Beszélgetés Gálfalvi Zsolttal
A Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács létrejöttével egy időben, ennek keretében, a múlt év őszén megalakult az együttélő nemzetiségek soraiban folyó művelődési és nevelőmunka igazgatósága. Az igazgatóság vezetőjével, Gálfalvi Zsolt irodalomkritikussal folytattuk az alábbi beszélgetést.
Dános Miklós: Tudom, tisztában vagyok azzal, hogy egy ilyen jellegű nemzetiségi szerv születésének differenciált előtörténetét nem könnyű felvázolni. Mégis arra kérném, soroljon fel néhány támpontot és beszéljen arról, hogy milyen elméleti és gyakorlati szükség hozta létre a Tanács keretében ezt az igazgatóságot?
Gálfalvi Zsolt: Az igazgatóság létrejöttéről– a párt legfelsőbb vezető szerveinek határozata nyomán – a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács megalakításáról szóló törvényerejű rendelet intézkedett. Magától értetődik tehát, hogy az igazgatóság a maga sajátos munkaterületén ugyanazoknak a feladatoknak a megoldására hivatott, mint a párt- és állami szervként megalakult Tanács egésze; azaz pártunk júliusi és novemberi határozatainak eszmei alapján tevékenyen hozzá kell járulnia a politikai és ideológiai, a művelődési és a nevelési munka magasabb szintre emeléséhez, hatékonyságának növeléséhez. Köztudomású, hogy a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom megteremtéséhez a társadalmi és államrend szüntelen tökéletesítésének folyamata szervesen hozzátartozik. A fejlődés nap-nap után új követelményeket támaszt, új, megoldásra váró kérdéseket állít elénk. A szocialista demokrácia állandó tökéletesítéséhez és kiszélesítéséhez elválaszthatatlanul hozzátartozik a nemzeti kérdés megoldási folyamatának, a teljes egyenjogúság gyakorlati biztosításának az a felfogása, amely a társadalmi fejlődés egyre magasabb igényeivel összhangban keres és talál választ a mindennapi élet sodrában felmerülő új és új kérdésekre. Ebben a vonatkozásban kimeríthetetlen és további értékesítésre váró tanulságokat kínálnak számunkra – más pártdokumentumokkal együtt – pártunk főtitkárának azok a beszédei, amelyeket a múlt év tavaszán a Romániai Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának, illetve a Romániai Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának plenáris ülésein mondott. Abban a szellemben kívánunk munkálkodni, amelyet Nicolae Ceauşescu elvtárs így fogalmazott meg: „Szem előtt kell tartanunk, hogy a nemzet hosszú ideig, a kommunizmus építésének időszakát is beleértve, fontos társadalmi-történelmi kategória, a társadalom haladásának egyik alaptényezője marad. Ebben az összefüggésben kell kezelnünk az együttlakó nemzetiségek kérdését is; abból a tényből, hogy a nemzetnek még hosszas perspektívája van, következik, hogy a nemzetiségek léte is hosszas perspektívája. Tanulmányozzuk konkrétan ezt a problémát az ország gazdasági-szociális fejlesztését célzó általános politika alapján, az e folyamatban létrejövő kölcsönös függőség alapján.”
Ha jól értettem, az igazgatóság a nemzeti kérdés, a teljes egyenjogúságon alapuló együttélés művelődési vonatkozásainak tanulmányozásával foglalkozik. Tehát maga az élet, a gyakorlati szükséglet hívta létre, az az alkotó szellem, amely a nemzeti kérdés megoldási folyamatát is állandó fejlődésben lévő realitásnak tekinti, és épp ezért a magasabb szintű követelményeknek megfelelő új intézményekkel kívánja szolgálni azt. Mindebből tulajdonképpen már következtetni lehet az ön által vezetett igazgatóság működési területére éshatáskörére, mégis kérjük, hogy részletesebben beszéljen ezekről a célkitűzésekről.
Azt hiszem, hogy az igazgatóság meglehetősen hosszú elnevezése sokat elárul konkrét feladatkörünkből. Az, hogy „együttélő nemzetiségek” – így, többes számban – nyilvánvalóan jelzi, hogy a hazánkban élő összes nemzetiségek, tehát a magyar, német, ukrán, szerb, jiddis stb. nemzetiség sajátos művelődési kérdéseivel foglalkozunk. Ezt biztosítja az igazgatóság személyi összetétele is. Az igazgatóhelyettes például a román és magyar olvasó közönség körében is jól ismert kitűnő német író, Franz Storch. A „művelődési és nevelő munka” természetesen igen tág fogalmat jelez, de ugyanakkor meghatározza azt is, hogy igazgatóságunk tevékenysége csak a nemzeti kérdés művelődési vetületét foglalja magába. Ugyanakkor ez az elnevezés arra is utal, hogy igazgatóságunk pártunk júliusi és novemberi dokumentumainak szellemében kívánja szolgálni – az egész Tanáccsal együtt, annak részeként – a művelődési élet fellendítését, a nemzetiségek soraiban folyó művelődési és nevelő tevékenységet. Ezek a feladatok természetesen összetettek és távlati jellegűek, megoldásukat csak alapos, kitartó és rendszeres, elvszerű és igényes tevékenységgel lehet hatékonyan szolgálni.
