Olvasom, hogy a brémai pályaudvar előtti téren van egy óra, melynek mutatói nem a pontos időt, hanem az éhhalál áldozatainak számát jelzik. Másodpercenként egy – naponta 86400 halál. Korunk nagy tragikumának és szégyenének ilyen felmutatása – gondolom – még a statisztika nagy számai iránt érzéketlen járókelőt is meghökkenti és meggondolkoztatja.
De miért éppen Nyugat-Európa földjén áll ez a különös óra, azon a földön, mely talán a legtöbbet adta a modern mezőgazdaságnak, ahol igen sokat tettek azért, hogy elverjék az ember mellől az éhség rémeit? És miért éppen német földön, ahol mindezeken felül a szerves szintézis nagyszerű eredményei és a reájuk épülő óriásiparok azt a reményt is elültették az emberben, hogy közel van az idő, amikor a növényi és állati szervezet megkerülésével, talajtól és éghajlattól függetlenül, a víz, a levegő és az ásványvilág egyszerű anyagaiból lehet majd előállítani táplálkozásunk alapanyagait? Ezen a tájon szinte már csak az utolsó mozdulatra vártak, amely elszakítja a város és falu közötti ősi köldökzsinórt, és ezzel elindítja a táplálkozás második forradalmát. A brémai halál-óra mutatóinak lassú körözése e nagy álom beteljesülése előtti megtorpanásra is emlékeztet.
A MESTERSÉGES KAVIÁR ÉS TÁRSAI
A gyanútlan tájékozódó talán észre sem veszi ezt a megtorpanást. Jó hitelű írásokból úgy tudhatja, hogy élelmezésünk alapanyagait, a szénhidrátokat, zsiradékot, aminosavakat – sőt vitaminokat is – sikerült már szintetizálni. Bátrabban szaladó tollak alól már a következtetés is kikanyarodik: a növény szintézises munkájára lényegében már nincs szükség, sőt, ha úgy tetszik, az állati szervezet is kikapcsolható fő feladatköréből, a teljes értékű fehérjék szolgáltatásából. Akár oly módon is, hogy az olcsó növényi fehérjét a szükséges szintetikus aminosavakkal kiegészítjük. A mesterséges íz- és illatanyagok skálája pedig ma már oly széles, hogy bármely étel ízét, aromáját meg lehet komponálni. Mindezek közvetlen igazolásaként olvashatunk olyan mesterséges kaviárról, mely a legigényesebb kóstolót is megtéveszti.
A szintetikus bécsi szelet és sonkapástétom sem hiányzik a téma szenzációs tálalásából. Az anyagelkészítés és ízesítés effajta mutatványai, az európai menücsillagok ilyszerű felragyogtatása mögött azonban komor realitások húzódnak meg. Mindenekelőtt a tudományos, illetve a technikai lehetőség és gazdaságosság közötti viszony, amelyben az egyenlőség jelét lehetne sejteni. Sajnos egyenlőségről szó sincs. A tudományos előrejelzés a fehérjék gazdaságos szintézisét – az egész problémakör kulcsát – a jövő század harmincas éveire ígéri. Mindaddig a szenzációs eredmények csak a „nagy fuga” kötelező ujjgyakorlatait jelzik. Marad tehát még legalább két-három emberöltő idejére a hagyományos mezőgazdaság útja.
Az ábrándok rózsaszín léggömbjét azonban nemcsak a gazdaságosság oldaláról érték tűszúrások. A tudományos prognózis jelzéseivel közel egy időben egymást érték az olyan kutatások, melyek az emberi egészség és a fogyasztott mezőgazdasági termékek között bonyolult, eddig legfennebb sejtésekben élő kapcsolatokat mutattak ki. Egy példa, amely e kutatások menetrendjébe is bepillantást enged: új-zélandi kutatók két szomszédos városka iskolásgyermekeit vizsgálva, jól kimutatható különbségeket találtak a gyermekek fogazatának fejlődésében és épségében. A városonként kapott eredmények összevetésénél kiderült, hogy a gyermekek étrendjében nem volt különbség. Az ivóvizek vizsgálata sem vitte előbbre a kutatást. A két város tejgyűjtő területe egybeesett. Végül is a felmérések a két városba kerülő zöldségek ásványi összetételében találtak jól megfogható eltéréseket, amiknek oka az volt, hogy a két helység zöldségellátó területe két, egymástól nagyon elütő talajtípuson alakult ki. A talajok közötti különbség tükröződött a gyermekek fogazatában is.
„A növény, az állat és az ember sorsa – a talaj”, mondta ki – talán túlságoson is végletesen – a kutatásokat összefoglaló könyv, már címében is.
