Enyed három és félszáz év alatt megalapozott szellemi kincsestárában a leginkább ható érték: a ragaszkodás. Egykori tanítványok hűsége az iskolához. A hűvös őszi vasárnapra ezrek gyűltek össze, híva-hívatlan megemlékezni. Mint aki rég járt odahaza, szétnéztek az ünnepi alkalomra kifestett, megújult öreg falak között. Visszaemlékezőleg és elismerően. Felelevenítve a Tornakert, az őszi szőlők színeit, a vityi képét, a kiskollégium derűs barokkját. Elismerően a vadonatúj, korszerű biológiai, fizikai és vegytani laboratóriumok láttán. (Mit szólana Vásárhelyi Tőke István őkegyelme – aki két és félszáz éve elsők között tanított természetbölcseletet újszerű módon –, mit szólana, ha látná ezeket a termeket?) Elismeréssel vették a látogatók hírét annak is, hogy nemsokára fonetikai laboratóriumban tanulják majd a diákok az idegen nyelveket, s hogy elkészültek a központi fűtés tervei. Talán senki sem mondotta ki, de bizonyára sokan gondoltak arra, hogy a tekintélyes hagyományra való emlékezésen, meghatódottságon túl az igazi élmény mégiscsak az, hogy az Őrhegy alatti alma mater öles falai között fiatallá korszerűsödve él és szolgál az iskola. Múlt, jelen és jövő feletti elmélkedésre, összevetésekre ösztönzött az ünnepi alkalom, erre ösztönzött a főtitkári üzenet szelleme.
Századokon át az enyedi kollégium messze földön a legjobban datált és legnagyobb iskola volt. Manapság vannak gazdagabbak és nagyobbak nálánál. Maga azonban úgy zsugorodott a változó időben, hogy közben gazdagabb és nagyobb, mint bármikor volt történelme folyamán. Nemzedékek, értelmiségi pályára készülő nemzedékek hosszú sora tengődött a megbecsülhetetlen kollégiumi cipón, az ingyen kapott, tehát gratista cipón. Ma kétmilliós költségvetés biztosít szállást, ellátást, tudásban való gyarapodást közel ezer diáknak. Századokon keresztül három-négy professzor látta el a tógásdeákok oktatását. Nagy szó volt ez is, mert egy-két professzorra is kevés iskolának futotta. Legtöbb helyt alsóbb végzettségű mesterrel érték be. Ma több mint félszáz pedagógus tanít.
Az enyedi kollégium egykoron nemcsak a legtehetősebb és legnagyobb, hanem többnyire a legjobb iskolának is számított. Története elején már ott fénylik a Keresztúri Pál neve, akiről Bethlen Miklós jegyezte fel, hogy milyen páratlan eredményeket ért el. Azzal, hogy mint atya gyermekével, úgy bánt tanítványaival, kerülte, hogy a gyermek meg ne unatkozzék és felette terheltetvén el ne idegenedjék a tanulástól, ezért hát semmit soha memoriter nem repetáltatott, s a fő helyen álló nyelvtanításban is mindcsak a beszélő praxisra adott időt. Keresztúrit dicsérvén, az is eszünkbe jut, hogy ez a kiváló nevelő tisztában volt az együtt élő románok, magyarok egymásrautaltságával! Ezért hát román szóra fogta tanítványait, akik mellesleg román és szász iskolatársaikkal testvéri egyetértésben nőttek fel, amint azt Pápai Páriz és Mihail Halici irodalmi formában is megörökített barátsága is példázza.
Mintha csak ezt a szellemet, a Keresztúri óta jelenvaló szellemet folytatná és fogalmazná újra szocialista társadalmunk követelményei szerint a két iskola – az Avram Iancuról és a Bethlen Gáborról elnevezett líceum –, amikor egyidőben és együttesen ünnepelt. Keresztúri iskolája neveléstörténetünknek nyilván éppen olyan ritka fejezete, mint amilyen a Vittorino da Felite mantuai Casa Giocosata vagy később Pestalozzi Yverdun-i intézete az európai nevelés történetében. De a ritka pillanaton túl, általában kiváló tanárok, néha éppenséggel Apáczaiak, Pápai Páriz Ferencek, Szász Károlyok támogatták itt az ismeretek útját járó, jórament tanítványok százait, ezreit – Körösi Csoma Sándorokat, Kemény Zsigmondokat, Barabás Miklósokat. A nagyon hiányos felsorolás is lenyűgöző, szinte nyomasztó.
