Egy kiadásra elkészült kötet első lapjai — egy héttel a szerző halála után
Apor Péter igen olvasott korrajzát Metamorphosis címmel illette. „Nézd. meg, negyvenkilenczesztendőtől fogva a régi erdélyi szokástól amelyet eszedbe vehetsz, a fent leírt erdélyi szokásokból, mely messze mentél erdélyi ember.“ A krónikás azokat a változásokat vette számba, amelyek osztrák hatásra mentek végbe a tizennyolcadik század eleji világ fennforgó köreiben. Ez a kis kötet egy másik átalakulásról kíván szólni, arról, amely a szerző hite szerint a lényeget – a kisemberek számára életbevágót – érintette.
A történetírás nagyon hosszú ideig népek eredetmítoszával, az uralkodó házak és háborúik históriájával, majd pedig az állam történetével volt egyértelmű. Olyan sokáig, hogy ez az értelme a köztudatban – olykor a szakmai köztudatban is – itt-ott máig kísért. Pedig századok óta, hol alig láthatóan, hol követelőzőbben van egy másik történelem is, amely tagadja a hagyományos képet, többet, mélyebbet akar tudni, mondani az emberi lét múltbeli kiterjedéséről.
Ezt a másik történelmet kívánják az alábbiak a szerző véges lehetőségei és gyarló képességei szerint szolgálni. Arról szeretne szólani ez a dolgozat, aki a hagyományos történelemkönyvekből rendszerint kimarad: az átlagemberről. A közemberről – többszörös szűkítésben: mert a százarcú létből a végső kérdést, az életben maradás esélyeinek ügyét teszi alapszempontjává. S az életbiztonság dolgát viszont meglehetősen kis idő-egységben és térdarabkán vizsgálja: a szülőföldi tájak történetének abban a százéves szakaszában, amely 1848-at megelőzte.
E választásnak oka van: az európai ipari forradalom korában, a hazai ipari forradalom küszöbén bontakozik ki tájainkon a hagyományos világ – még alig észrevehetően, de azért mégis gyorsuló – bomlása. Jóllehet ennek a folyamatnak századokra visszanyúló előzményei vannak, mint ahogy más vonatkozásban korunkig is elható utózöngéi, mégis lényege erre a százéves korszakra a legjellemzőbb.
Témánk tehát az életbiztonság alakulása a hagyományos világ alkonyán. Célunk: egy ritka történelmi törésvonal mentén vázolni – és csak vázolni – az élet bizonytalanságának, illetve biztonságosabbá válásának tényeit, tényezőit, s amennyire képesek vagyunk rá – rendszerét. Vázlatról van tehát szó, kísérletről, amelyet a szerző egyidejűleg tár a történelem iránt érdeklődő olvasó és kollégái elé.
Az emberi élet ritkasága és rövidsége a hagyományos világ egyik legszembetűnőbb vonása. Fajunkra évszázezredeken át a kis létszám volt jellemző. Csak valamikor a gyűjtögető-vadász életmódról a mező- gazdálkodásra való áttérés idején – mintegy tízezer évvel ezelőtt – érte el kalkulációk szerint az emberiség a tízmilliós létszámot. Becslések szerint a következő nagyságrendi ugrás időszámításunk kezdete körül következhetett be – körülbelül százmillió ember lépett át az első évezred küszöbén. A következő megtízszereződéshez már kétezer év sem kellett: az ipari forradalom korában, 1800-ban egymilliárd lakója volt bolygónknak. A statisztika előtti korra vonatkozó értékek természetesen nagyon hozzávetőlegesek. A legkifinomultabb módszerek is csupán a változás ütemének érzékeltetésére alkalmas eredményekkel szolgálnak, a források töredékes volta miatt.
A népesedéstörténet minden nehézsége mellett méltán foglalt el előkelő helyet a történelemkutatásban, hiszen mint arra Marx is felfigyelt: a népesség az egész társadalmi, termelési tevékenység alapzata és szubjektuma egyszerre.
