– az antropológiáról
– egy rendhagyó pályáról
– egy iskolaalapítóról
– és egy Nobel-dijasról
A hazai tudományos köztudat számára jól ismert név a dr. Victor Săhleanué. Több mint húszkötetes életmű áll a pályája derekán tartó kutató mögött. Kutató-oktató orvosként kezdetben inkább a biológia és határtudományai – a biokémia, biofizika, endokrinológia, matematikai módszerek biológiai alkalmazása – foglalkoztatták, míg az utóbbi nyolc év folyamán egyre inkább a tudományelméleti kérdések felé terelődött az érdeklődése – anélkül azonban, hogy eredeti, biológiai érdeklődéséről lemondott volna. Utolsó kötete idén jelent meg: Humánbiológia címet viseli.
Beszélgetésünk során mindenekelőtt erről a sokoldalúságról és arról faggattuk, hogyan fér az meg a szakosodó tudománnyal, a kutatómunkával?
– A Victor Babeș Intézet főkutatójaként munkaközösségemmel évekkel ezelőtt arra vállalkoztam, hogy multi-, sőt interdiszciplináris módon járuljunk hozzá a múltbeli és jelenbeli ember megismeréséhez. Hozzátehetném azt is, hogy figyelmünket a jövő embere sem kerüli el, amennyiben a jelenkori embert átalakulásában kívánjuk vizsgálni, nem beszélve arról, hogy a felnőtt mellett a gyermek megismerése is ambíciónk, a gyermeké – tehát a jövőé.
– Milyen mutációkra, átalakulásokra utal?
– Gondolok a városi életformába való beilleszkedésre, ami társadalmunkban tömeges jelenség. Az ingázásra mint a beilleszkedés sajátos esetére. A munkához való viszony megváltozására – ami talán leglátványosabb az iparban elhelyezkedő földműves esetében. Célunknak általában az emberi problematika rendszerelméleti keretek között való felvetését tekintjük, melyben társadalmi, biológiai és kulturális, de patológiai tényezőket is az ökológiai feltételekhez viszonyítunk.
Hogy a személyiség és a munka közötti viszony problémáját érzékeltessem, megemlítem azt, hogy sikerült kimutatnunk bizonyos összefüggést az ember adottságai és ipari ártalmak között, vagy például kiderítettük, hogy milyen konkrét következményei vannak az ingázó életformával járó nagy testi és lelki erőfeszítésnek.
Az ember és a természet viszonya gyökeresen megváltozott. Ez nagyon fontos kérdés. Nyilván másképp viselkedik a természettel szemben a vadász, másképpen a pásztor és a földművelő, ismét másként az ipari dolgozó. Hogy az ökológiai viselkedési formák kutatása mennyire fontos feladat, azt abból látjuk, hogy a világ egyes tájain milyen pusztító következményei vannak a kizárólagosan gazdasági viszonyulásnak. Az élet szempontjából döntő fontosságú, hogy a természeti környezetet megmentsük, ez pedig a tájhoz való etikai – egyesek szerint esztétikai – viszonyulást követel.
Változáson megy át a nyelv. Bennünket, antropológusokat a nyelv nem annyira mint a kommunikáció eszköze, hanem inkább mint a személyiség vagy egy-egy szubkultúra kifejeződése érdekel. Választ adhat a gondolkodásmód alakulására, arra a kérdésre, hogy milyen hatások érik a csoportot. Használható mutatónak bizonyult például a jövevényszavak mennyisége. Ezek jelenléte, szaporodása a parasztságunk által beszélt nyelvben jelzi, hogy a hagyományos ember milyen mértékben integrálódott az ipari civilizációba.
– A kívülállónak úgy tűnik, hogy ez a program messze túlnő azon, amit orvosi antropológiának lehet nevezni.
– Az antropológia középpontjában sokáig a biológia, elsősorban az ember fejlődésére vonatkozó ismeretek állottak. De nem szabad elfelejteni, hogy ez tudománytörténetileg kialakult helyzet. Megszokott dolog, hogy bizonyos időszakban meghatározott kérdéskör kerül valamely tudományág központjába. A jelenkori fizika például elsősorban az elemi részecskékre és a tér–idő viszonylatra, de a múlt századi fizika sokkal inkább az energia kérdéseire összpontosított. Nos, a mai antropológia – biológiai fogantatása ellenére – sok más tudományág eredményeire, módszereire épít.
