Gheorghe Lazăr 1779–1823
A felvilágosodás korának jeles román értelmiségije elsősorban a román nemzeti nyelvű oktatás megteremtőjeként írta be nevét a művelődés történetébe. Az általa létrehozott iskola falai között nőtt fel – amint az köztudomású – az 1848-as polgári forradalmat előkészítő s abban részt vevő értelmiségiek jelentős hányada. Lazăr pedagógusi rangját, jelentőségét ezen kívül meghatározzák az általa összeállított mennyiségtani és trigonometria-tankönyvek, amelyek a román tudományos nyelv megteremtéséhez is hozzájárultak.
Ezek az iskolából jól ismert lexikális életadatok azonban mit sem mondanak az egyszeri életút sorsszabta és belső indítékairól. Tétován és szorongva léphette át Gheorghe Lazăr óhitű román parasztlegény a kolozsvári kegyesrendi gimnázium kapuját – az idegenség világ át. Új és ismeretlen volt a város – jóllehet járt már városokban (Nagyszeben szülőfalujától félnapi járóföldre volt), szokatlan az iskola latin rítusa és latin nyelve – neki, akit Barac, gyermekkori tanítója, hihetőleg már románul tanított, a templomban pedig ószláv szövegeket hallgatott, s feszélyezhette az is, hogy katonasorba menő ifjúként kamaszokkal kell majd egy sorban ülnie. Jártak a líceumba falusi fiúk szép számmal, s néhányuk sokra is vitte – amint azt Mikes Kelemen példája mutatja. Sok román fiatal iratkozott ide – a legjelesebbek között Ioan Piuariu-Molnar és Gheorghe Șincai –, de ezek egyesült hitűek voltak. Akadt húszéves is. De legénysorba számító, óhitű, román parasztfiúként Lazăr egyedül érezhette magát.
„Kolozsvárt akkor igen jeles tanítók voltak” – írja Jósika Miklós, aki akkor iratkozott be a piaristákhoz, amikor Lazăr joghallgatóként arra készült, hogy a hét év alatt már-már megszokottat új idegenséggel cserélje fel. Béccsel. A Habsburg császárvárosban a francia császár, Napóleon katonáitól a forradalom szellemét szívja fel, miközben az egyetemen hittudományi előadásokat hallgat. Mellesleg azonban, akárcsak Kolozsvárt, itt is feltűnő érdeklődést tanúsít a reáliák, s különösképpen a mértan iránt.
A hazatérő fiatalembert azután vallásilag közömbösnek találják a szklerotikus egyházvezetők, ingatagnak hithez való hűségében. Kisszerű feladatokat bíznak a jobb sorsra érdemes értelmiségire, és kisszerűen zaklatják. Addig zaklatják, amíg Nagyszebentől, az ottani szemináriumi munkájától megválva, Bukarestben keres boldogulást. Itt sem várják tárt karokkal. Csak a mesebeliekre emlékeztető próbák kiállása után, bojári érdekekre hivatkozva sikerül létrehoznia egy földmérő iskolát, amely azonban rövidesen a fejedelemség első román nyelvű, tehát első polgári jellegű iskolájává növi ki magát. Fordulatot jelentett ez a román nevelés történetében – az újkor kezdetét. A beteljesült értelmiségi létforma azonban csak közjáték ebben a zaklatott életsorsban. Lázár, akivel szemben már Erdélyben is elhangzott a vád, hogy túlontúl sokat beszél a szabadságról, örömmel fogadja Tudor pandúrjait, elellátogat a cotroceni-i táborba, s ha szükséges, az ágyúkat arra a templomra irányítja, amelyben a bojárok húzták meg magukat. A felkelés leveretése után a Sfîntu-Sava-i iskola alapítójának nem lehet hát maradása a fővárosban. Erdélyben nem bocsátották meg neki azt, hogy a szebeni sörkertben Napóleonra emelte poharát, akkor, amikor mindenki Ferenc császárt éltette, emitt a mitropolita még tanítványait is ördögfészkében, sátán tojásából költött fajzatokként fenyegeti: száműzetéssel. Az idegenségben felőrölt negyvennégy éves ember utolsó útja haza vezetett, a Vöröstoronyi-szoros melletti fuvaros faluba. Haza, az idegenből – azaz a nemesi-bojári és egyházi világból –, amelybe soha és sehol sem tudott beilleszkedni. Haza, ahol – egyik bécsi levelében írta – Horea utódai élnek, a császári birodalom legszelídebb emberei, akik azonban nem tűrik a fojtogatást.
Ha Lazăr otthon marad – hűsége magától értetődő. Ha idegenben alkalmazkodik – mint annyian –, abban sem lett voln a semmi rendkívüli. A szülőföld honosságától távol ébren tartott hűségére figyelünk fel, próbára tett hajthatatlanságára, amely hitünk szerint az életmű hajtóerejévé vált.
A világ, amely Lazărt szorongatta, amelyben idegenként élt, szilárdnak látszott: a kolozsvári nemes osztálytársak rangja és vagyona, Metternich hatalma Bécsben, Moga püspöké Szebenben s a nemzeti nyelvű oktatást osztályérdekből ellenző bojároké Bukarestben. Templomokban és tereken pompás szertartások, díszruhák és csillogó fegyverek azt az érzetet keltették, hogy a hűbéri világ megrendíthetetlen. Negyed századdal később azonban, Lazăr tanítványai – köztük Eliade Rădulescu – megérték azt, ahogyan a történelem új értelmet ad a dolgoknak. A Lazărt és egy új társadalom felé tájékozódó értelmiségi társait szorongató világ korszerűtlen és abszurd volta egyszerre nyilván valóvá vált. A per eldőlt. Lazăr, a lázárok javára.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 40. számában, 1973. október 5-én.