Halálának századik évfordulóján életútját, munkásságát kellene számba venni. Szólani arról, hogy a császárhű Eötvös Ignác fia mit köszönhet a német klasszicizmus irodalmát kóstolgató és ugyanakkor birtokát korszerűsítő arisztokrata családjának. Meg arról is persze, hogy nevelője, a Martinovics-féle mozgalom egykori résztvevője, Pruzsinszky, hogyan állítja szembe életre szóló érvénnyel Eötvöst nemcsak családjával, hanem az arisztokrácia egészével is. Rá kellene mutatni arra, hogy külföldi utazásai hogyan tágították látókörét, miként tudatosították benne a polgári fejlődés szükségességét.
A közéletbe lépő Eötvösről, a publicistáról, a tanulmány- és drámaíróról, a költőről és a valóban sikeres regényíróról kellene továbbá beszélni. Felemlegetve, hogy regényeiben, A falu jegyzőjében és a Magyarország 1514-ben egyaránt a forradalommal terhes társadalom légkörét idézte meg; az előbbiben a nemesi világ válságát, bűneit tárja fel, az utóbbiban pedig egy új parasztfelkelés lehetőségét. Regényeiről szólva értékelnénk még A karthausit, és regényírói sikereinek illusztrálásául felsorolnánk például A falu jegyzőjének hat nyelven megjelent fordításait (külön kiemelve a román változatot, amely viszonylag korán, 1860-ban született).
Hivatkoznánk Péterfyre, aki elsőként mutatott rá arra, hogy Eötvös regényeiben politikai elveit illusztrálta: „nem tetszeni, hanem használni akart“ elsősorban. (Amint Victor Hugoról maga Eötvös írta; az irodalom számára is „eszköz vala, hogy népét erősítse“.)
Ezek után áttérhetnénk az irodalomból a közéletbe lepő Eötvös méltatására. Bemutatva őt a reformkori fiataloknak abban a csoportjában, amely következetes polgári berendezkedésért küzdött, s erősen teoretikus beállítottságával a kortársaktól a doktrinér jelzőt érdemelte ki.
A forradalom kitörésekor a centristák a közélet élvonalába kerültek, maga Eötvös – a közoktatási tárca birtokában – a tanügyi és börtönreform, valamint a zsidók emancipációja terén szerzett érdemeket. De elemző módon kellene itt bemutatni azt az Eötvöst is, aki a szabadságharcnak hátat fordítva, német földre menekül, mert azok közé tartozott, akik nem tudták összekötni a polgárosodás mozgalmát a függetlenségi küzdelemmel
Végül szólanunk kellene az eszmetörténész Eötvösről, aki A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra című munkájának tanúsága szerint ellentmondásos módon látta ellentmondásos – hűbéri maradványokkal és a születő szocializmussal bonyolított – korát És arról az Eötvösről, aki a kiegyezés idején klerikális és sovén nemesi ellenállással küzdve – s olykor engedményekre is kényszerülve –, de kitartó munkával és nagy kultúrájának latba vetésével hozta tető alá a polgári tanügy rendszerét.
Már ez a – nyilván hiányos – felsorolás is érzékelteti, hogy mennyire túlnő az eötvösi életmű egy megemlékező írás keretein.
Halálának századik évfordulóján hadd tekintsünk el az életmű elemző számbavételének szokványától. Emlékezzünk inkább arra, hogy ő, a művelt, elméleti hajlamú alkotóember miként látta a kultúra értékrendjét?
Egyik beszédében hangzott el az alábbi mondat; „… én, mindenek közt, bármennyire tisztelem a magasabb tudományokat, bármennyire meg legyek győződve arról, hogy a magasabb népművelődés lehetetlen oly országban, hol tudomány nem létezik, most is ezt mondom, fő és első teendő a népnevelés; mert teljes meggyőződésem, hogy a magasabb tudomány kifejlődése csak ott lehetséges, hol ezen magasabb tudomány egy művelt népnek egységes talaján nyugszik“.
Az, hogy a kortársai közül műveltség dolgában messze kiemelkedett Eötvös művelődési értékrendjének előterébe mégis a kultúra legrudimentárisabb, legszerényebb műhelyeit, a népiskolákat állította, önmagában is megszívlelendő. És mintha azt sugallná, hogy az igazi alkotóembernek nem kell az ezoterikusba kapaszkodnia, értéke hétköznapi háttérben is kirajzolódik.
Megjelent A Hét II. évfolyama 7. számában, 1971. február 12-én.
