Amikor néhány nappal ezelőtt a Marosvásárhelyi Sorok második kiadását megpillantottam, a nyelvemlék felfedezőjére, Farczády Elekre gondoltam, arra, hogy milyen jóleső érzéssel vehette kezébe ezt a szépen kiállított kötetet. Az újrakiadás, meg aztán két évtizedes ismeretségünk okán azon is eltűnődtem, hogy milyen furcsa, szimmetrikus pályákat szerkeszt olykor a sors.
Merthogy Elek bácsi is, a marosvásárhelyi kollégium és a budapesti egyetem után az École des Chartes-on, a középkori oklevéltan európai hírű iskolájában hallgatott előadásokat, s megkapta ott mindazt, amire egy középkor-kutatónak szüksége lehet, hogy azután a szülőföldhöz való hűség három évtizedre szülővárosának katedráira állítsa. És amikor már úgy tűnt, hogy életművét volt diákjainak százai, ezrei teszik, akkor – nyugdíjaztatás után – lépett vissza arra az útra, amelyre pályája elején készült.
Megszervezi a Bolyai könyvtárat, okiratos forrásokat tár fel – közöttük a legjelentősebbet, a Marosvásárhelyi Sorokat. Éppen akkor vált meg – immár hetvenévesen – a könyvtártól, amikor Vásárhelyre kerültem. De továbbra is bejárt a Tékába, majd egy kisebb levéltár kezelését vállalta magára.
Mint aki ifjúkori szenvedélyét most, egy életút végén akarja kiélni. Amikor néhány nappal ezelőtt mindezt végiggondoltam, nem tudtam, nem tudhattam még, hogy zárszámadást végzek.
Megjelent A Hét V. évfolyama 6. számában, 1974. február 8-án.
