Sportnyelven szólva: „volt jobb”. De a művészet terén, lett légyen az a fotóművészet, már sokkal kockázatosabb ilyen kategorikusan fogalmazni. Meg aztán, ugyebár, vannak műfaji sajátosságok, divathullámok, különböző művészi megközelítési módok stb., amelyek mind ködösíthetik a besorolást. Én a magam részéről mégis nagy merészen megmaradok a „volt jobb”-nál, de utána nem pontot, hanem vesszőt teszek, hogy rögtön meg is magyarázzam az előzményeket.
Ugyanis a mostani IX. Nemzetközi Fotószalont megelőző nyolc kiállítás kényeztetett el minket, tett finnyássá, válogatóssá, igen igényessé. Az évek során ugyanis ezeken a nemzetközi fotótalálkozókon mind magasabb szinten vonult fel mindaz, ami új, ígéretes, kiforrott vagy iránymutató a világ legjobb fényképészeinek körében. Többek között kiderült, hogy a hagyományos realizmusra való törekvés nem jelent mindig ócskapiacra való elavultságot, mint ahogy a modern, nonfiguratív kifejezési módnak is tere van a fotóművészetben. Kialakultak a különböző stílusok, és ha az egyéniség megkülönböztető jele épp a stílus, hát akkor az is igaz, hogy mind erősebb egyéniségek nemes versengésének lehettünk tanúi ezeken a kiállításokon. A szemet kápráztató, meghökkentő technikai trükkök korszakán túljutva, mind nagyobb teret hódítottak a tulajdonképpeni „benti történések” érzékeltetésének módozatai. Az ember örömével, magányosságával, rémületével, szenvedélyével, tehát az örök emberi érzések fényképben kifejezhető alkotásaival kerültünk szemtől szembe és ettől hökkentünk meg igazán, „Hát ilyenek vagyunk?” – kérdeztük önmagunktól egy-egy telibe talált művészi alkotás előtt. Aztán a riportképek aranykorszaka következett.
A rohanó, világot járó és látó fotóriporter került az első vonalba. Egyszerre idézett kort és kórt, jellemet és eseményt, fittyet hányva a fotóművészet kialakult, átgondolt és meghonosodott jelrendszerének, és testközelbe hozta az élet legkülönbözőbb történéseit.
A most megnyílt IX. Nemzetközi Fotószalon, amely a bukaresti műépítészeti főiskola előcsarnokában lelt otthonra, mindebből szegényesebbet nyújtott a mindinkább értő közönség számára. Kevesebbet hoz elsősorban korunkból, a XX. század utolsó harmadának forradalmi változásaiból, tárgyi valóságából és költőiségéből. A világ bonyolult gondolat- és képi világa erősen hézagosan jelentkezik. A groteszk, a humor is a hiánycikkek között szerepel, mint ahogy az átélhető élményképekben sem dúskál a kiállítás. „Hát akkor mi van?” – kérdezhetné a fotóművészetért rajongó néző. „Portré” – válaszolnám. Ez uralja a szalont, ezen a téren láttunk néhány olyan bravúros megoldást, mint még soha. Az emberi arc megörökítése állandó nagy témája – és legyőzhetetlen erőssége – a fotó művészeinek. Ebben a fényképészek verhetetlenek. De ugyanakkor ne felejtsük el, a portrézás ürügy is. Sőt, főleg ürügy: elmondani önmagunk véleményét az emberről és az ember véleményét a világról. Nos, félszáznál több premier plánba fényképezett emberi arc, tekintet néz le rád a fehér fapannóról, és olyan dolgokat árul el rólad, kis, hétköznapi emberkéről, hogy megborzongtat az öröm vagy a szomorúság. Épp ezért rögtön szemvillanásnyi idő alatt bizalmunkba fogadjuk a portré mögött felfedezett fényképészt. Amikor pedig elkezdünk hinni a művésznek, akkor már nem csak ő győzött, hanem maga a kiállítás is. Ebben a sikerben a különböző országok, sőt földrészek fényképészei osztozkodnak. Sőt meg merném kockáztatni azt a véleményt, hogy: a legkülönbözőbb fotóiskolák képviselői is nagyon jól meg férnek egymás mellett (és egymást kiegészítve), amikor a portrékészítésről van szó. Ha nem is ugyanabból a látószögből, de mintha ugyanazzal az örök kíváncsisággal és humanizmussal hajolnának az emberi arc titkai fölé.
