Alvin Toffler, Șocul viitorului. Politikai Könyvkiadó, Bukarest.
Richard Nixon állítólag a politikusok vademecum-jának tekintette Alvin Toffler könyvét, amint arról az angol nyelvű kiadás három évvel ezelőtti megjelenése alkalmából a lapok beszámoltak. Azóta sem derült ki, hogy a politikusok elolvasták-e a háziolvasmányt, de a politika szenvedő alanyai, az egyszerű állampolgárok milliói kötöttek néhány év leforgása alatt ismeretséget világszerte ezzel az ingerlő olvasmánnyal, amely nemrég jelent meg román fordításban is.
A TÖRTÉNELMI IDŐ GYORSULÁSÁRÓL – hogy Halévi eredeti fogalmazásához visszatérjünk –, azaz az exponenciális fejlődésről, amely a tudományos-műszaki forradalom negyedszázada alatt vált élményünkké, valószínűleg senki sem írt eddig hatásosabb könyvet az amerikai újságírónál.
A legkülönbözőbb ismerettartományokból vett példák özöne érzékelteti azt, ami a mai nemzedékekkel történik.
Hogy például ezer fiatal amerikai igazgató közül több mint háromszáz olyan jellegű feladatokat kell megoldjon, amelyek a főiskola elvégzése, illetve igazgatói kinevezésük után jelentek meg a színen. Eddig is hallottunk arról, hogy Shakespeare egy mai angol szöveget csak felerészben értene meg, de nem találkoztunk azzal a megállapítással, hogy a Beatlesek népszerűségük tetőpontján egy hónap leforgása alatt be tudtak vinni egy-egy általuk kreált új szót a köznyelvbe.
Az ember kapcsolata dolgokkal, helyekkel, emberekkel, eszmékkel egyre átmenetibb jellegűvé válik, állapítja meg Toffler. A newtoni világkép, amely az állandóságot tekinti természetes állapotnak, most már életérzésünkben is megbukik. Tudomásul vesszük, hogy a világ gyorsuló ütemben változik, de még mindig nem értjük meg teljes szélességében és mélységében a változandóságot. Nincsen még benne a köztudatban az, hogy a biológia minden képzeletet fölülmúló távlatai az emberi konstitució megváltoztatását is lehetővé teszik. Az egyik biológus – White – szerint lehetővé válik például a test nélküli agy, illetve az agy nélküli test életben tartása, a nem, a fizikai adottságok, az élettartam, és más személyiségjegyek születés előtti szabad megválasztása és így tovább. Nincsen benne a köztudatban, hogy a biológia forradalma előtt állunk, amely a biológiai ipar távlatát, de egy immár biológiai Hirosima veszélyét is magában rejti.
S ha már a személyiség megválasztása is döntés függvényévé válik, lehet-e a továbbiakban Ellul, Toynbee, Fromm vagy Marcuse módján a választási szabadság szűküléséről beszélni? Toffler határozott nemmel válaszol. Szerinte a változékonyság mellett a változatosság a kor egyik jellemzője. Nagyobb a választék áruban, a szellemi áruban is. (A koncentráció évtizedei után a kultúrában ellentétes irányzat jelentkezik: kis filmszínházak épülnek, egy-egy megszűnt helyére négy, kis példányszámú lap lép – amit a sokszorosítási technika olcsulása tett lehetővé.) Akik az uniformizálódás veszélyéről írott piacos műveiket forgalmazzák – úgy tűnik – nem veszik észre, hogy a standard diadalát évek óta a standard bukása, a diverzifikálódás váltotta fel.
AZ EMBER KIALAKULÁSÁHOZ
hasonló helyzet állt elő Toffler szerint. A gyorsuló történelem, a sokasodó változatok közötti döntések mérhetetlen terhet jelentenek, olyan helyzetet, amely maximális alkalmazkodási készséget igényel, s akárcsak távoli őseink esetében, most is csak az az egyén, az a közösség marad fenn, amely az új körülményekhez alkalmazkodik. Jóllehet a tudomány eddig nagyon keveset derített ki az alkalmazkodási készségről, annyit sejtetni enged, hogy annak kegyetlen határai vannak. Kimutatták, például, hogy az új helyzetekhez alkalmazkodó emberek körében nagyobb a megbetegedések és kisebb a szaporodás aránya. Ha Selyének hinni lehet, úgy kiderül, hogy az alkalmazkodás kiváltotta stressz körülményei között az egyén egyik védekezési formája az, hogy nem hoz létre utódokat. Más idevágó tapasztalatok is vannak. Ha például az egyéntől túlságosan gyors reakciókat követelnek, úgy reakciói szkizofrén jellegűekké válnak.
Állítsátok meg a világot, le akarok szállni róla címen hatalmas sikere volt Londonban egy színdarabnak, s az alkalmazkodás határaira figyelmeztet az ősi állapotok, a múlt az egyszerűség utáni nosztalgia, amely piacos irodalmi áruvá vált. Divat amely nem old meg semmit (hacsak nem a szerző anyagi gondjait). Az egyedüli értelmes hozzáállás a kiút keresése lehet.
