Százéves múzeum, kétszázéves barokk palota termeiben a látogató – a hely természete szerint, a város természetére gondolva – önkéntelenül is elidőz egy leleményesen felnagyított, a várost négyszáz évvel ezelőtti állapotában ábrázoló metszet előtt. Egy antwerpeni kereskedő és tájképfestő, Georg Hoefnagel nevéhez kapcsolódik a kép. Ő rajzolta-e vagy sem, az kérdés, a ceruzát mindenesetre jól kezelte, bárki is lett légyen.
Dél felől nézte Váradot. A Sebes-Kőrös feletti dombsorral szemközt. A dombokon szelíd szőlőket látott. Szeme azonban inkább a váron volt. A néző szeme is ott köt ki. A székesegyháztól indul.
Ez az a templom, amely előtt peres ügyek dőltek el. Valami ősi, barbár szokás szerint tüzes vasat hordattak a vádlottal. Ha sebe begyógyult – nyert. Messze földről jöttek, akik igazságukat keresték. Ippről, egy napi járóföldről, bölényvadászok például. A Berettyó mentén még bölények legeltek, de Ányos mester lúdtolla már megörökítette a pereket.
Néhány évtizeddel később, a nagy tatárjárás során a lakosság ide menekül, miután a fatornyos bástyákkal és nagy árkokkal megerősített vár elesik. Hiába. A templomot is bevették, s „a polgárokat, nemeseket, katonákat, kanonokat a városon kívül, a mezőn irgalom nélkül lenyakazták… s csak akkor takarodtak el végképp, mikor már nem volt kit öldösniök”, írja az életben maradt szemtanú, Rogerius mester Siralmas énekében.
A templom előtt lovasszobor. A tatárok után négy emberöltővel, két kolozsvári szobrásztestvér, Márton és György emelték, három gyalogos királyszoborral együtt. A kortársak csodájára jártak. A nép tündérek alkotásának hitte, volt úgy, hogy a ló csodálatos horkantását is hallani vélte. Az értők az olasz reneszánsz nagy szobraival vetették össze. Hogy mennyire jogosan, azt Prágában fennmaradt Szent György-szobruk igazolja.
A templom mellett egy zárt tér: a püspöki palota A huszonnégy terem egyike könyvesház volt (1419-ben Nagymihályi Antal – első ismert könyvtárosunk – őrizte itt a kódexeket). Ide kerültek a humanista nevelés nagy klasszikusának, Pier Paolo Vergeriónak Vitéz Jánosra maradt könyvei is, az egyik legnagyobb európai másolóműhelyben, a Vespasiano de Bisticcinél rendelt kéziratok mellé.
„Kevés olyan könyv volt latin nyelven, ami neki meg ne lett volna”, emlékezett vevőjére Vespasiano a Vite de uomini illustri dei secolo című memoárjában. Mátyás könyvtárához, a Corvinához Vitéz bibliofiliája adta az ösztönzést, Janus Pannonius pedig távozásakor a hévizek, a királyszobrok mellett elsősorban a könyvtártól búcsúzik. A kis rombusz alakú térség, s azon belül a könyvesház, évtizedeken keresztül a humanizmus hídfőállása. S nemcsak a Körösök vidéke számára. Kelet-Európa új, reneszánsz kultúrájának egyik műhelye ez a néhány négyzetméternyi terület.
A templomot, a szobrokat és palotát övező középkori falakon kívül egy zaklatottabb kor erődítményt épített ki. (Balogh Jolán hozzáértő véleménye szerint Európa keletén egyedülálló ez a restaurálásra érdemes reneszánsz vár.) Az árkon átvetett hídon túl, az egykori Hétközhelyen volt valamikor az iskola.
(Hat és egynegyed századdal ezelőtt például, amikor egy Sándor nevű iskolásgyermeket Pál szabó mesternél helyeztetett el az apai gondoskodás.) Már félezer évvel ezelőtt megfogalmazzák az iskola szabályzatát: cél a latin nyelv, s az út az ókori auktorok művein át vezet.
Vitéz Franciaországból hozat karnagyot, Péter mestert, aki a gyermekeket zenére tanítsa. Hogy a csúcsoknál maradjunk, itt Váradon alapozza meg humanista műveltségét a román eredetű Oláh Miklós, Erasmus kedves ismerőse, jóval később pedig az a Pázmány Péter, aki Váradot és vidékét méltónak tartotta arra, hogy„megtartásáért az egész kereszténység harcoljon”. Nem harcolt.
A Hoefnagel-féle metszet az1598-as török ostrom tájékán rajzolódott. Ezt az ostromot Vég-Várad még kibírta. Erejéből utóvirágzásra is futotta: főiskolájában Szalárdi szerint „a tanítás gyönyörűséges épülettel virágzik vala”. Termékeny nyomdája adja ki Comenius egyik művét, a Centis felicitast, azaz A nép boldogságát. Nem sokkal megjelenése után a boldogtalan váradiakat szétszórja a sors. 1660-ban a várost törökök foglalják el: a kollégium – könyveivel és nyomdájával – elköltözik, a szobrokat a győztesek eltüntetik, s egy emberöltő múlva Várad a semmiből kezdi újra. A mai Várad sok mindenre emlékszik. A Holnaposokra például.
A szecesszió nemzedékére emlékeztet a századeleji architektúra. De a humanista Vitéz Jánosék vagy a „püspöki igazgatás formája” ellen – az angol presbiterianusokéhoz fogható érvekkel izgató Ujfalvi Imre és a jakobinus Balugyánszki nemzedéke éppúgy elővédharcot folytatott, mint Adyék.
A helytállás nem a hagyományokon múlik. A humanista Vitézék európai jelentőségűvé avatták ezt a helyet, anélkül, hogy Rogerius nemzedékére emlékeztek volna, Ujfalvi és protestáns harcostársai a presbiterianizmus fészkévé tettékVáradot humanista újító elődeik szellemi támasza nélkül is.
A Hoefnagel-féle metszet nézője egy feledékeny és tanulékony város első látképén elmélkedve arra az eredményre jut, hogy a tanulékonyság fejében könnyű szívvel nézi el a feledékenységet. Ha már választani kell, a váradiak a fontosabbat választották.
Megjelent A Hét III. évfolyama 11. számában, 1972. március 17-én.