Nem is lehetne másképp, hiszen olyan lények vagyunk, akik biológiai létünket kulturális modellek szerint éljük. A táplálkozás vonatkozásában például nemcsak a táplálékszerzés sajátos technológiájáról van szó – arról, hogy háziasított állatok szaporítása, kultúrnövények termesztése szolgáltatja élelmünket –, hanem étkezési szokásokról, szertartásokról is. Nos, a kulturális modelleknek olykor demográfiai, élettani, biológiai következményei lehetnek. Mi több, ezek a modellek tartós hatást is gyakorolhatnak egy közösség sorsára.
– Ezek alapján talán nem lenne tévedés azzal jellemezni fajtánkat, hogy amíg a többi élőlény számára a biológiai lét határozza meg a viselkedési formákat, az ember viselkedési formái biológiai létét is befolyásolják?
– Ez így igaz, ha nem abszolutizáljuk a visszacsatolást sem. Jómagam igyekszem elhatárolódni az antropológián belül jelentkező kulturológiai iskolától. Ez az iskola például odáig megy, hogy a férfi és nő közötti szexuális viszonyt is kulturális modellekre vezeti vissza. Nos, szerintem a viselkedés és biologikum között kölcsönhatás van, és nem szabad megfeledkezni a viselkedés biológiai alapjairól sem.
A biológiailag és társadalmilag (kulturálisan) – öröklődő emberi viselkedés kutatása, a humán etiológia olyan terület, amelynek fontosságára hazai viszonylatban a mi munkaközösségünk figyelt fel először – két évvel azelőtt, hogy Konrad Lorenz Nobel-díja a viselkedéstanra terelte volna az érdeklődést.
– Írásai alapján úgy tűnik, hogy a Nobel-díjas tudós, Alexis Carrel könyve, Az ismeretlen ember hatással volt önre.
– Inkább vonzalomról van szó. Az ember iránti sokoldalú érdeklődés, kíváncsiság már kamaszkorban sajátommá vált. Ebben erősített meg Carrel könyve. Ezért vonzódtam, ezért vonzódom hozzá ma is. Carrelnek is része van abban, hogy sok mindennel foglalkozom, olyan dolgokkal, amelyeknek látszólag kevés közük van egymáshoz: biológiával és tudományelmélettel, matematikával és nyelvészettel stb. Az igazság az, hogy alapvető érdeklődésem, az antropológia lehetővé és ugyanakkor szükségessé is teszi mindezt.
– Az orvosi antropológia is?
– Igen, mert a beteg sohasem csak kórtani és gyógyászati eset. A betegség sohasem tisztán biológiai jelenség. Ezért van szükség orvoslélektanra, orvosszociológiára és végül orvosi antropológiára, amely a különböző szintek közötti összefüggést helyreállítja.
Az orvosi-antropológiai – és általában az antropológiai – megközelítés számomra csakis úgy képzelhető el, mint az elvont és a konkrét közötti szakadatlan ingázás.
Az orvos olykor bölcseleti, értékelméleti vonatkozásokkal is szembekerül. Általában abból indulunk ki, a beteg számára saját egyéni léte a legfőbb érték. Igen ám, de mit kezdünk a hétköznapi hősiesség és áldozathozatal eseteivel, amelyek különösen forrongó, zaklatott korszakokban válnak gyakorivá? Ilyenkor történik meg az, hogy az orvos egészséget szimuláló beteget lát maga előtt, beteget, aki egészségesnek akar látszani – elsősorban önmaga előtt – azért, mert dolga van a világban.
– Ön valahol azt írta, hogy a tudományt azok vitték előbbre, akik nem állottak meg a kis tényeknél.
