Válasz egy nyílt levélre
Kedven Bodor Pál! Válaszomat múlt heti számunkban olvasható leveledre, egy mindkettőnk számára megnyugtató – s mellesleg az ügy histórikumára is tartozó – vallomással kezdeném: azzal, hogy a tudományos-műszaki műveltség, ismeretterjesztés fontosságára Domokos Gézának az Előrében jó öt évvel ezelőtt megjelent párizsi jegyzete hívta fel a figyelmemet először. Nemcsak azért emlékezem szívesen erre a tényre, mert azt bizonyítja, hogy aggodalmaink közösek, hanem egy kicsit azért is, mert mintha az elhangzott szó értelméről, csírázóképességéről is tanúskodna. Belenyugodhatunk-e abba, hogy ifjúságunk jelentős része a társadalmi szükségletekkel nem számolva humán tájékozódású, s amennyiben nem, úgy mi a teendő? Így szól közösségi felelősségtudattól áthatott kérdésed, amely megítélésem szerint is létfontosságú kérdés. Alapvetően egyetértünk tehát. Hangsúlyozni viszont azt szeretném, amiben véleményünk eltér egymástól. Nem a vita műfaji szabályainak tiszteletben tartása végett, hanem azért, mert csak valóságos dialógus vihet előre.
Miért humán irányulású az ifjúság? – kérded, humán alatt irodalmi-művészeti beállítottságot értve. Nos, nyugodtabb lennék, ha tudnám hogy fiataljaink a társadalmilag keresett humán pályák – a közgazdaságtan, lélektan, neveléstudomány és szociológia – felé tájékozódnak.
Miért irodalmi-művészeti – kisebb részben történészi – beállítottságú ifjúságunk? – hangzik hát a kérdés, amely engem foglalkoztat. Válasz feltehetően sokféle adódik. Csak a példa kedvéért: világtapasztalat, hogy a fejlődő országok fiataljai nehézkesen kapcsolnak át a tudományos-műszaki pályákra; neveléstudományi közhely hogy nincsenek jó és rossz matematikusok, de vannak jó és rossz diákok, illetve – jó és rossz matematikatanárok; és művelődéstörténeti tény az, hogy kulturális hagyományaink nagyrészt humán, s ezen belül irodalmi jellegűek – megkésettségünk következtében. (A Balítéletek szerzője írta másfél száz évvel ezelőtt: Nem tartom értelmi előhaladottságunk jelének, hogy nyelvünkön megjelent s jelenő könyveknek kétharmada költői mű.) Jó lenne szociológiai hitelességgel ismerni a fiatalok pályaválasztási mikéntjét, miértjét is, de még fontosabbnak tartom számba venni azt, hogy mit tettünk és mit teszünk ennek módosítására.
De kezdjük módszeresebben. Nem titok, hogy az iskolai nevelés tájolása és eredményessége összefügg azzal, hogy milyen tájolású az illető közösség kultúrája. Magyarán, az iskola egy kicsit olyan, amilyen a párhuzamos iskola, a könyvkiadás, a sajtó, a televízió. Ha a párhuzamos iskolában a tanár és tanító csak irodalomról-művészetről értesül, úgy nyilván irodalmilag műveit matematikatanárokkal számolhatunk, de természettudományos műveltségű irodalomtanárokkal kevésbé, azaz eredményes irodalomoktatással és gyenge matematikusokkal. Nem a matematikai tehetséggel van hát a baj, hanem a matematikai – valamint természettudományos és műszaki – tehetség kibontakozásának kulturális feltételeivel.
Nos, a párhuzamos iskolát véve szemügyre, igazat kell adnunk Solomon Marcusnak, aki nemrég szóvá tette, hogy a tömegtájékoztatásban a tudomány még mindig nem foglalja el azt a helyet, amely pedig megilletné. Ami most már a romániai magyar anyanyelvű művelődni vágyó pedagógust és diákot illeti, ettől az iskolától szinte kizárólagosan irodalmat kap. Egy példa: az új könyvek jegyzéke a második negyedév során kiadóink gondozásában húsz magyar nyelven megjelent könyvet jelez, mintegy ötezer oldal terjedelemben. Ebből tizenhárom irodalmi mű, négy filológiai jellegű, összesen több mint négyezerötszáz oldalon. A könyveknek tíz százaléka – azaz két könyv – képviseli a tudományt és technikát, kettőszáztíz oldalon, tehát kevesebb, mint öt százalékban. (Ha a példányszámokat is tekintetbe vennénk, a helyzet nyilván még súlyosabbnak mutatkoznék!)
