Helyet teremtett magának a tér, elindult a központ – vagy hogy is határozzam meg pontosabban Marosvásárhely főterének ezt a metamorfózisát. Az emberek épp úgy üldögélnek a régi padokon, nézdelődnek, traccsolnak, pletykálnak, nagyokat hallgatnak, talán vissza-vissza kanyarodnak gondolataik a régiekre, amikor ez nem is volt főtér, csak zöldségespiac.
Szép csöndesen, szinte észrevétlenül leülök melléjük, és ők szótlanul befogadnak. Ha a Lázár-kerttel bővült főteret elfogadták, miért ne fogadnának be még egy jövevényt? Üldögélünk a napon és nézem-bámulom a Barátok templomának magányosan megőrzött tornyát. Lopva figyelem szomszédaimat, vajon tudják-e, hogy milyen urbanisztikai telitalálat és vakmerőség ezt a darabka középkort, templomos áhítatot idéző tornyot a XX. század utolsó harmadának stílusvilágába beleékelni?
Háttérben: a tér ürügye, rációja és koronája: az új színház épülete. A kettő így egy más mellett és szervesen a gazdagodó városhoz tartozik. És abban pillanatban tudom már azt is, hogy mi, üldögélők már csak múltként tartozunk ide, egyszerűen kihullunk az időszerű marosvásárhelyi szövegből. De a kiöblösödött és a városképnek új perspektívákat adó tér marad. Ez a lényeg.
Nekem személy szerint tetszik. Mutatós, vonzó, szépen tagolt, és ami a legfontosabb, jól beilleszkedik a városképbe. A Zsolnai-mázas, cserepes hagyományhoz igazodnak a magas épületek fedett balkonjai és az új színházépület bonyolult tetőidomai is. Erre azt felelik a cívisek, hogy a Lázár-kert is beilleszkedett. Igaz. De az is épp olyan igaz, hogy a Lázár-kert nyomort leplezett. Hosszú udvarok mélyén rejtegette magát a valódi, hamisítatlan szegénység. Napfényt sosem látott világ volt ez, rozsdatemető, a harangzúgásos főtér közvetlen szomszédságában.
Láttam a bontást. Megdöbbentő képet tárt a néző elé a maga naturalisztikus valóságában. A főtér tökéletesen beillett a kulisszás marosvásárhelyi mikrokozmoszba. Háttere, távlata nem volt. Azóta tudjuk, hogy könnyű a távlatnélküliséget eltüntetni, de annál nehezebb igazi, új távlatokat teremteni. Ehhez nem elég a bulldózer, a talajgyalu, a gépek. Hol van még a távolság, a szabadon nyargaló, gyönyörködő tekintet és a gazdag horizont? Hol a harmónia? Minden urbanisztikai újjáteremtés a szép és a funkcionális mellett mérlegre teszi a múltat is. Ezért nagy a felelősség.
A tervező, Constantin Săvescu műépítész vezette munkacsoport tökéletesen megértette ezt. Kelemen Ferenc, az építő telepvezetője is. A vásárhelyiek zöme szintén. Csak mi, a padon üldögélők morgolódunk. Mert nekünk Lázár-kerti emlékeink vannak. Mert mi a régi főtérhez szoktattuk érzelmeinket. De mivel „az örök dolgok ráérnek”, Marosvásárhely is ráér kivárni az üldögélők hűségesküjét, ők pedig ráérnek beilleszkedni ebbe az új vásárhelyi városkeretbe, s felesküdni majd az új térre. Azt mondják, a színházért van minden, ez teremtette meg a teret és nem fordítva. Én úgy fogalmaznék, hogy a színház a régebbi álom.
Íme, adatok egy régi színházi álomhoz:
– 1862-ben két lelkes műpártoló két főtéri telket adományoz az első marosvásárhelyi színház javára. Mi lett velük? (Szentimrei Jenő).
– A Színpártoló Egyesület gyűjtéséből 1892-ben meg vásárolják özv. Nagy Ferencné Nagyszentkirály utca 27. szám alatti telkét a leendő színház számára. Mi lett vele?
– 1896. február 21-én a törvény-hatósági bizottság a városi tanács javaslatára elhatározza, hogy a Poklos utca elején levő (Széchenyi sétány ) és a szomszédos telkek egy részét átengedi a helyi Színpártoló Egyletnek, színházépítés céljára. (Levéltári adat.) – Az 1907. szeptember 9-i közgyűlés sürgeti az állandó színház és a vigadó terveinek elkészítését.
– 1908. július 15-én jóváhagyják a vásárhelyi Kultúrpalota építését.