Ez lenne tehát nagy vonalakban az igazgatóság feladatköre. Miként realizálódik ezeknek a feladatoknak a megoldása gyakorlatilag?
Mielőtt indokolt kérdésére válaszolnék, hangsúlyozni szeretném, hogy tevékenységi területünket valóban csak „nagy vonalakban” vázoltam. A teljesség igénye nélkül hozzá szeretném tenni, hogy munkánkhoz, amelynek fő iránya a nemzetiségek sajátos kulturális kérdéseinek tanulmányozása és ennek alapján a Tanács vezetőségének és a legfelsőbb pártvezetőségnek a tájékoztatása, szervesen hozzátartozik a nemzetiségek szellemi életének figyelemmel kísérése, az irodalmi, művészeti, társadalom-politikai, filozófiai és tudományos alkotás területén éppen úgy, mint a népi hagyományok vagy az irodalmi, művészeti és tudományos hagyományok elemzése és értékelése terén, az új művek születésének serkentése, minden szellemi érték kölcsönös bekapcsolása az ország egészének vérkeringésébe – és még sok idevágó feladat, a román nép és az együttélő nemzetiségek testvériségének elmélyítése, a szocialista tudat fejlesztése céljából. Ami a mindennapos munka gyakorlatát illeti, ez már fogasabb kérdés. Ne felejtsük el, hogy az igazgatóság csak nemrég alakult, még csak a kezdet kezdetén tartunk és így most a szintetizáló és elemző felmérések és az ezekből kővetkező tanulságok összegezése áll előtérben.
Ezek a konklúziók előbb-utóbb gyakorlatilag is érvényesülnek, ugye? Az igazgatóság elméleti tevékenysége, reméljük, a legtöbb esetben közvetlenül is hozzájárul a nemzetiségi önismeret elmélyítéséhez, a fejlődés, a gazdagodás során felmerülő problémák megoldásához.
G. Zs.: Ez természetes, hiszen egy olyan központi párt- és állami szerv keretében dolgozunk, amely korántsem csak elméleti síkon közelíti meg a művelődési élet jelenségeit, hanem a párt határozatainak alapján elvileg és gyakorlatilag egyaránt irányítja. Tehát igazgatóságunk a Tanács többi, a művelődési élet egyes szakterületeit átfogó igazgatóságaival szorosan együttműködve, biztosítja a hatáskörébe tartozó problémák megoldásának helyes orientációját.
Azt se felejtsük el, hogy ön, mint az igazgatóság vezetője, a Tanács Végrehajtó Irodájában mint kollektív vezetőszervben is kifejtheti véleményét.
Ez munkánk nagyon fontos vonatkozása. Nemcsak azért, mert ebben a keretben kerülnek napirendre a minket közvetlenül érdeklő jelentős elvi problémák, hanem azért is, mert a romániai szocialista kultúra szerves egységének jegyében ilyenformán hozzájárulhatunk az összes felvetődő művelődési kérdések megoldásához, gazdagíthatjuk ezeknek a kérdéseknek a tárgyalását a magunk sajátos szempontjaival.
Szabadna megkérdeznem, hogy pezsgő és eleven, sokoldalú hazai művelődési életünk milyen vetületeivel foglalkozik pillanatnyilag az ön által vezetett munkaközösség?
Ezt még felsorolni is nehéz lenne, hiszen amint erre már utaltam, feladataink közé tartozik a népi hagyományok felmérése és értékesítése éppúgy, mint az irodalom, a színház, a zene, a képzőművészet, a társadalompolitikai és filozófiai alkotás területén elért eredmények elemzése, az új jelenségek felkarolása, az esetleges hibák feltárása. Hangsúlyozni szeretném, hogy a párt iránymutatásának értelmében alapvető feladatunknak tartjuk a román nép és az együttélő nemzetiségek kulturális kincseinek kölcsönös megismertetését, a nemzetiségek sajátos kultúrájának gazdagodását és elterjesztését biztosító feltételek további bővítését, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy az egymás iránti kölcsönös tisztelet és megbecsülés meghatározó szerepet játszik hazánk azonos társadalmi talajából kinövő szocialista kultúrájának fejlesztésében, a szocialista hazafiság reális alapokra építő elmélyítésében. Éppen ennek érdekében kell szembefordulnunk minden, bárhonnan is jövő maradi vagy retrográd nézettel, a nacionalista, soviniszta előítéletek mindenfajta maradványával, a nemzetiségi kérdés iránti közömbösség különböző megnyilvánulási formáival, az esetleges elszigetelődési tendenciákkal éppúgy, mint az elszigetelődés veszélyének merev és torzító értelmezésével. Ezt a kérdést egyébként Ceauşescu elvtárs említett beszédeiben mindannyiunk számára megnyugtató és kötelező módon tisztázta.