– Igen, ezt így hiszem, de olykor az apró tények is nagyon hiányozhatnak. Egy példa: munkaközösségünk, mint említettem, szeretné azt is vizsgálni, milyen volt az ember egykori életformája. Hogyan élt ezen a földön – teszem azt a tizennegyedik századi Erdélyben – a paraszt. Hogyan élt: azaz hogyan táplálkozott, mennyit dolgozott és a többi. Jóllehet több történésznemzedék kutatásaira, a források nagy tömegére építhetnénk, adatbank hiányában alig van képzetünk ezekről a kérdésekről. Sok mindenhez szükség lenne nagy mennyiségű tényre.
Mi, antropológusok, a közegészségtanászokkal szemben például a betegség vizsgálatakor nemcsak a környezetre, hanem az egyén sajátosságára is figyelünk. Az egyéni sajátosságok kutatása gyakorlatilag hasznos eredményekkel járhat. Úgy tűnik, hogy bizonyos vércsoportokhoz tartozó egyedek határozottan érzékenyebbek a mérgező ipari anyagokra, mint mások. Ilyen és ehhez hasonló kérdések – egészen az egyéni sajátosságok és pályaválasztás közötti viszonyig – ugyancsak foglalkoztatják munkaközösségünket. Ezek felderítése csak gazdag tényanyag alapján képzelhető el.
– Hogyan fogható össze ez a lenyűgözően gazdag munkaprogram?
Talán két pontban. Az egyik: az ezen a földön élt népességek sokoldalú antropológiai vizsgálata. Ez persze meglehetősen messze esik attól, amit a hagyományos történetírás feladatának tekintett, amelynek eredményeire éppen ezért (amint már említettem) alig építhetünk.
Második kérdéskörbe a jelenkori társadalmunk embere legkülönbözőbb megnyilatkozásainak sokoldalú kutatása tartozik, melynek során a multidiszciplináris hagyományos megközelítést meghaladva az interdiszciplináris, rendszerelméleti keretek között való megragadásra törekszünk.
– Roppant igényes vállalásnak tűnik…
Nyilván az is, egy szakbarbár szemében pedig éppenséggel lehetetlen. Az az igazság, hogy az egyes tudományágak különböző gondolkodási műveleti mintákat kényszerítenek az emberre. A természetvizsgálók között sokan az osztályozásra hajlanak inkább, másutt a történeti megközelítést dolgozzák ki, a fizikus számára az oksági kapcsolatok megragadása az, ami kézügyben van, és így tovább. Nos a mai lélektan – például Piaget – szerint jóformán minden ember képes bármelyik gondolkodási minta elsajátítására. Igen ám, de általában az történik, hogy az egyén egy tudományág mellett lehorgonyozva, egyetlen gondolkodási műveleti mintát sajátít el, a többi pedig rejtett, kidolgozatlan marad és elsorvad.
Szerintem éppen ezért rendkívül fontos lenne már középiskolában tudatosítani a fiatalokban, hogy valamely tudományág, nemcsak bizonyos ismeretmennyiséggel, hanem elsősorban bizonyos gondolkodási műveleti mintával azonos. Ennek elsajátítása fontosabb, mint az ismereteké.
Szent-Györgyi szavaival az adatnak a könyvben a helye, agyunkat hasznosabb dologra kell használni. S ha már Szent-Györgyinél tartunk, hadd valljam be, hogy az ő szintetikus biológiai látásmódja, a tudományos köznapi gondolkodással való szembefordulása nagy bátorítást jelentett számomra. Bioenergetikai, szubmolekuláris biológiai kutatásai során kemény ellenállásba ütközött, és vállalta a küzdelmet. Mi több, vállalta a küzdelmet a társadalom, a közélet irracionalizmusával szemben is. Évek óta hajthatatlanul bírálja második hazájának tudománypolitikáját, amely ésszerűtlenül annyira szűkmarkú az emberi életet közvetlenül szolgáló orvosi kutatásokkal szemben, amennyire bőkezű az életellenes katonai kutatások esetében.
– Carrel, Szent-Györgyi… Nyilván más életművek, példák is szerepet játszanak az ön – legalábbis hazai viszonyok között – már-már rendhagyó kutatói pályájának alakulásában.
