Művek utóélete az utókorról is vall. A janusi hagyaték félezer éves útja kezdettől fogva buktatókon keresztül vezetett el a jelenkorig, olyannyira, hogy talán nem is az életmű egyik részének elvesztén, mint inkább másik részének fennmaradásán kellene csodálkozzunk.
Az ősnyomdászat születésének éveiben jöttek létre művei, de csak halála után egy emberöltőnyi idővel jelentek meg nyomtatásban. Az első – 1512-es – bécsi kiadással kezdődően fél évszázad alatt több mint tíz esetben, osztrák, olasz, svájci és lengyel földön. A Janus Pannonius iránti érdeklődést bizonyítja, hogy legkülönbözőbb nációjú humanisták mozgatták a kiadás ügyét. A honiakra gondolva: Magyi Sebestyén – a későbbi váradi iskolamester, és a szász származású kolozsvári humanista Wolfart Adorján szerepelnek ezen a listán. De Csulai Móré Fülöp, a román kenézcsaládból való humanista is tárgyalt egy újabb kiadás ügyében a neves nyomdásszal, Aldus Manutiusszal.
1523-ban egy időre megszakad a kiadások sorozata. A török előrenyomulása, a reformáció elterelik a figyelmet, talán még a humanistákét is Janus Pannoniusról. Csak 1553-ban kerül a kérdés újra napirendre, hogy egy évtized után sürgősen le is kerüljön róla – ezúttal századokra.
Mi történhetett? Az irodalmi anyanyelvűség előrenyomulása feledtette volna el a latin költőt? Kevéssé valószínű, hiszen az anyanyelvű könyvkiadás a kezdeti sikerek után ismét tért veszített, az iskolázás pedig változatlanul latin nyelven folyt. A valóságos okhoz közelebb visz egy összefüggés: az utolsó Janus-kiadás az ezerötszázhatvanas években jelent meg, alig néhány évvel az ellenreformációt megújító tridenti zsinat lezárta után. Európa országaiban a reformáció és az ellenreformáció jegyében újraéled a vallási intranzigencia. A humanizmus eredményeiből annyi maradhat meg, amennyi a vallással még összeegyeztethető. A janusi életműben gondolkodva, a reformáció hitvédelmi célból is felhasználhatta volna talán azt a Janust, aki kigúnyolja a római búcsúsokat, kigúnyolja Galeottót a zarándoklásért, elhiszi, hogy a pápa férfi, hiszen lánya, ki rája ütött, hirdeti férfi nemét, felhasználhatta volna tehát azt a költőt, aki epigrammáiban a régi egyház visszásságait vette célba. Az új egyház sem vállalhatta azonban azt a Janust, aki nem tudja eldönteni, hogy vak hite által e nép üdvöt nyer-e, aki szerint hívő ember költő nem lehet, s aki barátjának tanácsot adván így ír: “Te valljad azt mit vallott Theodorus ki nem hitt istenekben…” Ez a szkeptikus, vallásilag közömbös humanista hangvétel semmiképpen sem egyezett azzal a világképpel, amely parókiák és plébániák ambitusáról rajzolódott ki.
Virtuális értelemben persze volt egy olyan réteg, amely a janusi mű életbentartója lehetett volna. A „harmadik erőről“, az antitrinitárius városi polgárságról van szó. Talán nem véletlen az, hogy a ránk maradt Pannonius-példányok közül az a kettő, amelyről a korabeli olvasottságot bizonyítani lehet, kolozsvári antitrinitárius értelmiségiek – Bikfalvi Nagy Imre és Radeczius Bálint – tulajdonában volt.
Az antitrinitarizmus – ez az olasz humanista talajon született polgári eretnekség – fogékony maradt a humanizmus iránt, nem torzította el azt filologizálássá. Mi több, az antitrinitarizmus egyes képviselőinél – hazaiaknál is – a tételes vallások iránti szkepszis éles formában jelentkezik: a keresztény dogmákon túlmenően, a legtöbb vallással is szembekerülnek a lélek halhatatlanságának kérdésében.
Ez a városi polgárság azonban – Kolozsvár, Torda és Dés patrícius, polgári értelmiségi rétege – a XVII. század folyamán, a jobbára kálvinista nemesség és nemesi állam szorításában, nem bontakoztathatta ki azt a késő humanista városi kultúrát, amely a janusi életmű természetes talaja lett volna. Janus elfelejtődött. Bod Péter életrajzi munkájában egy oldalnál is kevesebbet kap, holott a hozzá jelentőségében nem is fogható Szegedi Kis Istvánnak két és fél, Mélius Juhász Péternek pedig három oldalt juttat.
Több mint kétszáz éves tetszhalál után, 1784-ben jelenik meg újra Janus Pannonius Teleki Sámuel ügyködése nyomán. Csak a dolgok összefüggéseinek érzékeltetése kedvéért, arról a Teleki Sámuelről van itt szó, akinek a jozefinista felvilágosodott abszolutizmus embereként, II. József halála után le kell mondania Bihar vármegye főispáni székéről; az örömmámorban úszó, megkönnyebbült nemesség ugyanakkor, amikor ünnepélyesen elkergeti a földmérőket s elégeti az összeírásokat, tehát eltünteti az útból mindazt, ami privilégiumaiban zavarhatta, lehetetlenné teszi Teleki maradását is. (Teleki könyvtárat alapítva írja be magát a művelődéstörténelembe, titkára, Szentjóbi Szabó jakobinusként Kufsteinban végzi.)
A Teleki-féle kiadás után újra kedvezőtlenre fordul az idő. A jozefinizmust, a Horea-felkelést és a francia forradalmat átvészelt nemesnek nem Janusra, az emberiség kategóriáiban gondolkodó, a hazai állapotokon javítani akaró, következésképpen azokat bíráló költőre volt szüksége. Gvadányik kellettek, akik a peleskei köznemes nótárius szemével néznek körül – a falu, a megye határáig –, akik ellene vannak mindenfajta újításnak, mindent rossznak tartanak, ami idegen, s panglosszi önelégültséggel szemlélik magukat. Ez a nemesség gyűlöli a változtatni akaró kritikus hangot; szokásainak apologetikáját, az ősi dicsőségben való megdicsőülést és – ami ezzel jár – a xenofóbiát igényli. Mindez idegen volt Janus költészetétől – így túl is élte őket.
Megjelent A Hét III. évfolyama 13. számában, 1972. március 31-én.