A kölcsönös megismerés elmélyítésének egyik fontos eszköze az irodalmi fordítások gyarapítása, a kiválasztás kritériumainak igényessége és a fordított művek megfelelő népszerűsítésének biztosítása. És itt újra hangsúlyozni kívánom a kölcsönösség elvét, az igazgatóság munkájára vonatkozóan is, tehát azt, hogy a románból a nemzetiségek nyelvére fordított alkotások és a nemzetiségek alkotásainak román tolmácsolása egyaránt érdekel, ennek a munkának a nyomonkövetése is feladatkörünkhöz tartozik.
Ez azt jelenti, hogy az igazgatóság gyakorlatilag is tesz ilyen irányú javaslatokat?
Igen, de természetesen anélkül, hogy közvetlenül beleszólnánk a kiadók, a lapok vagy a színházak tevékenységébe. Inkább arról van szó, hogy rendszeresen elemezzük az idevágó tevékenységet és az elemzésből leszűrt tanulságokat a különböző szakigazgatóságokkal közösen igyekszünk érvényesíteni. Az irodalmi-kiadói igazgatóság például kikéri véleményünket a kiadói terveket illetően, a színházi igazgatósággal közösen beszéljük meg a romániai magyar és német színházak, illetve tagozatok műsortervét és így tovább. Minden szakigazgatósággal a célkitűzések és elvi alapok közösségéből kiinduló szoros munkatársi és baráti viszonyt alakítunk ki és biztosak vagyunk abban, hogy ennek a szoros együttműködésnek meglesz a gyakorlati eredménye. Az is fontos, hogy a régebbi gyakorlattól eltérően, a mi munkánk révén, a Tanács vezetősége és az illetékes szakigazgatóságok előzetesen is tájékozódhatnak azoknak a problémáknak a nemzetiségi vetületeiről, amelyekkel foglalkoznak.
Ez valóban lényeges része az igazgatóság tevékenységének. Most például milyen tanulmányok elkészítésével foglalkoznak az igazgatóság tagjai?
Helyszűke miatt – és ki tudná jobban, hogy mi a helyszűke, mint egy öreg szerkesztő – csak néhány témát szeretnék felsorolni. Foglalkozunk a kulturális értékek kölcsönös cseréjével, a nemzetiségek népi szokásainak és hagyományainak elemzésével, a könyvmegrendelés és a példányszám megállapításának kritériumaival, a színházak műsorrendjével, a zenei anyanyelv népszerűsítésével és a kórusmozgalom fellendítésével, egyes folyóirataink munkájának elemzésével. A sort még hosszan lehetne folytatni.
Témában és feladatokban tehát nincs hiány. Gondolom, hogy mindezt a mindennapos gyakorlattal szoros összefüggésben kívánják megvalósítani.
Ezt talán nem is kell külön hangsúlyozni, hiszen minden ilyen jellegű politikai-művelődési munka sarkköve a valósággal, a tömegekkel való állandó kapcsolat.
Elemzéseikbe külső munkatársakat is bevonnak?
Mivel a reális tájékozottság és tájékoztatás nem képzelhető el kompetencia nélkül, természetes, hogy minden problémakörben kikérjük a hozzáértő szakemberek véleményét. Támogatásukra éppúgy, mint a dolgozók észrevételeire, leveleire feltétlenül számítunk és ezt köszönettel vesszük.
Még egy utolsó, talán túl személyes kérdés, amelyet már csak azért is fel szeretnék tenni, mert még néhány hónappal ezelőtt is ugyanabban a szerkesztőségben ültünk a szerkesztői asztal mellett. Tehát arra szeretnék választ kapni, hogy Gálfalvi Zsolt, az irodalomkritikus és a szerkesztő, miként viszonyul ehhez, a jellegében egészen más munkakörhöz?
Mindenekelőtt a munkakör nem jellegében, hanem csak módszereiben más. Kritikusként, szerkesztőként, publicistaként egyaránt ugyanazt az elkötelezettséget vallottam magaménak, mint most.
Persze jobban szeretek irodalomkritikai tanulmányokat és elemzéseket írni, mint összefoglaló ügyiratokat aláírni. Éppen ezért tovább folytatom alapmesterségemet, és bár az utóbbi években a magam számára is meglepően gyakran voltam kénytelen munkahelyi íróasztalt változtatni, az otthoni íróasztalom és – képletesen szólva – a ceruzám ugyanaz maradt és marad.
Megjelent A Hét III. évfolyama 3. számában, 1972. január 21-én.