A TALAJKÉMIÁHOZ KAPCSOLT ÉLETÖRÖM
Ezek után talán már senkit sem lepett meg, hogy az 1960-as, madisoni talajtani kongresszuson az egyik megnyitó előadást az előadó Firmon Bear a következő szavakkal kezdte: „Az emberi egészség többet jelent a betegség hiányánál. Magában foglalja az életöröm érzetét is, mely csak úgy tartható fenn, ha az ember összes táplálkozási igényét – szerveset és ásványit egyaránt – napról napra, hétről hétre, évről évre a legkedvezőbb szinten elégíti ki.” Tévedés ne essék, Bear nem a táplálkozás egészségügyének szakértőjeként szólott, hanem mint Amerika egyik legismertebb talajkémikusa. A talaj-növény-emberi egészség kapcsolatait áttekintve, végkövetkeztetésként megállapította, hogy az emberi egészséget ott fenyegeti a legnagyobb veszély, ahol ugyanarról a talajról származó kis számú növényfajta áll a táplálkozás alapjánál. De még ott is, ahol legkedvezőbb a helyzet, vagyis sokféle talajon termett számos növényfajta között lehet válogatni, problémát jelent a megfelelő összehangolás.
Bear tehát a legmagasabb tudományos fórum előtt mondta ki a tényt, hogy a megelőző orvostudomány és a mezőgazdaság között olyan határterületre bukkantunk, amelynek teljes feltérképezését a talajkémikusoknak és a táplálkozás egészségkutatóinak kell elvégezniük. Ámde, ha a hagyományos mezőgazdaság több ezer éves gyakorlata után ilyen meglepetések születtek, az is nyilvánvaló, hogy bármely szintetikus tápanyag csak hosszú – több évtizedes vagy éppen generációkon át tartó – ellenőrzés után engedhető be a táplálkozás fő áramába. Még akkor is, ha közben sokkal többet tudnak meg az egészség és táplálkozás kapcsolatairól.
MIT FOG ENNI A JÖVŐ EMBERE. VAGY MIT KELL MAJD ENNIE?
Az életörömnek az a forrása, amelyről Bear beszélt, kétségtelenül sokkal emberibb és így sokkal rokonszenvesebb is, mint a tablettás öröm, amelyet az utópia szép új világában osztogatnak. De ennél, sajnos, még utópisztikusabb. A jó közérzet szintetikus protézisei, a műboldogság pirulái már forgalomban vannak, a természetes életöröm pontos receptjeit még nem kaptuk meg. De mire is mennénk velük? A modern ember táplálkozásában az alapvető ellentmondás éppen az, hogy életmódja egyre finomabban kiegyensúlyozott táplálkozást kíván, és ugyanaz az életmód egyre inkább elvágja ennek az igénynek teljesítésétől: nemcsak az ösztönös válogatás készségeit koptatja le a végletekig, de a tudatos válogatást is egyre nehezebbé teszi, hiszen legtöbb tápanyag kész- vagy félkésztermék formájában kerül a konyhájába. Ennek veszélye a közönséges cukor példáján mérhető le.
Ez a jól tárolható, gyorsan és sokoldalúan felhasználható koncentrált tápanyag a mezőgazdaság és élelmiszeripar közös büszkesége. Talán legközelebb áll a tablettás táplálkozás ideáljához is: ő maga 99,95 százalékos tisztaságával ma a legnagyobb mennyiségben gyártott vegytiszta szerves anyag. És éppen erényei fordulhatnak visszájára a táplálkozásban. Egynegyed kilónyi cukor az átlagos napi kalóriaszükségletnek felét fedezheti – de ez azt is jelenti, hogy ötven százalékban kiszoríthat a táplálkozásból „szennyezett”, tehát biológiailag értékesebb tápanyagokat. A válogatás, választás, összehangolás feladatát nyilvánvalóan nem lehet az emberre hagyni. Ezért igazítanám ki azt a kérdést – amelyet sokszor kiindulásul tesznek fel a mezőgazdaság jövőjével foglalkozó fejtegetések –, hogy „mit fog enni a jövő embere?”, azzal, hogy mit kell majd ennie. És a kiigazításon, kevés okos propaganda mellett, azokat az árakban és tetszetősségben megnyilvánuló ösztönző hatásokat érteném, melyek irányában a választékot biztosító, a jól összehangolt válogatást és keverést irányító és ellenőrző erők hatnának.
VALÓSÁGOK, IGÉNYEK ÉS LEHETŐSÉGEK KÖZÖTT
A minőségi igények új feladatokat rónak a mezőgazdaságra is: a megfelelő választék előteremtésében, a növényi táplálék összetételének műtrágyázás útján való befolyásolásában stb. Bírja-e majd a hagyományos mezőgazdaság sokszor elavultnak minősített bordázata a mennyiségi és minőségi igények roppant nyomását?
Zsavarov szovjet akadémikus szerint az összes tápanyagforrások kiaknázása által mintegy ötven milliárd ember számára biztosítható az élelem. A FAO szakértőinek becslése szerint az éhség felszámolásához és az évszázad végéig körülbelül hétmilliárdra szaporodó emberiség ellátásához a jelenlegi termelés négyszeresére van szükség. A számok jól érzékeltetik a jelen valósága, a közvetlen igények és a lehetőségek közötti feszültséget – és a feladatok nagyságát is.
