Töredelmesen bevallom: kamaszkorom óta szinte változatlan mértékben érdekel a jövő. Történész létemre is – vagy talán annál inkább; úgy érzem, a jelen és jövő idő ad értelmet a múlt időnek is. Ezért érdekel a növekvő nemzedék is. S ezért fogadtam örömmel az enyedi diákklub meghívását, a lehetőséget arra, hogy működés közben lássam ezt a vita-kollégiumot, amelyről Bakó Botond lelkes sorai számoltak be A Hét idei 5. számában.
Ráérő időmben napokon át forgattam magamban a vitaindító feladatát.
Az ügy azért kötött le ennyire, mert úgy éreztem, kétszeresen a jövőt jelentő közönséggel találkozom: óvónő- és tanítóképzősökkel jobbára, azokkal, akik a távlati terv végére termelnek, hiszen holnapi tanítványaik – az óvodások, elemisták –, tíz-tizenöt év múlva lépnek felnőttsorba. De nemcsak leginkább jövőformálók ők, hanem a jövőformálók között a legfontosabbak is. A lélektan legkülönbözőbb irányzatainak képviselői egyetértenek abban, hogy az emberi nevelhetőségre, a személyiségformálásra legalkalmasabb a gyermekkor. A szülők mellett tehát rajtuk, óvónőkön és tanítókon múlik elsősorban az, hogy milyen lesz az a nemzedék, amely tíz-tizenöt év múlva lép az életbe.
Mit mondhatok félóra alatt ennek a közönségnek, amelyet ennyire sokra tartok? Nyilván arról kell velük beszélni, amit fontosnak vélek; és amiről feltehetően keveset hallottak.
Mert például az a gondolat – amelybe majd mindenütt belebotlik az ember –, hogy a nevelés legforróbb pontja, leginkább forradalmasuló mezője az iskoláskor előtti nevelés, remélhetőleg már közhelyszámba megy előttük.
Nyilván tudják, hogy így van, hiszen ez a neveléstudományi közhely egyben szakmai öntudatuk fundamentuma kell hogy legyen!
Avagy a permanens nevelés lehetne a kulcs – ez a nem is egészen új, de a tudományos-műszaki forradalom korában létfontosságúvá vált követelmény? Vagy inkább a tudományos műszaki forradalommal ugyancsak szorosan összefüggő tömegkommunikációs helyzet pedagógusi gondjai? Végül is itt kötöttem ki: mert valóban a tévé és a rádió azok a csatornák, amelyeken keresztül írni-olvasni sem tudó kisgyermekhez is élmények, látványok, olykor ismeretek csordogálnak. A neveléstudomány pedig a maga lomhább mozgásában még kevéssé emésztette meg ezt az új helyzetet. Alig-alig veszi még tudomásul azt a nyilvánvaló és egyúttal nagyon fontos tényt, hogy napjaink gyermekének világa nemcsak a családban, barátok közt és az óvodában, iskolában, hanem tévéből és rádióból is gazdagodik. Hogy aki ezt a gyermeket nevelni akarja , annak egyfelől a tévé-higiéniára is kell nevelnie (a szem és a gyermeki tevékenység védelmében), másfelől be kell kapcsolnia munkájába azt az élményanyagot is, amelyhez a gyermek a tévé útján jut.
Ehhez persze a nevelőnek is tisztában kell lennie a tömegkommunikációs helyzet sajátosságaival, emberi – főleg gyermeki – velejáróival.
Aggasztott mindez – mert alig ismerem a mostani tizennyolc éveseket – aggasztott tehát az, hogy vajon nem lesz-e mondandóm számukra már ismert összefüggések egyszerű újra felvetése – vagy fordítva: túlságosan újszerű, következésképpen a rendelkezésemre álló fél óra alatt megoldhatatlan?
És bevallom, az utóbbi lehetőségtől féltem jobban. Már csak azért is, mert jó másfél évtizeddel ezelőtti emlékképek bukkantak fel bennem arról, hogy milyen az enyedi diák. S ezeken a kliséken, amiket emlékezetem az ötvenes évek végéről őrzött meg, kicsit riadt és közönyös arcok néztek rám. Rosszak volnának kliséim? Lehet, de mert éveken keresztül a diákok százait, ezreit láttam azokon a folyosókon – kevéssé valószínű.
Az aggályok szinte egy csapásra oszlottak el, amikor az összegyűlt nyolcvan-kilencven diákarcon végig futtattam a szemem. Egészen más belső világ látványa fogadott: szép, nyugodt, érdeklődő arcok tömege. S a látványt rövidesen igazolták a tények: figyelmük alig-alig bicsaklott meg – az ilyesmit érzi az ember, ha kis gyakorlata van. Kérdéseik közül pedig néhány a szeg fejére ütött.
Nem tudom, egyetlen vitadélután alapján nem is tudhatom eldönteni azt, hogy a diákklub mennyire eredményes. De azzal az élménnyel maradtam, hogy az enyedi diák ma – 1975-ben egészen mást jelent, mint amit jelentett másfél-két évtizeddel ezelőtt. Ami persze, ha utánagondolok, így természetes. Az a nemzedék, amelyre emlékeztem, a háború éveiben született, az aszályos években volt kisgyermek (ki tudja , mennyi fehérjéhez jutott egy olyan életkorban, amikor a fehérje mindennél fontosabb?), és az egyén számára olykor nehéz döntések éveiben nőtt fel. Most? Az enyedi könyvkereskedők szerint a legfontosabb vevőréteg: a diákság. Előfordul olyan líceumi diák is, aki száz lejre vásárol egyszerre.
Sok minden megváltozott. Nem csak a diákok. Az iskola is. Korszerű laboratóriumokban lesik ma már a természet és az idegen nyelvek titkait a diákok. Tapasztalt idősebbek mellett lelkes fiatal tanárok próbálkoznak újítással. Nem lohadó kedvvel kísérleteznek abban a tágasabb laboratóriumban, ami az iskola maga.
A mikor vitaindítómra készültem, sok kérdés között az is foglalkoztatott, hogy ha a matematika növekvő fontosságát megokolandó kibernetikáról, számítógépről tennék említést – vajon tudnák-e hallgatóim, hogy miről is van szó. Vajon hallottak-e a komputerről, amely évek óta nagyobb, gyorsabb ütemben sokasodik már, mint az egyébként ugyancsak robbanásszerűen szaporodó emberiség? A kérdésre olyan választ kaptam, amire igazán nem számíthattam: az enyedi Bethlen Gábor líceum nemrégen számítógépet kapott oktatási célokra. S ami szinte olyan fontos, mint az állami bőkezűség: egy fiatal tanár – akit eddig is foglalkoztatott az informatika – már kész tervekkel állt elő a készülék megérkezésének másnapján.
***
Az Őrhegy oldalában téli csend. A tőkék téli nyugalma, mondanám, ha nem tudnám, hogy most szívják meg magukat a hó alatti nedvekkel.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 12. számában, 1975. március 21-én.