Két ember lett számunkra – akik ismertük őket – emlékké. Mindkettő több volt mint tudós, több volt mint tanár. A közösség – amelyben és amelynek éltek – léte dimenzióinak tágítóit látta ezekben a férfiakban. A történész földségünk egyik ősi civilizációját feltáró munkájában éppúgy, mint a matematikus szakmai – de nem csak szakmai – úttörésében.
A közös gyászban jelen van sokunk külön gyásza is. A feltámasztó emlékezés közös igyekezetét személyes emlékek táplálják. Constantin Daicoviciu akadémikus lenyűgöző alakját idézve memóriám egy jó húsz évvel ezelőtti reggelnél köt ki. Kolozsvári történészhallgatók baktattunk az erdei vasút végállomásától a Sarmizegethusára kapaszkodó meredeken. A professzor valahol elöl haladt, csak néha tűnt fel öles termete a bükkös törzsei között. Sietett. Olykor hatalmas hangja tudatosította bennünk, hogy nem vagyunk magunkra. Az utolsó hágón értük be. Botjára támaszkodva állott a tetőn – ha meggondolom, ötven éves volt már akkor –, alatta az egykori dák vár roppant falai, a szentély nagy kőkorongjai. Mint Urbino urának – Pierro della Francesca festményén –, úgy rajzolódott bele alakja a háttérbe. A szellem erejével, a szellem számára meghódított táj (amelybe a láthatón túl, történész szemünk beletudta a dák és római települések sokaságát) – és a hódító mindig energikus, reneszánsz szabású figurája.
Hallottam előadását (magával ragadó tudott lenni). Beszélgettünk óvári dolgozószobájában (hogy sziporkázott olykor!); élveztem kiapadhatatlan humorát parasztházban és kisvárosi vendéglőben, az együtt töltött sarmizegethusai hónapok alatt megismertem dühét és vidámságát (mindkettő féktelen volt). Emlékezetem mégis ennél a pillanatnál állapodik meg, ebben érzékeli talán az ember és művének egységét.
Miként Grigore Moisil akadémikusra gondolva, egy másik reggel jut eszembe. A moszkvai Rosszija szálló egyik folyosó végi büféjében sietve kaptam be valamit, hogy le ne késsem a tudománytörténeti konferencia délelőtti előadásait, s már indultam volna, amikor jellegzetes, dörmögő hangjába ütköztem. Ne siessen, fiatalember, a konferenciákon a legérdekesebb a folyosó – s hellyel kínált. Az ablakon túl régi katedrálisok aranyozott kupolái, a pult mögött század elejéről ittfelejtett fehérbóbitás kiszolgálónő, asztaltársam, aki Picassóra emlékeztető bölcs – igen-igen bölcs – muzsikarccal éppen középkori példát idézgetve fejtegette, hogy a jó tudományhoz mi minden kell – mindez valahogy az előbbi sietségből váratlanul időtlenségbe vonta a pillanatot. Hogy mi minden kell a jó tudományhoz, és hogy mi mindenre jó a tudomány, azt valószínűleg kevesen tudták Moisil akadémikusnál jobban. Nála, aki szinte sohasem beszélt arról, amit tett vagy tenni fog, s gondosan kerülte azt a szakmai tolvajnyelvet, amelyben kis hiú szellemek oly biztonságban érzik magukat. Személytelenül szerény volt – tehette: iskolát és közvéleményt teremtett.
Ne felejtse el meghallgatni Solla Pricet, dörögte utánam, aki arra gondoltam, hogy a konferenciák igazi élményei valóban a folyosókon teremnek.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 22. számában, 1973. június 1-én.