A legnagyobb probléma természetesen az éhségből fakad. Sok keserű csalódás után ma már egyre világosabb az, hogy a siker vagy kudarc kérdése itt nem a gazdasági segélyek tárgyalóasztalainál, nem is a legkedvezőbb közgazdasági vagy mezőgazdasági receptet kidolgozó szakértők műhelyeiben, még csak nem is a néhány száz szakembert kiképező főiskolák padjaiban, hanem a legszélesebb értelemben vett népoktatás és népművelés gócaiban dől el. Mert a modern mezőgazdaság bevezetésének útjában elsősorban a kulturális elmaradottság, az előítéletek, a babonás és vallásos tévhitek torlaszai állnak.
A földek megtermékenyítését tehát meg kell hogy előzze az agyak megtermékenyítése. Hosszú út ez? Kétségtelenül az – de más út nincsen. Az az út sem rövid, amely a fejlett országok korszerű mezőgazdaságára vár. Ezen az úton döntőnek érzem azoknak a tendenciáknak erősödését, amelyek a régi mennyiségi keretek szétfeszítése mellett a minőségi igényeknek is utat nyitnak, s ugyanakkor a gépesítés, automatizálás és elektronika behatolását is meggyorsítják.
BOLOND HALÁSZOK CSÓNAKJA HELYETT – HALÁSZÓ KOMBÁJN
A mezőgazdaság problémáinak egyik jónevű szakértője, Osborne szerint, az emberiség úgy gazdálkodik a rendelkezésére álló tápanyagokkal, mint egy csónaknak az az öt halásza, akik közül három teljes erővel meri be a halzsákmányt a csónakba, kettő pedig ugyanolyan buzgalommal dobálja a halakat – vissza a tengerbe. A kép és az arány megdöbbentő, gyermekmeséink nagy ügyefogyottait idézi. Hiba lenne azonban a legegyszerűbb értelmezés csábításának engedni. Az osborne-i hasonlat lényegében egy kényszerűséget fejez ki. A természet nyújtotta és a termelt tápanyagok negyven százalékát kénytelenek vagyunk pusztulni, romlani hagyni – visszadobni az anyag körfogásának tengerébe, mert kihasználása, feldolgozása, megóvása olyan problémákat támaszt, amelyeket ma még nem lehet gazdaságosan megoldani. Elsősorban az olcsó szállítás és energia hiányzik ehhez.
Állítsuk szembe az Osborne-féle csónak-szimbólummal a mai modern halászhajó-kombinátok nagyon is valóságos példáját. Ezek nemcsak az „aratást” végzik a legkorszerűbb technikai eszközökkel, de azonnal és veszteség nélkül fel is dolgozzák a „termést”. Még a melléktermék is jól eltartható és rögtön értékesíthető formában kerül a kikötőbe, halliszt formájában. Mi a titka ezeknek a hajóknak? Az egy termékre való szakosítás mellett a begyűjtés és feldolgozás tökéletes összekapcsolódása, a csak konzervált vagy szárított áru továbbszállítása. Lefordítható-e ez a mezőgazdaság nyelvére?
„Nyersfordításnak” már ott is van a cukorrépa termelése és feldolgozása. És ha a cukorral mint tápanyaggal szemben lehetnek fenntartásaink, az a mód, ahogyan a cukoripar kihasználja a szakosítás, a mezőgazdasági termeléssel való területi és időbeli összekapcsolódást, a minimális veszteségek és gazdaságos szállítás lehetőségeit: nemcsak példa, de jövőbe mutató gyakorlat is. Nagy víztartalmú anyagot csak a cukorrépa beszállításánál mozgat – ezt is a lehető legrövidebb utakon. A feldolgozás melléktermékeit, a melaszt, répaszeletet, a talajjavító mésziszapot már csökkentett víztartalommal, tehát gazdaságosan szállítja vissza a mezőgazdaságnak. E szoros kapcsolatnak köszönhető az, hogy a cukorrépa termelése egyike a technikailag legjobban kézben tartott termelési ágaknak: sok technikai újításnak nemcsak befogadója, de ösztönzője is.
A jövőbeli fejlődés varázsszava tehát: az integráció – a mezőgazdasági termelés és élelmiszeripari feldolgozás összekapcsolása. Ez a tendencia fejeződik ki abban is, hogy sok országban már egy gazda irányítja a két termelési ágat. Talán hamarosan még tovább fogunk lépni – valamiféle szervesanyag-gazdálkodási csúcsszerv létesítése irányába. Ez igazgatná a tápanyagtermelés mennyiségi és minőségi szabályozóit és majdan a szintetikus tápanyagok beáramlását megnyitó zsilipeket is: akkor, amikor a brémai óra már régen a kuriózumok múzeumában pihen majd, és az életöröm forrásvidékeiről kisléptékű, részletes térképeink lesznek.
Megjelent A Hét II: évfolyama 3. számában, 1971. január 15-én.