Százharminc éve annak, hogy James Orchard Halliwell shakespeareológus és kéziratgyűjtő megalapította az első tudománytörténeti társaságot. Az első világháború előtt G. Sorton útnak indítja az első tudománytörténeti folyóiratot, az Isist, 1929-ben pedig a világ tudománytörténészei Párizsban kongresszusra gyűlnek össze. Ma már intézetek, társaságok és folyóiratok sokasága a tudománytörténészek ezreit foglalkoztatja világszerte. D. J. de Sola Price negyedszázaddal ezelőtt fogalmazta meg azt, hogy a tudomány fejlődése meredeken felfelé ívelő görbével jellemezhető. Nos, a tudománytörténeti foglalatosságra is áll ez a tétel. Halliwelltől az Isisig 72, az Isistől az első kongresszusig tizenhat év telt el, s ma már alig követhető ennek az ismeretágnak a növekedése.
A XIII. kongresszus közel kétezer részvevője félszáz országból gyűlt össze Moszkvában. A mintegy ezer vendéglátón kívül – csak a legnagyobb létszámú delegációkat említve – amerikaiak, lengyelek, franciák, NDK-beli és NSZK-beli németek. A több mint negyven tagú hazai küldöttség is a nagyok közé tartozott; súlyát Henri Coanda, Miron Nicolescu akadémikusok és mások jelenléte emelte.
Dürerről, komputerről
Augusztus 18-24 között a Lomonoszov Egyetem termeiben tizennégy kollokvium keretében és közel húsz szekción sok száz előadás hangzott el, tanulságos, sokszor szenvedélyes viták folytak le. Nem az értékelés igényével, hanem a nagy tematikai szórás jellemzéséül: egy német kutató Dürer matematikai eredményeiről beszélt, Emil Pop akadémikus az első román tudományos társaságokról számolt be, egy cseh tudománytörténész a XVII-XVIII. századi közép-európai technikai nevelésről adott összefoglaló képet, Grigore Moisil akadémikus a tiszta és az alkalmazott matematikai logika romániai fejlődését taglalta, többen vetették fel könyvtörténet és tudománytörténet összefüggését és előadások sokasága foglalkozott – marxista és nem marxista oldalról egyaránt – a viszonylag fiatal rendszerelmélet fejlődésének a kérdésével (a diszciplína-alapító von Bertalanffy sajnálatos módon csak előadását juttatta el a kongresszusra). Újszerű módszertani szempontokban sem volt hiány, az egyik norvég kutató például komputer segítségével végzett orvostörténeti szövegelemzésről számolt be.
Tudománytörténet és tudomány
Manapság több ezer tudományos kongresszus zajlik le évente – 1966-ban például 2226 kongresszusról szólottak a statisztikák, s azóta számuk nyilván tovább növekedhetett. Talán nem elfogultság a XIII. Tudománytörténeti Kongresszus részvevői részéről, hogy összejövetelüket nem tekintették egyszerűen a sok ezer kongresszus egyikének. René Taton, akit nagyszabású tudománytörténeti műve alapján nálunk is jól ismernek, pregnáns megfogalmazása szerint a tudománytörténet a társadalmi, természet- és technikai tudományok, valamint a történelemtudomány termékeny metszéspontjában elhelyezkedő,nagy értékű művelődési eszköz, a korunk által annyira igényelt tudományos humanizmus egyik sarkköve.
Ezért nem véletlen az, hogy világszerte növekvő érdeklődés mutatkozik a tudománytörténet oktatása iránt is (a kongresszuson külön ülés foglalkozott ezzel a problematikával). A tudománytörténet integratív és művelődési szerepét elismerve, marxista oldalról további funkciók lehetőségét is felvetették. B. Kedrov akadémikus megnyitó beszédében például azt fejtegette, hogy a tudománytörténet a múlt feltárásával hozzájárulhat és hozzá is kell hogy járuljon a tudomány jelenének megértéséhez, de még inkább jövőjének előrelátásához. A prevízió tudománytörténeti megalapozásának követelménye több ízben és különböző fogalmazásban tért azután vissza. Buchodolsky lengyel akadémikus – aki a szcientológián belül három diszciplínát különböztet meg: a tudománytörténetet, tudománypolitikát és episztemológiát – a jövőre nézve elkötelező tudománypolitikai döntések szempontjából a tudománytörténetet tartja illetékesnek.
Tudománytörténet és történelem
Határtudományként a tudománytörténet hasznos tanulságokkal szolgál a történész számára is. D. J. de Sola Price figyelmeztet arra, hogy az egyes korok szokványos történeti értékelése a tudománytörténet szempontjából revízióra szorul. A „görög csodá”-val szemben a tudományok fejlődésében inkább egyiptomi, babiloni csodáról kellene beszélni, mint ahogy a tudomány előrehaladásában sem a reneszánsz és a reformáció korát, hanem sokkal inkább a XVII. századot kell a megújulás idejének tekinteni. Lehet és kell is vitatkozni tudománytörténet és történelemtudomány viszonyán; ez a kölcsönösség szükséges is, termékeny is. Jómagam egyébként paradoxális természetűnek érzem ezt, mert egyrészről a jelen felé közeledve, a tudományok társadalmi jelentőségének növekedésével párhuzamosan, a kortörténész egyre nagyobb szerepet kell hogy juttasson a tudományok tárgyalásának (hiszen hogy csak egyetlen – kevéssé ismert – példát említsek, J. D. Bernalnak döntő szerepe volt az egyik legjelentősebb világháborús haditény, a normandiai partraszállás tervének kidolgozásában), másrészről viszont amennyire elképzelhetetlen történész nélkül a régebbi korok tudománytörténeti forrásanyagának feltárása, annyira alkalmatlan a történész az utóbbi századok tudományos fejlődésének vizsgálatára. Röviden: inkább annak a kutatására alkalmas, aminek nem volt még különösebb történelmi jelentősége, és szakismeret hiányában nem foglalkozhat azzal, ami viszont történelemformáló.
Fejfedős elnök – két tény és egy remény
A moszkvai kongresszus egyik jellegzetessége a nem európai részvevők nagyszámú jelenléte volt. A középkori tudományok történetével foglalkozó szekció termében például a padsorok nagy részét kazah, türkmén, indiai, üzbég, tadzsik, japán, grúz, örmény szakemberek foglalták el, s egyik-másik ülésszak elnöke hímzett fejfedőben vezette a munkálatokat, amelyeknek előterében az arab fénykor tudományának vizsgálata állott. S hogy nem valami pozitivista alapon, azt talán az egyik címmel érzékeltethetném a legjobban: al Khwarizni, az algoritmus és a kibernetika.
Ugyancsak szembeötlő volt a marxista tudománytörténet előretörése. A jelenség egyébként nem előzmények nélkül való, hiszen már a második, Londonban megtartott világkongresszuson, 1931-ben is nagy erővel jelentkezett a marxista tudománytörténet (amelynek jelentős figurái közül említsük meg a kínai tudomány múltjáról írott hatalmas munkája miatt Needhamet és J. D. Bernalt.)
Számunkra nyilván a hazai tudománytörténet nem hiánytalan, de tömeges jelenléte is a kongresszus tanulságai közé tartozik, s talán méginkább az a „folyosói szimpóziumokon” többször és több oldalról felmerült igény, hogy a hazai tudománytörténet fejlettsége, fejlődése további intézményesítést tesz szükségessé.
Megjelent A Hét II. évfolyama 35. számában, 1971. augusztus 27-én.
