Piaget román fordításban megjelent nyugtalanító könyvét olvasgatom (Psihologie şi pedagogie). A nagy svájci pszichológus, kortársaink zöméhez hasonlóan, elégedetlen az iskolával. Elégedetlen, mert roppant fontosnak tartja. Az oktatási forradalom korának iskolájába alig szivárog át valami abból, amit a neveléstudomány felhalmozott – hangzik az első vád. Maga a huszadik századi neveléstudomány pedig a tudományok sereghajtója – nem adott a nagy fizikusokhoz, biológusokhoz fogható tudósokat. Ami a nevelés tudományában történt, az sem pedagógusok nevéhez fűződik, a kiemelkedő teljesítmények már Comenius óta rendszeresen idegen szakmák művelőihez kapcsolódnak; a jelenkoriak közül például se Dewey, se Decroly, sem pedig Claparéde nem volt nevelő – folytatja rezignáltan. Hogy a pedagógustársadalom nem volt képes létrehozni saját kutató elitjét, annak Piaget szerint számos oka van, az egyik leglényegesebb az, hogy a nevelők tantárgyukat tekintik szakmájuknak. Nem tudatosult, hogy a nevelői munka természete szerint szervesen kapcsolódik a pszichopedagógiához.
Neveléslélektani műveltségre a pedagógusnak annál nagyobb szüksége lenne, minél kisebb gyermekekkel foglalkozik, hiszen minél kisebb a gyermek, lelki mechanizmusa annál bonyolultabb, és ennek a mechanizmusnak az ismerete annál nagyobb jelentőségű is.
Mindez természetesen a részletek alapos, elemző ismereteként a nevelő keze ügyében kellene hogy legyen. S minthogy a pszichopedagógia – Piaget szerint – csak a gyakorlatban sajátítható el, azt javasolja, hogy a nevelőképzésben biztosítsanak megkülönböztetett helyet a neveléslélektani kísérletezésnek.
Piaget tanulmányának gondolati gazdagságát az olvasás – talán a többszöri olvasás – tárhatja fel. Külön recenziót érdemelne például az a megállapítás, hogy a helyesírási készség kialakulása nem helyesírási szabályok nyomán, hanem spontán vizuális úton megy végbe.
A recenzens azonban csak azt tekinti céljának, hogy a figyelmet felkeltse ez iránt a kis kötet iránt. S még valamit, azt, hogy Piaget nyugtalanító gondolatait megtoldjaa maga nem kevésbé nyugtalanító gondjaival.
A szemünk láttára zajló oktatási robbanás nyomán a lélektan sokfele konjunkturális pályává, a legnépesebb kutatói területté, preferenciális könyvkiadói területté vált. (Külföldet járt jeles pszichológusunk meséli, hogy az egyik világváros egyik könyvkereskedésének teremnyi lélektanválasztékán belül csak Piaget művei polcokat töltenek meg.) A hazai kiadók buzgón igyekeznek behozni a román nyelvű lélektani irodalom régebbi lemaradását. Magyarul lélektannal a tervekben is alig találkozunk, még a legfontosabbakkal – lélektan szülőknek, diákoknak – sem.
De nemcsak kiadóink közömbösek az ügy iránt. Nem emlékszem, hogy olvastam, hallottam volna arról, hogy valaki valahol közügyként kezelte volna lélektani, neveléstudományi műveltségünk kérdését – úgy, ahogyan azt annyiszor és annyian zenével, színházzal, irodalommal, népköltészettel, történelemmel tették.
A végső kérdés így hangzana: ami nem csak a mi problémánk, az nem válhat a mi ügyünkké is?
Megjelent A Hét III. évfolyama 14. számában, 1972. április 7-én.