McLuhanről azt olvastuk itt-ott, hogy a tévé prófétája, meg hogy megjósolta a könyv halálát – vérmesebb fogalmazók szerint halálra ítélte a könyvet.

Egyszóval publicisztikai fordulatok világánál a kanadai szerző már-már démoni alakot öltött, lelki szemeinkkel a világtörténelem nagy kultúrbarbárainak panoptikumában láttuk – most pedig, amikor a Politikai Kiadó jóvoltából kezünkbe vesszük A Gutenberg galaxist, kiderül, hogy a minősítésekből összeállt kép inkább e képek szerzőit jellemzi, mintsem McLuhant.

Mindenekelőtt nyilvánvalóvá válik, hogy McLuhan nem tartozik – legalábbis főművével – a jósok közé: nem jósol, hanem történelmet ír, és nem a könyv bukásáról, hanem múltbeli emelkedéséről. Nem próféta, hanem professzor, olyan ember, aki mások megfigyeléseiből, megállapításaiból építkezik és lépten-nyomon hangsúlyozza: régi kövekből. Azt lehetne mondani, McLuhan maga az ellenpróféta. Szinte a középkori írástudókra jellemző személytelen szerénységgel viszonyul saját munkájához. Ismételten elmondja, hogy könyve – ez a tizenöt íves munka – tulajdonképpen nem egyéb, mint magyarázó jegyzet Harold Innis művéhez (amely a birodalmak élete és a kommunikáció között fedezett fel összefüggéseket).

Innist magyarázván McLuhan, a könyvek állítólagos ádáz ellensége, hatalmas és sokoldalú olvasottságról tesz tanúságot. Hosszasan foglalkozik Békésy akusztikai vizsgálataival, hivatkozik Mircea Eliade mítoszkutatásaira, de szerepel itt Einstein, a formatervező Kepes György, s McLuhan láthatóan kedvenc szerzője, Joyce is sokszor felbukkan a régiek – Bacon, Rabelais, Cervantes, Morus, Ramée, Shakespeare – mellett, hogy csak a leggyakrabban bevont szellemekre hivatkozzunk.

E névsor máris kirajzolja McLuhan érdeklődésének kronológiai vonalait: láthatóan a tizenhatodik és a huszadik század megfigyeléseit vallatja, mert a tizenhatodik századból akar – a huszadik századi ember tanulságára – analógiákat felhozni. Durva egyszerűsítéssel azt mondhatnánk, hogy a két helyzet között kommunikációs szempontból valóban van is párhuzam: ahogyan a tizenhatodik században tudatosul az előző századnagy vívmánya, Gutenberg találmánya, ugyanúgy most, a huszadik század második felében kezdünk rádöbbenni arra, hogy a telefonnal, a filmmel, a rádióval és a televízióval – amelyek közé egyébként McLuhan sohasem tesz egyenlőségjelet – életünkben változás állt be. S ez a változás messze túlnő azon a köznapi tényen, hogy lakásainkba egy-egy új berendezési tárgy került, illetve, hogy kortársaink napi egy-két-három órát e tárgyakhoz szegezetten töltenek.

Ám, mint mondottuk, a Gutenberg galaxis nem prófécia, hanem történelmi mű; ha a huszadik századra kacsintva mondja is azt, amit mond, McLuhan régi korokról beszél. Idő- és egyéb rend mellőzésével. S az olvasó is a fáraók Egyiptoma, a régi görög világ, a reneszánsz és a huszadik század közötti ingázásban fedezi fel az emberi történelem egyik kiterjedését: a kommunikációt, amely McLuhan számára a lét fő dimenziója.

Az első civilizációk – Szumér és Egyiptom – világába azért kalandozunk el, hogy megragadjuk a pillanatot, amikor az ember kilép az akusztikus, csak szóbeli kommunikáció korából, az analfabetizmus hagyományos világából és szavakat jelekkel rögzít. A föníciaiak és görögök háromezer évvel ezelőtt még egyet lépnek: a jelek most már hangokat helyettesítenek. Mindkét újítás McLuhan szerint óriási átalakulást eredményezett az egész emberi érzékelésben, s mint ilyen, létét minden vonatkozásban érintette. S ha jogos kétségek merültek is fel azzal az innisi gondolattal szemben, hogy a Római birodalomgyőzelme és bukása is végső soron kommunikációs fejlemény (a papirusz elterjedéséhez, illetve hiányához kapcsolódik), a McLuhan-i megközelítés általában termékenynek bizonyul. (Például az a tétele, amely szerint egy új kommunikációs helyzetre való áttérést követően nagy kulturális pezsgés, mintegy szellemi fogyasztási düh lép fel. Ebből a szempontból a klasszikus görög példa épp olyan beszédes, mint a reneszánsz.)