Tájainkon az első népszámlálásra alig kétszáz éve került sor. Annak adatai sem adnak kimerítő képet, olykor azok nem megbízhatóak, a korábbi korszakokra nézve viszont adattöredékekre van utalva a tudomány.
A rendelkezésünkre álló adatok, ha nem is nyújtanak kielégítő képet, egy dologban eligazítanak: óvnak attól, hogy az utóbbi századok jól érzékelhető demográfiai növekedéséről alkotott tapasztalatainkat a múltba visszavetítsük. Olykor még történészek is hajlamosak arra, hogy az elmúlt századok demográfiai mozgását többé-kevésbé folyamatos növekedésnek fogják fel. Ez az elképzelés valószínűleg hibás. Az adatok inkább azt sugallják, hogy a demográfiai régmúltat folyamatos növekedés helyett stagnálások és megugrások egymásutánjának lássuk. Úgy tűnik, az első demográfiai ugrás a neolitikus forradalomhoz kapcsolódik, a második pedig a tizennyolcadik század ipari forradalmához társul. A demográfiai valóság nyilván soktényezős, de e tényezők közül, legalábbis a régmúltban a termelőerőknek, szűkebben a technikai színvonalnak lehetett döntő szerepe.
Miután a technikatörténeti kutatás Európa múltjában az ipari forradalom előtt csak évezredünk elején mutat fel jelentősebb újításokat – a nehezéket, új fogatolási módot, a vízierő alkalmazását – könnyen elképzelhető, hogy egy tizenharmadik századi megugrás után a további fél évezredre inkább a népességszám ingadozása volt jellemző, mintsem a növekedés.
Ezt a képet igazolja a tájainkra vonatkozó első részletadat is. Arról a dokumentumról van itt szó, amelyben János pap, pápai dézsmagyűjtő, 1334 őszén megörökíti azt, hogy néhány, Szászváros és Gyulafehérvár környéki helységben hány háztartást, hány füstöt talált. A dokumentumban a bejárt kilenc településben több mint ezerháromszáz füst szerepel, alig ötszázzal kevesebb, mint ötödfélszáz esztendővel később, az első népszámlálás alkalmával. Ha most már a tizennyolcadik század végi összeírás adatai alapján tájainkon négyzetkilométerenként huszonhárom emberrel kell számolni, akkor az arányok figyelembevételével, arra a meglepő következtetésre juthatnánk, hogy 1330 körül a négyzetkilométerenkénti népsűrűség több mint tizenöt embernyi volt.
Rögtön meg kell azonban jegyezni azt, hogy 1330 és 1787 között lehettek évek, amikor a népsűrűség az 1787-esnél is nagyobb volt, és egészen biztosra vehető az, hogy gyakran volt alacsonyabb, mint 1330-ban.
A tizennyolcadik század eleji adatok arra látszanak utalni, hogy ebben az időben fele annyi ember élt tájainkon, mint a század vége felé. Ha hihetünk az adatoknak, úgy a népsűrűség például a következőképpen alakult: Biharban 17-ről 30—35-re, Szatmár vidékén 12-ről 20—25- re, Udvarhely környékén tízről 15—20-ra, Háromszéken tizennégyről 25—30-ra nőtt a lakosok száma négyzetkilométerenként
Mindez természetesen durva és meglehetősen bizonytalan megközelítése annak, ami egykor végbement. A statisztika előtti kor adatai általában nehezen értékelhetőek. Egy füst alatt általában öt embert értenek a történészek. Ám ott, ahol a nagy család, a három nemzedéket felölelő hagyományos családforma fennmaradt, ott az érték magasabb. (A tizenkilencedik század eleji Széken például a kortárs Hodor Károly ötezerkétszáz lakos létéről tudósít, akik ötszáz házban laktak; egy házra tehát tíz lakos jutott.) Egyetlen adat, kilenc falu alapján különben is kockázatos általánosítani. Meg lehet viszont fogalmazni az eddigi becslésekkel szembeni kétséget s azt a feltevést, hogy az európai pestis előestéjén, a Kelet-Európá-ra zúduló török pusztítások előtt, tájainkon a lakosság létszáma magasabb volt, mint a következő századok folyamán. Újabb – elsősorban francia – demográfiatörténeti kutatások is alátámasztják ezt a feltevést (Franciaországban például a tizennyolcadik századot megelőző félezred folyamán a lakosság száma egy állandó középérték körül ingadozott).