– Ugyanabban az évben bizottság alakul az állandó színház helyének megállapítására. Tagjai: Bürger Albert, Gáspár Albert, dr. Fenyvesi Soma, Petri Zsigmond, Fekete Jakab, dr. Bedő Sándor, Marosi Ödön. Harminc napon belül kell megtenniük javaslataikat.
– Az 1909. január 29-i rendes közgyűlés jegyzőkönyvéből: az állandó színház helymegállapító bizottsága előadja jelentését. Dr. Bedő Sándor szerint a nehéz pénzügyi viszonyokra való tekintettel nem alkalmas az idő színházépítésre. Kéri, vegyék le napirendről. Ha mégis megszavazzák, akkor a maga részéről nem javasolja a főteret erre a célra. „A színház nem veszélyeztetheti a főtér kereskedelmi jellegét… A városfejlesztésnek inkább teremtenie kell teret, nem pedig elvenni.” Végül javasolja az alsóvárosban a Csonka-féle épületcsoport átalakítását erre a célra. Sz. Szakáts Péter a piac felső végét ajánlja a színházpalotának, hisz, mondja, „a Városház a megépítésével is mekkorát nőtt a tér!” A Görög ház elé javasolja tehát, Bodor Péter zenélő kútja helyére. – Bernády György dr.: Tovább nem lehet elodázni ezt a kérdést. Jó lenne, ha három év alatt felépülne a színházpalota. Visszaveri az akadékoskodók érveit, azután előadja a városi tanács javaslatát: A Széchenyi téren a tanács tulajdonában levő telkeket találja legalkalmasabbnak a marosvásárhelyi színház épülete számára. A javaslatot elfogadják. Ismétlem a dátumot: 1909. január 29.
– A díjnyertes pályamű jeligéje: „Tavasz”. Szerzői: Komor Marcell és Jakab Dezső. Négyszáz ülőhelyes színház, előtte vendéglő, kávéház stb.
A díjnyertes pálya mű szép volt, jó volt – de a színház épületéből mégsem lett semmi. Csak kerek hatvannégy esztendővel később. És nem félig városi költségvetésből, félig adományból, hanem állami pénzen, az ország nagystílű adományaként Marosvásárhely színházpártoló népének.
Tehát 1973-ban elkészült az új színházépület; a körülötte levő lakóházak egy része is tető alatt, nemsokára megnyílnak az új tér új, korszerű üzletei, a föld alatti parkolóhely munkálatai a vége felé járnak, jómagam megittam az első csésze kávét az Astoria nevű elegáns presszóban. Nemcsak hogy megvan tehát, hanem már él az új tér. Ahogy a marosvásárhelyiek nevezik: Színház tér, s ahogy mi is reméljük, őfelsége, a színház épülete kapja a jelest is jelképezhető 1-es számtáblát.
Hogy milyen a színház épülete? Stílusa? Architekturális megoldása? Hát istenem, ezen bizonyára lehetne vitatkozni. De engedtessék meg nekem, hogy magamban lelkesedjem érte, csodáljam, szeressem, magaménak érezzem. Szép juharfa mennyezete, tölgyfa burkolata, gobelin díszítése, impozáns a márványlépcsőzete, előcsarnoka. És ha a színpadtechnikai berendezése nem is a legtökéletesebb – ekörül sok még a panasz –, addig is lehet itt színpadi remeket alkotni. „Nincs homloka! Nem látja, uram, hogy nincs egy szemernyi homloka sem?” – fordul felém padon üldögélő társam, és a színház épülete felé bök.
Ez igaz. Mintha nekem is feltűnt volna. Az áradásos hangulat egy pillanatra elapad bennem. A portál fölött hiányzik a színház szép, széles, magas, messzire világító, okos homloka. De ne legyünk ósdiak: a szokatlan homlokzat mögött tanyázhat merész emberi gondolat, talentum.
Harag György, a színház főrendezője meghívott egy vasárnap délelőtti próbára, már az új színház épületébe. A Hatalom és Igazságot próbálja az együttes. Megtiszteltetésnek éreztem a meghívást, de végül mégsem mentem el. Itt az én helyem, ezen a padon. Ha minden kész lesz, nem csak az épület, hanem az előadás is, és eljön az ünnepélyes-hivatalos megnyitó napja, talán ott leszek én is az első hatszáz néző között. És tapsolok, örvendezem. Ha nem jut hely, akkor visszaülök erre a régi főtéri padra. És magamban éppúgy fogok tapsolni, újrázni és örülni, mintha ott ülnék a terem valamelyik utolsó sorában. Mert a közönség a megtartó erő, neki épült ki az új tér, az új színház.
Birtokába ő veszi.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 39. számában, 1973. szeptember 28-án.