Érdekes, hogy ismét milyen sok a romantikus látásmód, az átszellemült, szinte irreális női arc, elmélázó tekintet és álmodozó kifejezés. Különösen az amerikaiaknál észlelhető ez a neoromantikus ábrázolási mód. Egyik legeklatánsabb példája Peterson George (Amerikai Egyesült Államok) Nő a rózsával című varázslatosan szép képe. De a szovjet Baran Ramon férfiportréja sem nélkülözi ezt a kissé megszépített és az érzelgősség határát súroló látásmódot. Rigon Giorgio (Olaszország) mexikói asszonyportréja az egzotikumot helyezi előtérbe. Míg Poujade René kettős férfiportréja döbbenetes erejű jellemzése a francia munkásnak. A legjobb portrék között foglal helyet – minden kétségen kívül – Mihailopol Aurel Teodor Maziluról készített remek közelképe. Mint ahogy én szintén a telitalálatok között említeném Vilidár István nagyváradi fotóművészünk ragyogó kapusportréját. Szinte hihetetlen, hogy mi mindent tud kifejezni, és milyen leplezetlen őszinteséggel, egy elkeseredett futballkapus arca! Ez a kép egyébként Vilidár István első egyéni bukaresti kiállításán is nagy sikert aratott.
Jelentős fegyverténynek számít, hogy Marx József képe mellett a sok ezer beküldött alkotás közül a zsűri ezt a felvételt is érdemesnek tartotta kiállítani. Nuraga Softic jugoszláv fotóművész díjnyertes női portréja fehér-fekete fénykép (találó a címe is: A szobor), fiatal szerb parasztlányt örökít meg, nagy belső átéléssel. Corosito Fulton Marcelo, argentin fotóművész öreg tengerésze szintén sokkal többet mond, mint azt, hogy foglalkozása tengerész. Én például kiéreztem belőle a tengerek nyugalmát éppúgy, mint egy világot látott férfi bölcsességét és megállapodottságát is. Sokáig el tudtam volna nézni Macheva Júlia, bolgár fotóművész egészen különleges hangulatú női portréját. Kint készült, valahol egy hegyi tisztáson, szél borzolja az érett asszony haját, érdekes fények villódznak a messzire néző nő arcán. Sorolhatnám a különböző színű, fajú és korú férfiakról és nőkről készült elgondolkoztató és a „benti történések”-ről árulkodó felvételeket, meg azokat az újszerű technikai megoldásokat, amelyek immár valóságos képzőművészeti hatást váltanak ki. (Ál-grafika ez a javából.) És ha már az újszerű technikánál tartunk: az akvakontúros megoldásoktól kezdve a negatívos trükkök igaz egymásra másolt és sokszorosított képeken keresztül, felvonult itt minden, ami új a laboratóriumi munkában. Van, aki rajong érte, de a fotóművészet igazi értői mégiscsak a klasszikus megoldások mellett szavaznak, amint azt egyébként a zsűri díjazása is bizonyította.
„Volt jobb” – mondottam ennek a jegyzetnek az elején, s most látom, hogy ehhez a rövid mondathoz mégiscsak hozzá kell tennem, utólagos kiegészítésképpen azt, hogy: noha ez igaz, bár láthatnánk minden esztendőben legalább egy ilyen szintű hazai fotóművészek képeiből összeállított kiállítást. Szavamra mondom, meg lennénk elégedve vele.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 45. számában, 1973. november 9-én.