Végül is azonban az a kérdés, hogy a négyzetkilométerenkénti népsűrűség tíznél kisebb volt-e vagy nagyobb, eldöntésre, finomításra váró részletkérdés ahhoz a tényhez képest, hogy a hagyományos világ embere ritka lény volt, olykor ritkább, mint a hegyek között legelésző bölény vagy a vizeinket egykor népesítő hód.
A ritkaság közvetlen okát keresve, elsőként a magas halálozási arányba ütközünk. Különösképpen magas volt a gyermekhalandóság. Hiába nagy a születési arány, ha a világra jöttek jelentős része már az első évben, további elég nagy hányada pedig ötéves kor alatt elhalt. A tizenhatodik századi emlékíró polgár, Borsos Tamás jegyezte fel: „Azután lőtt azon Huszár Borbárával együtt öt gyermekünk, de azok mind megholtak apró korokban.“ Másfélszáz évvel később Bod Péternek kilenc gyermeke közül csak az utolsó három volt már életben, amikor az írástudó abbahagyta naplóját: legtöbbjük egyéves kora előtt pusztult el. Egy másik emlékíró, Fogarasi Sámuel hét gyermeke közül négyéves kor előtt skárlátban, fulladásban pusztult el három. Fogarasi Zsuzsanna tizenöt gyermeke közül hét maradt életben.
A gyermekhalandóság csökkenése tájainkon az utóbbi évtizedek eredménye. 1864-ben egy felmérés még azt állapítja meg, hogy a gyermekek közel fele – 42,9 százaléka – ötéves kor alatt meghal.
Ilyen körülmények között az átlagos életkor is igen alacsony – a hatalmas csecsemő- és gyermekhalandóság figyelembe vételével még az 1848 utáni évtizedekben is csak harminchárom év. Azok sem számíthattak azonban hosszú életre, akik túlélték a hagyományos világ kritikus életkorát, a gyermekkort. Bethlen Miklós írja: „A Bethlen famíliában kiben régen meddig éltek nem tudom, de másfélszáz esztendők alatt ezt az időt, a hatvanhét esztendőt, kivált ilyen erő és egészséggel, nem érte mint én, egy is.” A továbbiakban felsorolja férfi rokonait: „A nagyatyám ötvennyolc esztendős korában halt meg… Az öcsém Bethlen Pál negyven, Sámuel öcsém negyvennégy, a fiam Mihály harmincháromadik esztendőben hala meg. Bethlen Mihály harmincnyolc… György negyvenhárom … ugyan(csak) György negyvenhét, Bethlen Ferenc nemrégen harmincnyolc… Gergely ötvenhat…, Ferenc ötvenkettő, Bethlen Farkas … negyven, Bethlen Elek ötvenhárom esztendős korukban haltak meg.” Tizenkét ember, akiknek az elhalálozási kora átlagosan negyvenhat év! Amihez még hozzá kell venni azt is, hogy a Bethlen család a hagyományos világ jól élő, tágasabban lakó, jól táplált, védett kisebbségéhez tartozott.
Mintegy száz évvel később, amikor Fogarasi Sámuel ötvenhárom éves fejjel számba veszi azokat, akikkel együtt subscribált a nagyenyedi kollégiumban, arra az eredményre jut, hogy volt diáktársai közül nyolc van még életben – tizenkettő már meghalt. Jellemző, hogy az 1804-beli összeíráskor a negyven éven felülieket öregnek tekintették. S hogy ez a felfogás jogos volt, az kitűnik az összeírás eredményeiből: a lakosságnak mindössze egyötöd része került ki a negyvennél idősebbek közül. Ezzel szemben közel felét tették ki a tizenhét évnél fiatalabbak.
