Ha valaki megkérdezné, melyik az a neveléstudományi tárgyú könyv, amelyet a diszciplína iránt még – vagy már – közömbös pedagógusnak ajánlanék, gondolkodás nélkül Mircea Herivan – Meridiane pedagogice címen – frissen megjelent interjúkötetét jelölném meg. Röviden azért, mert jó értelemben enciklopédikus.
Emészthető, ahogyan az interjú nyilván mindig oldottabb és személyesebb, mint a kézikönyv vagy a lexikon. (Amikor például Piaget azzal a felkiáltással szánja rá magát az interjúra, hogy a lélektan nem is lenne igazi tudomány, ha lényegét tíz perc alatt nem lehetne összefoglalni, akkor a helyzet olyan személyes gondolatot hoz be a könyvbe, amin – akár a nevelő szemével is – lehet és okvetlenül érdemes elgondolkodni!) Enciklopédikus pedig a könyv, hiszen lapjain jelentős személyiségek szólnak intézményekről, problémákról, irányzatokról. (S ha néhány további név is szerepelne a kötetben – így Brunner, Dienes, Faure, Illič és Skinner –, akkor szinte együtt lenne mindenki, akire a szakirodalom leggyakrabban hivatkozik.)
Az interjúk során kirajzolódó problematika nyilván nem fedi a neveléstudomány problematikáját – egyszerre, szűkebb és bővebb annál. Szűkebb, hiszen a beszélgetések során a megszólaltatottak az általuk legfontosabbnak ítélt kérdéseket exponálják (az interjúkészítő dicséretére már a kérdések is ezeket feszegetik). És ez nyilván inkább előny, mint hátrány. De másfelől szükségszerűen tágabb is az interjúk világa, mint a szokványos katedra neveléstudományé; mert olyan realitásokat is felvet, mint például azt, hogy a világban felnőtt kortársaink közel fele írástudatlan vagy hogy a gyermekek milliói alultápláltak – azaz szellemileg is alulfejlettek.
A pedagógiai valóság azonban ott is nyugtalanító, ahol a mindennapi kenyér már nem alapgond. Problematikussá vált az iskola, mert a tudományos-műszaki forradalom új és új leckéket ad fel neki. Az ember teremtette a tudományt, de úgy tűnik, a tudomány szigorú fegyelméhez az ember elég nehézkesen tud alkalmazkodni – állapítja meg Suchodolsky. Holott valószínűleg egyet kell érteni Cullmannal, amikor azt állítja, hogy a tudomány került művelődésünk középpontjába (még ha a hagyományos görög–római kultúra végérvényes visszavonulását talán el is túlozza). A tudományos-műszaki forradalomhoz való viszony, a tudomány és ezzel kapcsolatban az intelligencia kérdése az interjúkban központi szerepet kap.
Részletekben természetesen nagy az eltérés; van, aki a kisgyermekkori nevelés fontosságát hangsúlyozza (mint Piaget, aki felhívja a figyelmet arra, hogy a kisgyermek sajátos intuícióját, a tárgyat mindenáron explicitáló tekintélyelvű és az emlékezőtehetség fejlesztésére összpontosító iskola valójában lerontja, s az majd csak a kutatónál tér újra vissza). Többen kifogásolják az ismeretközlő alapállást, a pedagógiai kréta korszakot, s általában egyetértenek a permanens nevelés távlatában formatívabb, de ugyanakkor intenzívebb, kreatívabb, aktívabb és a tömegkommunikációs helyzettel számoló iskolai modell szükségességében.
A tartalmi kérdésekben talán George Cullmann megy a legmesszebb. Informatikusként már a kibernetika szemszögéből vizsgálja az iskolát. Szerinte a kibernetika bevonulására már csak azért is szükség lenne, mert ez a tudományág áll az élen, és egy sor ugyancsak élenjáró ismerettartományt integrált magába (a valószínűségszámítást, matematikai logikát, információelméletet, automatikát, molekuláris genetikát stb.) Enélkül a kibernetikai műveltség nélkül az ember – Cullman szerint – egyre inkább az információáradat hajótöröttjévé válik.
Az oktatás kibernetizálása szerinte már általános iskolai fokon az algoritmusokba, egyszerű programozásba való bevezetést kell majd jelentse, s ezzel együtt – mert Cullmann is azok közé tartozik, akik a nevelési stratégiában megkülönböztetett fontosságot tulajdonít a szülőnevelésnek – szükségessé válik a szülők matematikai reciklálása is.
A kötet egyik legérdekesebb interjújában Torsten Husén arról beszél, hogy mennyire nehezen, évtizedes késéssel jutnak el újítások az iskolai megvalósulás szakaszába. S bár nyilvánvalónak tartja azt, hogy az iskola végül is tanár, szülő, sőt a társadalom művelődési színvonalának függvénye, stratégiailag a tanárt tekinti a rendszer legdinamikusabb elemének, következésképpen – és sok más meginterjúvolttal egybehangzóan – csak a pedagógussal való együttműködésben, a vele való állandó dialógusban tartja elképzelhetőnek a korszerűsítés életbevágó ügyét.
(M. Herivan kiváló interjúkötetének magyar fordításban való megjelenése éppen ezért, a tapasztalatcsere, a minél hatékonyabb információscsere szempontjából lenne fontos.)
Megjelent A Hét V. évfolyama 27. számában, 1974. július 5-én.