– Többen, de elsősorban Francisc Rainer, aki egyébként a második világháború előtt alapította antropológiai intézetünket. Rainer orvosokat, képzőművészeket és sportolókat tanított anatómiára – ezért az emberi fizikumot egyszerre három oldalról látta: a boncolóasztal mellől, a szobor árnyékából és a tornász mozgásában. Nagyszerű, kifinomult, sokrétűen összetett személyiségét véletlen sodorta az anatómiához, ahol hasznosította mindazt, amit magával hozott. Nem az anatómus szemével látta a világot, hanem a saját világlátott szemével az anatómiát. Szellemi tájékozódásának középpontjában Platón, Leonardo da Vinci és Goethe állt. Ez talán nem véletlen: mindegyikük roppant érzékeny volt a formákra. Platón mértani érdeklődése, Goethe összehasonlító morfológiai tanulmányai közismertek, hogy Leonardóról ne is beszéljünk.
A román orvostudományban Rainer honosította meg a funkcionális anatómiát. Az volt az életcélja, hogy alkotó embereket neveljen. Írott munka alig maradt utána, máig hálás tanítvány viszont annál több. Szenvedélyes tanár volt. Egyesek éppen ezért rossz tanárnak tartották, aki zavart kelt a diák fejében. Rainer, amikor például a felső végtagokról beszélt, szólt a madarak, sőt a repülőgép szárnyáról is; bonctani fejtegetései során olykor Spinozánál kötött ki. Interdiszciplináris szemlélete a húszas-harmincas években kollégái szemében nyugtalanító, idegesítő dolog volt.
– S a tanítványok?
– Egy történettel válaszolhatnék. Néhány évvel ezelőtt magyarországi szobrász állított be hozzám. Tört románsággal közölte, hogy annak idején Rainer tanítványa volt a Képzőművészeti Főiskolán, s azért jött Bukarestbe, hogy megtudja, számon tartják-e Rainert, mi él a mesterből tovább?
Néhány éve egy olyan szobában dolgozom, amelyben Rainer könyvei vesznek körül, szobrával szemben ülök.
Így hát természetszerűleg számon tartom azt, ami túlélte kultúránknak ezt a rendkívüli személyiségét. Ma is használjuk koponyagyűjteményét, anatómiai és antropológiai kutatásaink egyik kiváló forrásanyagát. Vagy ott van a Képzőművészeti Főiskolán közel ötezer reprodukcióból álló gyűjteménye, melynek különleges értékét az adja meg, hogy összegyűjtötte a rájuk vonatkozó legértékesebb művészettörténeti kommentárokat is. Hozzáértők azt mondják, hogy izgalmasabb Malraux képzeletbeli múzeumánál.
Legnagyobb öröksége a tanítványok tömege. A román sebészeti iskola nagyjai: Juvara, Vereanu, Neagu, Firu éppúgy tanítványai voltak, mint Milcu akadémikus vagy az első román származású Nobel-díjas George Pallade.
– Palade is Rainer-tanítvány volt?
– Pallade Rainer tanársegéde volt, s Rainer sugallatára fogott hozzá doktori disszertációjának összeállításához. Annak idején, amikor Palade – Rainer utódjaként – tanárom volt, olvastam dolgozatát, de most a Nobel-díj elnyerése után újra átnéztem, immár a tudományelmélettel foglalkozó ember szempontjából. Arra voltam kíváncsi, hogy ezen a korai munkán milyen mértékben látszanak a nagy kutató oroszlánkörmei.
Nos, látszanak. Palade a delfineket tanulmányozva sok ezer mikroszkóp-metszetet készített, hatalmas anyagot rendszerezett és állított mennyiségi relációkba. A hipotézis ellenőrzésére kidolgozott módszereknek a világossága, valamint a munkabírás, amelynek a dolgozat köszönhető, egyszerre dicséri Rainert, a tanítómestert, és jelzi a jövendő nagy tudóst. Minden benne van, amire a páratlan tudományos teljesítményhez szükség volt.
Palade eredményeiben, a mi antropológiai kutatásainkban, kiváló sebészeink látásmódjában és ki tudná előszámlálni, mi mindenben él tovább az egykori mester.
Megjelent A Hét V. évfolyama 52. számában, 1974. december 27-én.