A mi fogalmaink szerinti javakorabeli ember tehát már megírta végrendeletét. Másfelől az is világos, hogy a hagyományos világ bizonyos értelemben a fiatalok világa volt: a többség okán. De az öregek világának is nevezhetnék, miután az öregek társadalmi súlya, tekintélye olykor nyomasztóan nehezedett a társadalomra. Főleg pedig a korán megöregedett emberek kora volt.
S a temető világa. Egy kortársunk találó képével élve: a halál ugyanúgy kegyetlenül áthatotta az életet, mint ahogyan a temető a falu központját. Szükségképpen más volt hát az emberek viszonya is a halálhoz – amely számukra mindennapos élmény volt. Újfalvy Sándor emlékiratában olvassuk egy tizennyolcadik századi ember utolsó napjairól: „Sírhelyét kijelölte: koporsóját molnárjával maga előtt készíttette meg, halotti ruháját megvarratván, felöltözött, a koporsójába belefeküdt; de rövidnek találván, mást csináltatott. Torára ökröket, sertéseket hízlaltatott… Utolsó napján egy kövér sertést öletett, a megtakarítás utón behozatá ágya eleibe és ott takaríttatá fel. Nőttön növekedő nyugtalanság közt siettetvén a mészárost, mert érzi, hogy mindjárt kifogy az időből.”
Bolyai Farkasról ugyancsak feljegyezték, hogy ötvenéves korában elkészíttette első koporsóját.
Számunkra olykor különös beletörődéssel fogadta a hagyományos világ embere a legmegszokottabbat: a gyermekek halálát. Igen jellemző ebből a szempontból Bod Péter egyik feljegyzése: „Ezen esztendőben a gyógyferedőre indultam 28 Maii vasárnapon feleségemmel és beteg Zsuzsanna leánykámmal … A Csóra pataknál pedig a világból kimúlt kedves kis leánykám 29 Maii. Vittem holttestét Al- Gyógyra s másnap eltemettettem a templomnak napnyugot felől való oldala mellé. Voltam a feredőn vagy négy nap.” Gyermeke halála nem volt tehát elégséges ok arra, hogy eredeti szándékát megmásítsa. A fürdőre menetel nyilván ritkább, szokatlanabb dolog volt, mint a gyermekhalál.
A hagyományos világ jellemzésekor többnyire kevés szó esik arról, ami pedig az egyén életére nézve a leglényegesebb: az ember fizikai létének nagy bizonytalanságáról, az élet rövidségéről és arról, ami mind emögött munkált, az emberi lét hagyományos ellenségeiről.
Ezeket nyomozva legjobb lesz a középkori európai ember saját szövegeiből, méghozzá imáinak szövegéből kiindulni. A fohászkodó nyilván legfontosabb kívánságait foglalta össze. Nos, egy középkori fohász a következőképpen hangzott: „A peste, famet et bello libera nos domine” – azaz a pestistől, éhségtől, háborútól ments meg uram minket! Egy székelyföldi eredetű húsvéti határkerülő szinte szó szerint ismétli meg a kéréseket, pestis ellen, „bőv” „termő esztendőért“ és békességért kíván kegyelmet. Egy hazai krónikában az előzőekkel egybehangzó szöveg olvasható: „Nem egykönnyen lehetne elmondani, mennyi csapással sújtotta ez alatt a három esztendő alatt az egész országot a háború, az éhínség és a járvány, ez a három nyavalya.”
Egy francia kortársunk hívja fel a figyelmet arra, hogy mióta szövegekben kifejeződnek az emberek vágyai, értékirányulásai, azaz sumér óta, a források arról tanúskodnak, hogy az ember számára mindig az élet, a hosszú élet jelentette a legfőbb értéket. S ha ezt – az egyébként könnyen belátható állítást – elfogadjuk, úgy az is nyilvánvaló, hogy a rossz, a leggyűlöletesebb veszély e hagyományos világban az éhség, a pestis és a háború volt.
Megjelent A Hét VIII. évfolyama 10. számában, 1977. március 11-én.
