Valentin Kraus – az első név szerint ismert hazai orvosdoktor – 1500-ban levéllel fordul mesteréhez, Konrad Celtishez, a Duna menti osztrák, cseh, magyar, horvát humanistákat társaságba tömörítő bécsi írástudóhoz, amelyben honfitársai bárdolatlanságáról panaszkodik. A bécsi egyetemi környezetből hazatérő némi joggal érezhette rosszul magát itthon, még a Cenk alatt is.
A város elsősorban forgalmas hetivásárairól volt híres, ahova románok, székelyek, örmények és görögök hozták áruikat. De a tehetős kézműves és kereskedő apák fiaikat már távoli egyetemeken – elsősorban Bécsben – taníttatták. A kereskedőváros nem volt hát annyira bárdolatlan. Egyébként amikor humanista orvosunk levelét írta a Schwarzegassen, Georg Grass szűcsmesier házában kétéves gyermek készült az életre, akit később a világ Iohanaes Honterus néven ismert meg.
Bod Péter írja Honterusról, hogy Jó Poéta, Orator, Mathematicus, Astronomus, Geographus, Historicus, Theologus volt. Életrajzára gondolva inkább szenvedélyes tanulónak találjuk. Olyan embernek, aki szívesebben fordítja idejét ismeretek szerzésére, mint egyébre. A Dózsa György-féle parasztháborút követő évben ment fel Bécsbe, ahol tíz évet élt. Mohács híre már itthon éri. Néhány évig iskolamester a szülővárosában, de 1530-ban újra felkerekedik, s ezúttal három évet tölt az erdélyi diákok által kedvelt egyetemi városokban, Krakkóban és Bázelben, ahol Erasmus alakja – hihetőleg szelleme is – frissen élt még az írástudók emlékezetében. 1533-ban jött haza, harmincöt évesen – akkori mértékkel mérve javakorabeli emberként. Az örök diák azzal a tudattal térhetett vissza szülővárosába, hogy a hátralevő egy-két évtized alatt kell megtérítenie a pátriának – azaz a városnak – azt, amit tőle kapott.
Hihetőleg rég meg pillantotta a feladatot, amelynek azután megoldására vállalkozott. Már bécsi évei alatt furcsa és aggasztó változásra figyelhetett fel. Míg 1520 előtt évi tíz-húsz diák ment el Erdélyből – elsősorban éppen Brassóból – a bécsi egyetemre, ezután már csak néhány honfitársa írta be magát az anyakönyvbe. Honterus nyilván hamarosan megismerhette a peregrinációban beállott meredek hanyatlás okait – azokat, amelyeket mi csak találgatni tudunk, s ami ennél fontosabb, felmérhette azt is, hogy egy-két évtizeden belül veszélyes mértékű értelmiségihiány áll majd elő szülőföldjén. Idehaza azután még nyilvánvalóbbá vált előtte a veszély. S nem lehetetlen, hogy már annak elhárítására készülve távozott újra külföldre annak idején.
Kitanulta egyebek között a nyomdászmesterséget is, tudván azt, hogy az igényesebb, a kor színvonalán álló nevelés elképzelhetetlen nyomtatott könyv nélkül. A középkori diák azért ment egyetemre, hogy az előadásokat lejegyezze, tehát könyvre tegyen szert. A brassói Honterus-nyomda megalapításával a helyzet megfordult: az itthon nyomtatott könyv szolgálja az értelmiségképzést.
Hatalmas horderejű fordulat volt ez. Mert igaz ugy an, hogy századok óta barátkozott az erdélyi értelmiség a könyvvel – a tizenötödik század vége óta a külföldön nyomtatott könyvvel is megismerkedik –, igaz, hogy jó tíz évvel Honterus előtt Szebenben létezett egy officina, amely néhány kötetet adott ki, de honfitársait mégiscsak Honterus kapatta rá Gutenberg találmányára. A nyomda első évében, 1539-ben már tíz kötet került ki a prés alól: Arisztotelész és Augustinus, mondásgyűjtemények és görög nyelvtan. Ha elfogadjuk azt, hogy az emberiség története négy kommunikációs forradalmat ismert, s hogy a beszédet és az írást követő harmadik ilyen mutáció a nyomtatott betű volt, úgy el kell ismernünk, hogy hazai földön Honterus tette ezt a forradalmat érzékelhetővé. A könyvtörténet kutatója azt tapasztalja, hogy a brassói nyomda megindulásával válik az olvasás szélesebb értelmiségi tömegek szokásává. A nyomda az iskolát szolgálta, a Studium Coronenset, amelynek rendszabályait a már idősnek számító – negyvenöt éves – Honterus maga állította össze tapasztalatainak, humanista pedagógiai eszményeinek s a hazai szükségleteknek figyelembevételével.
Neveléstörténetünk a kelleténél kevesebbet foglalkozott ezzel az iskolával, amely pedig a jelek szerint messze túlnőtt jelentőségében a városon, Brassón, s néhány évtizedre egyedül képviselte felénk az akadémiai színvonalat. Nem véletlen, hogy tanulói, sőt tanárai között feltűnnek magyarok is, mint például a Honterus mellett álló Pesti Gáspár, illetve Dávid Ferenc és Károlyi Gáspár – hogy csak a legnagyobb nevekről essék említés. Nem lehet véletlen az sem, hogy fél évszázaddal később a humanista Gyulai Pál éppen Brassóra hagyja gazdag könyvtárát. Brassó nemcsak gazdasági, hanem szellemi empíriumunk is volt hosszú ideig.
A honterusi kezdeményezést a nyomdaalapító Coresi és Heltai, az iskolaalapító Heraklid Jakab vajda és Báthori István fejedelem folytatta: a kezdeményezés érdeme azonban a Honterusé, aki Bod Péter szerint: „Magát tudományokkal ékesítvén, sokat használt egész Erdélynek”.
Honterusé az érdem, s szülővárosa valóban óvatos és körültekintő, a közösség dolgait okosan irányító polgáraié. Honterus nem hagyott maga után az iskola fontosságáról szóló szónoklatokat. Nem hagyott, mert senkit sem kellett az iskola fontosságáról meggyőzni. Energiáját tehát fontosabb iskolai dolgoknak szentelhette. A polgárváros volt a Honterus-mű közege, a polgárság volt támasza, ők, a kézművesek, kereskedők és értelmiségiek állnak a honterusi siker mögött is.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 38. számában, 1973. szeptember 21-én.