civilizációnkat. Olvasók nyomtatják, adják ki és veszik meg a könyveket. Sőt, olvasók írják is a könyveket. Mert ugyan a legtöbb olvasó nem ír, de minden író olvas. Ehhez képest rendkívül meggondolkoztató az olvasó iránti viszonylagos érdektelenség a tudomány részéről. Furcsa, hogy van irodalomtörténet, vannak irodalomtörténészek – és nincsen olvasástörténet, illetve olvasástörténész. S ami nagyobb baj: gyakran beszélünk irodalomelméletről, irodalomszociológiáról, alig hallunk viszont az olvasás elméleti kérdéseiről, szociológiájáról. Egy-egy műről jobbára megírása előtt már értesülünk, de utólag sem tudjuk meg, hogy elolvasták-e azt. E kórkép mögött még mindig ott kísért az első leírt mondat durva értékrendje: az „úr ír”. Értsd: aki nem ír, az nem úr, tehát még ha olvas is – akkor sem érdekes. Az író és olvasó ilyen megosztottság a mélyén diszkrimináció húzódik meg, az olvasó, az olvasás iránti tudományos érdektelenség mögött csakúgy.
Robert Escarpit most megjelent könyve (A könyv forradalma, Kriterion, 1973 – Horváth Andor fordítása) azért esemény, azért fegyvertény, mert a francia írástudó az olvasó oldaláról közelít a könyv világa felé.
A könyv fogalma pedig csak ebből a szemszögből kapja, kaphatja meg valóságos terjedelmét. Könyvről szólván például könyvtáros, kiadó, szerkesztő egyaránt hajlamos irodalmi könyvre gondolni, holott Escarpit munkájából kiderül, hogy csak a kiadások 22-23 százaléka szépirodalmi mű. A mai Európában – ahol pedig a szépirodalmi könyvkiadás világviszonylatban a legmagasabb – a megjelent könyvek 75-80 százaléka nem irodalmi jellegű, hanem Escarpit szóhasználatával élve funkcionális mű, azaz eszközjellegű szakkönvv, ismeretterjesztő munka , tankönyv stb. Kevésbé fejlett közösségek esetében – ott tehát, ahol a csupasz létproblémák nagyobb súllyal jelentkeznek – a szépirodalom részaránya általában húsz százalék alatt mozog.
A könyv világszerte elsősorban az illető közösség saját szellemi termékét jelenti, de nagy szerepet játszik a fordításirodalom is. Néhány országban a fordított könyvek aránya meghaladja a címek egynegyedét. (Izraelben megközelíti a felét.) A kelet-európai szocialista országok esetében 15-20 százalékot tesz ki. Escarpit hangsúlyozza is a maga részéről azt, hogy a fordításról való lemondás az illető szellemi élet betokosodásához, elsatnyulásához vezethet.
Folytatni lehetne azokat a tanulságokat, amelyek A könyv forradalmából adódnak, ehelyett azonban inkább a feladatokra gondolunk, amelyekre e kis kötet emlékeztet. Arra, hogy irodalmi lexikon, irodalomtörténeti művek megjelenésével párhuzamosan ideje lenne megismerni az olvasót, a romániai magyar olvasót: ízlésirányulását, kiadóilag, könyvtárilag fedezett és fedezetlen szükségleteit általában és olvasórétegek szerint.
A feladat nem kicsi, s bár erre szakosított szociológusaink nincsenek, van néhány száz értelmiségink, aki a szociológiai megfigyelés virtuális helyzetében van – a könyvtárosok. Remélhetőleg akad közöttük, aki az Escarpit adta szál nyomán elindulva felfedezi szellemi életünk nagy ismeretlenét – az olvasót!
Megjelent A Hét IV. évfolyama 16. számában, 1973. április 20-án.