Hogyan is vehetné fel a versenyt a líceum ezzel a gazdag hagyománnyal? A mai iskola, az ország sok száz líceumainak egyike, miként válaszolhatna a múlt kihívására?
Az iskolaalapító Bethlen józanul gyakorlatias, építkező jövőre tájolt szelleme óv attól, hogy megálljunk a hagyományok egyszerű számbavételénél. Azt követeli, hogy ne torpanjunk meg a nyilvánvalóan méltánytalan összevetések után, hanem a hagyományok folytatásának mikéntjén, a korhoz szabott új hagyományok teremtésén töprengjünk, munkáljunk. Új hagyománya pedig van ennek az iskolának is. Itt van mindjárt a műhelyek egész sora, amelyekben több mint egy évtizede gyakorlatra, életre készítik fel a diákokat. Lakatos és népművészeti, elektrotechnikai és kosárfonó, háztartási és asztalos műhelyekben ismerkednek anyaggal, szerszámmal, technológiával. (Talán még egy mezőgazdasági kísérleti parcella kelne el.)
Az igazi esélyt arra, hogy a mai iskola szellemi életünkben, a szocialista Románia művelődésében múltjához méltó szerepet játsszék, az óvónőképző kínálja. Szakembereink szerint a hetvenes évek legnagyobb pedagógiai fordulata az iskoláskor előtti nevelésben megy majd végbe. Minthogy az ember értelmi teljesítőképességének kialakulása jó fele részben az első hat év folyamán megy végbe, az emberformálásban a család mellett – egyre nyilvánvalóbb – az óvónő játssza a legnagyobb szerepet. S ha arra gondolunk, hogy a szülő-nevelés is jelentős részben rájuk vár, mindjárt a nevelő társadalom kulcsfigurájának hiposztázisában kell látnunk az óvónőt. (Valamit ebből a nagyon huszadik század végi értékrendből minden nagy nevelő megsejtett. Alstedius például, a gyulafehérvári korszak európai hírű professzora úgy tartotta, hogy kimondhatatlanul fontos dolog a gyermekiskola helyes működése.)
Nos, ezen a gondolatnyomon utópikus lenne azt remélni, hogy Enyed kiveszi részét ebből a beláthatatlanul fontos ügyből? Hogy a korszerű, sőt új utakat kereső óvónő-képzés egyik országos rangú – idővel akár másfele is számon tartott – központjává válhat? S minthogy ma az élvonalhoz másként felzárkózni lehetetlen – nem nőhetne-e ki magát az iskoláskor előtti nevelés egyik dokumentációs és kutató bázisává? A lehetőségek nyilván adottak. A szakirodalmi ellátottság utánajárással megoldható lenne, s a kutatómunkára való áttérést bizonyára készségesen támogatnák a kolozsvári egyetem neveléstudományi és lélektani tanszékei. A tanári nagy asztala körül pedig pedagógusok, jó matematikusok, nyelv- és irodalomtanárok, zenepedagógusok ülnek. Jelen van az idősebbek tapasztaltsága és a fiatalabbak fogékonysága. Kutatás, tanítás és tanulás szerves szülése micsoda erővé válhatna! A kutató tanár jobban értené mesterségét, jobban érzékelné tárgyának csomópontjait, tehát jobban taníthatna – s persze tekintélye is öregbedne.
Az iskoláskor előtti nevelés legalább annyira fontos, amennyire elhanyagolt kutatási terület. Mennyire Enyed újító szellemi hagyományához illő lenne, ha a felismerésből hivatást kovácsolna! Ahogy az Őrhegy oldalából ezen az avar szagú, szüret körüli vasárnapon letekint az ünneplő, a Tornákért egyik végén a Varcagásra hajló színes lombok között fehérlő professzori sírokra lát. Másfelől arra az épületre, amelyben hétfőtől új mikroszkópok lencséjén keresztül fiatalok tanulják az anyag titkait.
Kegyeletre való hajlamunk inkább az őszi látvány felé hajlana, értelmünk, az életösztön a laborok felé fordít. Meg a feladatok és lehetőségek felé. Az éppencsak megteremtett, és teremtés előtt álló hagyományok felé.
Megjelent A Hét III. évfolyama 42. számában 1972. október 20-án.
A képek nem az eredeti, ötven évvel ezelőtti cikket kísérték.
