimondó írásaival. Persze, ez a tény a sziguranca figyelmét sem kerülte el…

D. M.: Ha emlékezetem nem csal, a Világosság sem volt hosszú életű.

K. H.: Csak öt száma jelent meg. Az ötödiket 1932. június 5-én a sziguranca már a nyomdában lefoglalta és elkobozta.

D. M.: Az ön szerkesztésében jelent meg Az új háború ellen című lap első és utolsó példánya is.

K, H.: Igen. A háborúellenes akcióbizottság közl eményeként jelent meg ez a lap. Legnagyobb fegyvertényünk az volt, hogy közöltük Romain Rolland békefölhívását az emberiséghez. Ugyanakkor vezető helyen nyomtattuk ki A Romániai Háborúellenes Akcióbizottság igen haladó szellemű álláspontját ebben a fontos kérdésben.

D. M.: A professzor elvtárs részt vett az 1932 augusztus végén tartott amszterdami nemzetközi háborúellenes kongresszuson?

K. H.: Igen. Hárman képviseltük Romániát. Petru Constantinescu-Iaşi, Szőcs Béla és jómagam. Ott ismerkedtem meg Henri Barbusse-szel, Andersen Nexővel és sok más kiválósággal. Amszterdamból visszajövet, Berlinben találkoztam pártunk emigrációban élő vezetőinek egyik csoportjával. Főleg a béke megvédésére irányuló harc és a nemzetiségi kérdés problémáit beszéltük meg.

D. M.: Az ön munkáját és egész életét keresztül-kasul szőtte a nemzetiségi kérdés komplexuma. Naponta együtt dolgozott román, magyar, német, zsidó nemzetiségű dolgozókkal, munkásokkal, értelmiségiekkel, elvtársakkal és pártonkívüliekkel, végig­élt két világháborút, tanúja volt a gyűlölet korszakának, elszánt ellenfele a fasizmusnak, helytállt a bécsi diktátum utáni komplikált helyzetben és tevékenyen részt vett a felszabadulás utáni évek küz­delmeiben – hogyan ítéli meg most, az idők távla­tából, egy nyolcvanéves ember bölcsességével ezt a kérdést?

K. H.: Igaza van, kérem, én aztán igazán végigjártam a nemzetiségi kérdés szinte valamennyi stációját. Nagy tapasztalatot szereztem ezen a téren, de még most sem merném azt mondani magamról, hogy mindent tudok, amit tudni kell erről. Ugyanis a nemzetiségi kérdés éppolyan sokoldalú és bonyolult, mint maga az élet. Viszont az is igaz, hogy a marxizmus-leninizmus pontosan meghatározta azokat az irányvonalakat, amelyek a megoldás felé vezetnek. Mi, régi kommunisták is ezekhez igazodtunk, mindent elkövettünk az őszinte testvériség szellemének meghonosításáért ezen a tájon, és konok kitartással küzdöttünk a sovinizmus, az antiszemitizmus, a nemzeti elkülönülés különböző vetületei ellen. A bonyolult korszakban is igyekeztünk helytállni. Így például a bécsi döntés után, a párt tartományi konferenciáján külön pontban foglalkoztunk a román dolgozók védelmével. Ennek a sokoldalú munkának a vezetésével egyébként engem bízott meg a titkárság. (Vasile Pogǎceanu és Pavel Bojan elvtársakkal dolgoztam együtt.) Mint ahogy a bécsi döntés előtt is sokat foglalkoztam a nemzetiségi kérdés akkori vonatkozásaival. Hangsúlyozni szeretném tehát, hogy a mai vívmányok, pártunk következetes politikája nyo­mán, a régi küzdelmek eredményeként jöttek létre, a holnap vívmányai pedig majd a ma elért ered­mények talaján születnek. Mert tény az, hogy ko­rántsem tekinthetjük befejezettnek ezt a munkát, mint ahogy a társadalmi fejlődés és tökéletesedés folyamatát sem lehet soha véglegesen befejezett tényként elkönyvelni. No, de az már az új nemze­dékek feladata. Mi a magunk részéről, úgy érzem, legalábbis részben teljesítettük vállalásainkat…

D. M: A román nép és az együttélő nemzetiségek közös küzdelmeinek történelmébe szorosan beleillik Petru Groza alakja, akiről az imént már szó esett. Úgy tudom, hogy Petru Groza közeli barátjának vallotta önt. Mikor ismerkedtek meg?