Toffler elvileg láthatóan mégsem borúlátó. Elsősorban is az Új Guinea melletti Manus-sziget bennszülötteinek példájára hivatkozva úgy véli, hogy az alkalmazkodási mechanizmusok tanulmányozása sok hasznos tanulsággal szolgálhat. Manus-sziget bennszülöttei ugyanis egyetlen nemzedék leforgása alatt léptek át a kőkorszakból a huszadik századba. Margaret Mead értelmezésében ez azért vált lehetővé, mert az egész életformát a maga globalitásában vették át. Mead szerint ugyanis sokkal nagyobb feszültségeket okoz a különböző kulturális fokokra jellemző elemek együttélése, mint egy teljes kultúra átvétele.
MEGKÖZELÍTŐ LÁTLELET – SOVÁNY TERÁPIA
jellemzi Toffler könyvét. Mert ha a a helyzet és a helyzet alapján megfogalmazható valószínű fejlemények felvázolásában gazdag és izgalmas anyagot hordott össze, a kiutat illetőleg kevéssé sikerül túllépnie annak a követelménynek a megfogalmazásán, hogy nemzedékünk legfontosabb feladata, életbe vágó feladata a stratégiák megfogalmazása, felkutatása, kidolgozása.
Úgy tűnik, egyetlen követelmény emelkedik ki a kisebb jelentőségű konkrét ötletek közül, az, hogy a kultúrát, az oktatást a lehető legsürgősebben a jelenre és a jövőte kell tájolni. Jóllehet a múlt környezetként jelen van, tovább él, az ifjúságot mégis a múlttal bombázzák, holott feladatai ahhoz a jövőhöz kötődnek, amelynek nincs, nem lehet hagyománya, amelyet tehát minden eszközzel, a nagy hibaszázalék vállalásával is fel kell tárni. A történelemnél fontosabb tantárgy, művelődéspolitikai feladat kellene legyen a jövő történelme.
Ralph Lintonra hivatkozva Toffler az emberiséget gyorsuló sebességgel az ismeretlen felé száguldó vonaton látja, elöl a mozdonyon senki sem ért a mozdony szerkezetéhez – mert oda nem vesznek fel tudósokat –, az utasok pedig veszélyes magafeledettséggel néznek hátra, oda, ahova a vonat soha többé nem megy vissza oda, ahol nincsen tehát semmi dolguk.
Toffler elvileg nem borúlátó, de szomorúan állapítja meg, hogy az általa betegnek érzett amerikai társadalom számára – mert hiszen végig arról van szó – sem a technokraták, sem az új baloldal, sem Eisenhower, Johnson vagy Nixon nem nyitottak olyan távlatot, amely figyelemre méltó lenne (vajon Kennedy véletlenül maradt volna ki a felsorolásból?).
A NÖVEKEDÉS HATÁRAIRÓL
szóló úgynevezett Meadows-jelentés röviddel Toffler könyve után látott napvilágot. Soha élesebb ellentét két könyv között! Meadows-ék a Római Klub megrendelésére készített – és utóbb szintén bestsellerré vált – jelentésükben azt állítják, hogy a fejlődés évtizedeken belül a túlnépesedés, energia- és nyersanyaghiány, szennyeződés csapdájába lép, ellehetetlenedik, és a növekedés határainál súlyos válság várna az egész emberiségre. Toffler viszont a korlátlanul gyorsuló fejlődés előfeltevéséből indul ki, s ha veszélyt érez, azt önmagában, az erőltetett fejlődés emberi alkalmazkodóképességet meghaladó voltában érzi. De éppen ezért ő is hajlik arra, hogy a fejlődési ütem lassítását a civilizáció élén járó országok olykor szükségesnek tarthatják. Beszél többek között a lassításnak arról a lehetőségéről, amely a fejlődő országok támogatásában mutatkoznék.
Toffler kívánatosnak tartja a gépek megválogatását és bizonyos, az emberre nézve veszélyes találmányok fagyasztását. De amint a fejlődő országok léte, a tény, hogy az emberiség kétharmada a múltban él – s itt-ott mellesleg tömeges éhhalálnak van kitéve – a félezer oldalas könyvnek csak a perifériáján tűnik fel, arról sem esik szó, hogy jelenleg a legnagyobb, a legreálisabb veszélyt a fegyverek jelentik, következésképpen, különösebb válogatás nélkül is fagyasztani kellene a legveszélyesebb találmányokat, a fegyvergyártó gépeket.
Amikor Toffler exponenciális fejlődésből indul ki, extrapolál, a jelenlegi irányzatot hosszabbítja meg – holott az extrapoláció veszélyei nyilvánvalóak, és ma már egyre többen – köztük a hazai Valter Roman is – a fejlődés logisztikus természetéről beszélnek. A bizonytalan kiindulású kötetet hiányos és töredékes gyakorlati következtetések zárják. Ezzel azonban nem afeletti csodálkozásunkat fejeztük ki, hogy mégis bestsellerré vált, hanem csak arra figyelünk fel, hogy egy nem túlságosan izgalmas konstrukció elemei önmagukban is lehetnek annyira érdekesek, hogy a könyvet egyvégtében olvastassák el.
(De hogy egy nagyhatalom elnöke számára is van a könyvnek mondanivalója – azon már egy kissé csodálkozunk, még akkor is, ha tekintetbe vesszük azt, hogy a legkényesebb témákat, a háború és a kizsákmányolás kérdését a szerző széles ívben elkerülte.)
Megjelent A Hét V. évfolyama 14. számában, 1974. április 5-én.