Néhány céhbelit leszámítva, a világ számára Bolyai János magánügye volt csupán az, hogy a semmiből egy új, más világot teremtett. Az éhezőket, a járványokban meg tizedelteket és hatalomtól megtiportakat nem érdekelte, nem érdekelhette az, hogy Euklidesznek miben nem volt igaza.
Mert egy-egy nemzedék több ízben is szembe kellett nézzen a tömeges pusztulás látványával, s ha a létért folytatott kíméletlen küzdelem nyomása alatt képes lett volna arra, hogy valóságos jótevőit kiválassza, úgy bizonnyal azoknak a férfiaknak emel szobrot, akik valamit tettek azért, hogy az ínségek, járványok, háborúk s a hatalom csapásait csökkentsék. Bolyai polgártársait például Kováts Sámuelek vették rá arra, hogy az éhezés ellen krumplitermesztéssel védekezzenek. Szotyoriak tanították a járványokkal szembeni küzdelem módjára. S névtelenek arra, hogy miként térjenek ki a katonafogás elől, s mint nézzenek szembe az úri packázással.
Másfelől maga Bolyai Farkas írja, hogy mathézisból annyi is felesleges, amennyit a Tentamen két kötetébe foglalt. Szükség lehetett akkor és itt az Appendixre – amit maga Bolyai Farkas sem értett meg? Pálcát lehet-e törni tehát a polgártársak felett, akik a fiatal Bolyaiban apja s a köz tékozló, hálátlan és hiú fiát látták csupán? Avagy mi lett volna a polgárokból, ha a Kováts Sámuelek, Szotyoriak s a hatalmon lazító egyszerű emberek az emberi tudást forradalmasító gondolatoknak áldozzák életüket? Nyilván néhány névvel több kerül be az emberiség kollektív emlékezetébe – nagy nyomortöbblet árán.
A kortársaknak lett volna igazuk? A maguk, a hic et nunc szempontjából nyilván nekik. Mert Bolyai új, más mértani világa, egy új, más kor világa számára készült. A lángész közönyös maradt a kortársakkal szemben, vállalva ezzel a kortársak közönyét. Úgy válhatott eszménnyé az utókor számára, hogy cserben hagyta kortársait. Éppen ezért lett későbbi megbecsülés ára a korabeliek elmarasztaló ítélete. S milyen kár lett volna, ha ezt az árat Bolyai nem vállalja!
A perben, amely némán és szóban – de hosszasan folyt, nincsen hát ítélet. Csak ítéletek vannak, ítéletek, amelyek az emberi lét és feladat dialektikus természetét fogalmazzák.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 46. számában, 1973. november 16-án.