A Gutenberg galaxis számára a szumér–egyiptomi ideografikus és a föníciai–görög betű írás kérdése csak előzményként merül fel; a könyv tárgya a reneszánsz korának nagy találmánya: a nyomtatás. McLuhan a könyvnyomtatást a középkori és újkori technika határán látja (s ebben nyugodtan hivatkozhatna történészek mellett Marxra is). Az új technológia nemcsak több szöveget és több olvasót, hanem más szöveget és más olvasót eredményez. Néhány példa a fokos példatárból: a nyomtatott szöveg tovább erősíti az ábécé, az írás individualizáló, törzsbomlasztó (detribalizáló) hatását. A magányos olvasó filozófusunk szerint más ember, mint a hagyományos akusztikus társadalmak embere volt. Nem véletlen az, hogy analfabéta társadalmak tagjainak szemében a nyugatiak mindig hidegeknek tűntek.

A nyomtatott szöveg lényege szerint megkérdőjelezte az iskolai oktatás módszereit, az önképzés felvirágzását idézte elő, amint azt a kiváló történész, Hajnal István eredményeire hivatkozva McLuhan megállapítja. Ramée újítása – a nyomtatott tankönyv – még nyilvánvalóbbá tette a tényt: az előadás felesleges vagy majdnem felesleges voltát. A kétségbe vont iskola e veszély ellen védekezésül hozza létre a vizsgák rendszerét. A nyomtatás láthatóvá teszi a nyelvet, a kiadói gyakorlat kezdettől fogva a nyelv egységesítésére irányul (lásd nálunk Heltai példáját), s innen vezet az út a nyelvi közösség, majd nemzeti egység tudatához. Mert McLuhan szerint a nemzeti öntudat is a sajtók prése alól került ki.

Lehetetlen McLuhan érvrendszerének akár kis töredékét is bemutatni néhány sorban, de ami lényeges, az alaptételével kapcsolatos. A Gutenberg galaxis szerzője eljut a gondolatmenet egészen szélsőséges megfogalmazásáig, amely így szól: a közvetítő közeg maga az üzenet. (The medium is the message.) Ebben a formában természetesen nehezen elfogadható a gondolat, de szerényebb változatban: a közeg, a kommunikációs eszköz maga is üzenet – annál termékenyebb szempontokkal, ösztönzésekkel szolgálhat, ha egyelőre még nem is annyira a gyakorlat, mint inkább a kutatás számára. A közlés, az üzenet nemcsak tartalmával befolyásolja azt, aki az üzenetet fogja, hanem mikéntjével is: azzal elsősorban, hogy milyen eszköz, milyen közeg közvetíti az üzenetet.

McLuhan – amint mondottuk – nem bocsátkozik próféciákba. Pusztán a múltbeli analógiák felmutatásával figyelmeztet: új médium lépett életünkbe. A Gutenberg galaxisból, a nyomtatott könyv egyeduralmának korából, átszálltunk az elektronikus információhordozókkal jellemezhető Marconi galaxisra, s ez a tény mélységesen befolyásolja életünket. McLuhan derűlátásra hajlik: úgy véli, az új tömegkommunikációs eszközök visszavezethetnek az érzékszervek ősi összhangjának a világába, helyre állíthatják az egykori közösségi formákat, retribalizálhatják a tegnap még individualista társadalmat, egyszóval magasabb szinten teremthetik újra az általa – és sok más kultúrbölcselő által – teljesebbnek érzett ősi művelődést. (Innen van egyébként McLuhan szerint az ősihez való rendkívüli vonzódás az utóbbi század európai művészi közérzetében: keressük magunkban az afrikai embert.) Ám minden optimizmusa mellett a lehetőségek beváltását láthatóan csak a tudatosság függvényében tudja elképzelni. Több ízben hangsúlyozza: azért kell a médiumok hatásmechanizmusát tisztázni, mert csak ismeretük birtokában küszöbölhető ki káros hatásuk. Mert ilyen is van, különösen a technológiák és tudatok koegzisztenciája korszakában: a különböző történelmi korokból, különböző életformákból származó műszaki eszközök, tudati struktúrák együttléte feszültségeket okoz, olykor súlyos megrázkódtatásokat is. Mindezt csupán egyféleképpen lehet megspórolni: a tények, az okok feltárása, a gyógymódok kidolgozása útján.

McLuhan kötetének elfogulatlan olvasója bizonyára igazat ad az előszóíró Victor Ernst Maşeknek, aki hangsúlyozza: McLuhan gondolatmenete ösztönző lehet az alkotó marxista kutatás, gondolkodás számára.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 35. számában, 1975. augusztus 29-én.