K. H: Személyesen 1931 decemberében ismerkedtem meg dr. Petru Grozával, a kolozsvári Astoria szállodában. Épp a román nép és az együttélő nemzetiségek közötti közeledésről, a közös harci felada­tokról esett szó. Még sokszor tért vissza ez a téma, később is… (,,…A vita során kikristályosodott a platform. Egyetértettünk abban is, hogy miután a Titkár­ság ezt jóváhagyta, a dokumentumot egy felhatalmazott delegátussal eljuttatjuk Dévára, hogy az Ekésfront meghatalmazottjai is aláír­ják… Tárgyalásunk teljes egyetértésben ért vé­get, a román nép és az együttélő magyar nem­zetiség előtt álló harci feladatokat illetően. Tíz nap múltán a párt Erdély és Bánát Területi Bi­zottsága dr. Kohn Hillelt a megfogalmazott plat­formmal Dévára küldte, ahol az Ekésfront részéről dr. Petru Groza, az RKP részéről dr. Kohn Hillel írták alá a nagy horderejű dokumentumot!” – részlet Gavril Birtaş tanulmányából.)

D. M.: Vannak írásos emlékei is a Petru Grozához fűződő barátságának?

K. H.: Hogyne volna! Gonddal és szeretettel őrzök néhány igen értékes Groza-levelet. Remélem, majd sor kerül a kiadásukra. Addig is megmutathatok magának egy 1953-ban kelt levelet, amit egy tudományos munkám kézhezvétele után küldött nekem az elnöki rangban levő államférfi. (A szóban forgó, magyar nyelven írt levél, szóról szóra így szól: „Bucureşti 24 II. 1953. Tov. Profesor dr. Kohn Hillel, Cluj, Bolyai Egyetem. Vettem „Kizsákmányolás a tőkés Dermatában” című könyvét és olvasgatva, mérlegelve annak szakszerű, tudományos, vonalas és igen alapo­san kidolgozott tartalmát – küldöm köszönetemet a katedra munkaközösségének a könyv megküldéséért és egyszersmind baráti, régi szeretetemet a professzornak, egykori hű és kitartó türelmes oktatómnak, akinek oroszlánrésze van e műben; amint azt – ismerve stílusát s módszeres gondolkozását – a sorokból s a sorok között kiolvasok, és akinek nem kis része volt abban a nehéz munkában, amely egy „kapitalistát” átformált, őt kisegítve egy rohadt rendszer útvesztőiből, oly mértékben, hogy kivehesse szerény részét az új rendszert építő munkából… és, változatlan barátsággal üdvözöl: Dr. Petru Groza”)

D. M.: Ha már a Dermatáról szóló tudományos munkáról esett szó, azt hiszem, áttérhetnénk életének arra a szakaszára, amelyet a tudományos és peda­gógiai munka dominált. Hiszen ha jól tudom, tizenöt éven keresztül volt a kolozsvári egyetem közgazdasági karának megbecsült vezetője. Hogyan emlékszik vissza erre a munkára?

K. H.: Boldog voltam… Taníthattam és tovább tanulhattam. Száz és száz fiatallal szerettettem meg a marxista közgazdaságot. Néhányan közülük ma nem­zetközi hírnévnek örvendenek. De épp ilyen büszke va­gyok arra is, hogy az első modern közgazdasági tudományos felmérő munkát a felszabadulás után szin­tén a mi kis kollektívánk végezte és adta ki. („A munka termelékenysége a kolozsvári vas­úti főműhelyekben” című román és magyar nyel­ven kiadott szakmunkáról van szó, amit 1947-ben nyomattak ki, tehát 1946-ban készült. Megemlítem, hogy a pszichológiai felméréseket Földes László és Tóth Sándor végezték…)

D. M.: A Dermatáról szóló, nagy visszhangot kiváltó munkája után melyik tudományos munkáját szerette a legjobban?

K. H.: „A gazdasági törvények tendencia-jellegéről” című munkám 1955-ben látott napvilágot, és német nyelven az NDK-ban is megjelent.

D. M.: Sőt, külföldön is tartott erről a témáról elő­adást.

K. H.: Igen, talán ezzel a dolgozatommal értem el a legjelentősebb tudományos sikeremet.

D. M.: Apropó külföld… Hol járt, mit látott a nagyvilágból?

K. H,: Ha nem is utaztam túl sokat, de Európát keresztül-kasul jártam, s öreg fejemmel – immár nyugdíjasként – az Egyesült Államokba is eljutottam. Most pihenek és külső biztatásra megkezdtem memoárjaim feldolgozását. Rengeteg érdekes emberrel találkoztam, – hogy csak egyet említsek: Lukács György. És nagyon sok izgalmas pillanatot éltem át az évtizedek során – mert ne felejtsük el, kérem, hogy nyolcvan esztendeje a XX. század kortársa vagyok. Ez pedig kötelez.

D. M.: Kívánunk jó egészséget a professzor elv­társnak, további sikeres munkát, és visszaemlékezései első kötetének minél előbbi kiadását. Addig is – köszönjük a beszélgetést.

Megjelent a Hét II. évfolyama 26. számában, 1971 június 25-én.