A tudományos olvasmányanyag iránti érdeklődés világszerte növekvőben van; a hazai olvasók – egy művelődés-szociológiai felmérés tanúsága szerint – 40 százalékban igénylik azt. (A Hét közvéleménykutatása is azt bizonyította, hogy az olvasói érdeklődés elsősorban a tudományos publicisztika iránt mutatkozik.)
Amit eddig elmondottam, nem új. Jó néhányan felvetettük négy évvel ezelőtt a Korunk – sok animozitást keltő – irodalomcentrizmus-vitájában, számtalanszor szóvá tettük A Hét hasábjain is. (Különös nyomatékkal két évvel ezelőtt a tudományos ismeretterjesztés kérdéseivel foglalkozó kerekasztalunk során.) Sajnos, szinte eredménytelenül. Megpróbáltuk eloszlatni a szerző- és kézirathiányról kialakult mítoszt. Több ízben rámutattunk arra, hogy tízszer, százszor nagyobb közösségek tudományos információs irodalma sem lehetne meg fordítások nélkül.
A szerzőhiány tehát nem lehet ok – csak ürügy. Legalábbis mindaddig, amíg a tudomány huszadik századi klasszikusai – Einstein, Wiener, Watson, Jacob, Piaget és sokan mások – sem jutottak el még a hazai olvasóhoz. Számomra tehát ma már a legsürgősebben megválaszolásra váró kérdés az, hogy miért nem követi a felismerést a változás, s mi a teendő, hogy kövesse? S e miértre válaszolni kell még akkor is, ha személyes érzékenységeket sért. Kell, mert közösségi ügyről, ifjúságunk életképességéről van itt szó.
Ha a párhuzamos iskola nem alakul az élet, a kor igényei szerint, úgy nyilván a párhuzamos iskolák igazgatói, tanárai a hibásak. Akarom mondani az, hogy sajtónkban, kiadóinknál a konkrét művelődéspolitikai döntések őrhelyein humán és ezen belül elsősorban irodalmi formációjú értelmiségiek állanak, akiknek nagy része a jelek szerint kevés fogékonyságot tanúsít más értékekkel szemben. A tudományos formációjú szerkesztőket fél kezeden megszámlálhatod!
Félreértés ne essék! Világos, hogy a helyzet káderpolitikai konzekvenciáit is le kellene vonni, ám a dolgok nem ezen, illetve nemcsak ezen múlnak. Sokat lendítene a helyzeten, ha művelődési orgánumaink jobban bevonnák munkájukba a tudományos és műszaki képzettségű értelmiségieket. És itt eljutunk egy másik kérdéshez is. Azt írtad, hogy tapasztalataid szerint a közösségi tudatosság elsősorban irodalmi formációjú értelmiségeinknél nyilatkozik meg. Valószínűleg így is van. És valószínűleg így is marad mindaddig, amíg ez az értelmiségi réteg – értelmiségünk döntő többsége – úgy érzi, hogy a kultúra írókra, művészekre, filológusokra és történészekre tartozik, illetve elsősorban azok sajátos igényei szerint alakul.
Hogy mi a teendő, az véleményem szerint az elmondottakból adódik: sokkal – ötször-tízszer – nagyobb teret biztosítani a tudományos-műszaki ismeretterjesztés számára könyvkiadásunkban, sajtónkban, televízió- és rádióadásban, a megfelelő szakemberek és elsősorban adekvát képzettségű szerkesztők bevonásával. S felszínen tartani ezt a szinte felbecsülhetetlen fontosságú ügyet mindaddig, amíg kielégítő megoldást nem találunk. Hogy a levélformához visszatérjünk, még annyit: soraiddal azért vitatkoztam, mert szándékoddal mélyen egyetértek.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 30. számában 1973. július 27-én.