Válogatta, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta Károlyi Dénes. Kriterion Könyvkiadó, Téka-sorozat

„E kötetben bemutatott mozgalmak minden hibáik ellenére olyan fényes erényeket is megcsillogtattak, amelyek méltóak az utókor figyelmére“ – hangzik a bevezető sommás ítélete. A dolgokat mérlegelő olvasó az erényeket a résztvevők oldalán látja, szemében a mozgalomra a hibák jellemzőek. A Makk–Gál-féle Habsburg-ellenes összeesküvés részeseinek élete nedves várbörtönökbe vezet, némelyike bitófán zárul a végső áldozattal.

A mártírium pedig mindig megindító, annyira az, hogy a lélek nehezen lábal ki érzelmi megrendüléséből. A bitófán szél-lóbálta tetemek képe fékezi az értelmet, amely mérlegelni szeretné az áldozat értelmét, vallatóra fogni a történelmet, megkérdezvén tőle: miről is tanúskodik a vértanú?

Az egyik résztvevő, Deák Farkas – akinek emlékezései külön Téka-kötetben jelentek meg – írja, hogy a szabadságharc utáni években, „rajongók, ábrándozók, végsőkig elkeseredett kedélyek, az emigránsok visszatértét minden tavasszal biztosan váró, rosszul számító elmék“ tűntek fel. Ebben a légkörben bontakozik ki a mozgalom, 1851 nyarán. Élén Makk- és Gál-szerű romantikus harcosok állanak, akik háromszázezer felkelőre számítanak és arra, hogy európai országoktól negyedmillió fegyvert kapnak majd.

Bonyolult szervezési elvek, fantáziadús rejtjelek, körlevelek és proklamációk születnek. A konspiráció minden kelléke jelen van; a mozgalom titokzatos, de nem tud titoktartó lenni. A kortárs Veress Sándor írja, hogy már a pincérek sem beszéltek egyébről, mint a készülő felkelésről.

Deák Farkastól jobbágyfalvi ácsok, gyümölcsárus kofák érdeklődtek az összeesküvés felől, olyannyira, hogy emlékezete szerint már azokban a napokban keserűen állapította meg: „mely titkos társaságot a falun pipaszónál tárgyalnak, bizony bajosan buktatja meg az osztrák birodalmat“.

A császári rendőrség viszonylag korán felfedi az összeesküvést, és csak azért nem leplezi le azt rögtön, hogy néhány hónapon át megfigyelve maradéktalanul felgön gyölíthesse. Januárban ez be is következik, s a lefogottak elmélk edhetnek azon, hogy mi is történt. Van, aki – Deák Farkashoz hasonlóan – arra gyanakszik, hogy „osztrák agents-provocateurök műve volt az egész“. Bár alaptalan volt – mégis érthető a gyanú: a történtek legfőbb haszonélvezője ugyanis a hatalom lett. A kopók mindenek előtt, akik egy összeesküvés feltárásával igazolhatták létüket. Az önkényuralom különösebb erőfeszítés nélkül kiválogathattalegnyughatatlanabb ellenfeleit és általuk s tatuálhatott példát a többiek megfélemlítésére. A bukott összeesküvés az ellenállás más – posszibilis – formáiba vetett bizalmat is megingatja egyesekben. Kellhet-e a hatalomnak több – ingyen?

A hatalom jogosan érezhette, hogy nyert. A bebörtönzöttek javára rendezett gyűjtés, az 1854-ben elhangzott ítéletek alapján kivégzettek s írján virágjelezte azonban azt, amit a történelemből a hatalom nem tudott megtanulni; hogy mindennek ára van. A mártíriumért a hóhérnak is fizetnie kell. Igaz, legtöbbször nem az életével.

Hatalom és ellenzék e dialektikája szerint hiba lenne a bukott – esetünkben eleve bukásra ítélt – mozgalomban csak a hatalom nyereségét látni. A lélek, a közösség lelki működéseinek bonyolult és kevéssé ismert bugyraiban az áldozat példái kiszámíthatatlanul hatnak: néha, némelyeket a megalkuvás, máskor, másokat a konokság felé fordítva. Bukott harc után a kudarcba-belenyugvás feletti szégyent egyaránt csökkentheti és növelheti a bele-nem-nyugvás példája. Az egyéni lelkiismeret számára inkább nyugtalanítás az: amihez kínos viszonyulni. A közösségi tudat viszont tisztára mossa magát az áldozatban. A sors-elfogadását a közösség megfizette: egyének szabadságával és életével. A közösség úgy élhet tovább, mint az az ember, aki megtette, ami tehető, tehát lelkiismerete tiszta.

Nem teszünk pontot, mert nem értünk el semmiféle gondolatsorvégére. Alázattal tudomásul vettük a lét, a történelmi lét bonyolult voltát.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 29. számában, 1975. július 18-án.